Kultúra

Puzsér Róbert és a kinyilatkoztatás másfél kilós, éjfekete görcse

Szajki Bálint / 24.hu
Szajki Bálint / 24.hu
Elolvastuk Puzsér Róbert black metal füves könyvét, a Metafizikát. A drogoktól kezdve az Istenen át antikrisztusi korunkig sok mindent megfejt benne, de kevésbé filozófusként, mint inkább a guru pozíciójából beszél. Mi a különbség érvelés és beavatás között? És miért vonzzák a spirituális igazságok mágnesként a közlekedési metaforákat? Kritika.

Ha valaki korábban – hozzám hasonlóan – esetleg nem merült alá a terebélyes puzséri életmű legmélyebb bugyraiba, és kevéssé ismerte a neves médiaszemélyiség spirituális oldalát, első pillantásra akár meg is lepődhetett a Metafizika tavaly év végi megjelenésén. Ebben a vaskos és ránézésre is barátságtalan, fekete könyvben ugyanis a szerző nem kisebb feladatot tűz maga elé, minthogy kifürkéssze létezésünk végső titkait.

Valójában persze nincs ebben semmi meglepő, sőt, akár sorsszerűnek is nevezhetnénk a kötet megszületését. Elvégre Puzsér Róbert természetes hangfekvése mindig is az emelt hangú kinyilatkoztatás volt, amiből szinte magától értetődően következik, hogy nemcsak a politika, a kultúra és a közerkölcsök terén rendelkezik ellentmondást nem tűrő válaszokkal, de olyan témákban is, mint a lélek halhatatlansága, az Antikrisztus eljövetele, vagy épp Auschwitz üdvtörténeti értelme. A világegyetem nem tud olyan gyorsan tágulni, hogy az ő szigorúan fürkésző tekintete előtt bármi rejtve maradhatna.

Karácsony Gergely, Orbán Viktor és Hajdú Péter tehát fellélegezhet egy pillanatra, mert a Metafizika elolvasása világossá teszi: nemcsak az ő helyük van atombiztosan kijelölve a puzséri világrendben, de a kvarkoktól a fekete lyukakig gyakorlatilag nincs olyan eldugott szeglete az univerzumnak, ami ne lenne itt beárazva néhány jól irányzott mondattal.

Szajki Bálint / 24.hu

A létezés mibenlétét és az élet értelmét kutatni természetesen mélyen emberi dolog, vallás és filozófia is évezredek óta újra és újra nekifeszül ennek a végeérhetetlen küldetésnek. A kutakodásban nem vagyunk teljesen magunkra hagyva, minden civilizáció fontos pillére, hogy egyesek megosztják gondolataikat a kortársakkal, majd az arra érdemes meglátások az utókorra is átöröklődnek. Maga Puzsér is tizenkét éve dolgozik ezen a könyvön, és saját bevallása szerint olyan erős belső elhivatás fűtötte, hogy megőrült volna, ha nem írja le a világnézetét. Ebből a szempontból már feltétlenül örvendetes, hogy elkészült a mű, és könyvpiaci értelemben sikeresnek is tűnik: iparági hírek szerint a borsos ár ellenére is gyorsan elkapkodták a boltokból az elérhető példányokat.

A Metafizika öntörvényűségében, harsányságában, elkülönülési vágyában pedig kétségtelenül van valami megnyerő. Spirituális punk, black metal füves könyv, gót scientia sacra – efféle címkék is bevillanhatnak olvasás közben, de a mű jó érzékkel csúszik ki bármilyen besorolás alól. Már az Arisztotelésztől kölcsönzött cím szikársága, a tekintélyt parancsoló méret és a minimalista dizájn megragadja a figyelmet, egyben azt üzeni, hogy most valami szokatlannal, valami különlegessel, valami súlyossal van dolgunk.

Bizonyos értelemben így is van: a szobamérleg szerint közel másfél kilót nyom a könyv, alig fél kilóval maradva el a három kötetes Platón-összestől. A súlycsoport beazonosítását azért láttam célszerűnek, mert oldalszámok nincsenek, ami újabb diszkrét jelzés arra, hogy véletlenül se a hagyományos módon próbáljunk meg tájékozódni a szövegben. A tagolás ehelyett vállaltan ezoterikus logikát követ: a könyv fejezetei a tarot nagy arkánumának 22 archetípusa köré rendeződnek, amit Puzsér a magyar Abc 22 tetszőlegesen kiválasztott betűjével párosít – így jutunk el az Akarat című fejezettől a Drogon és a Játékon át a könyvet záró Zenéig.

A metafizika a megközelítésnek és a feldolgozásnak nem a tárgya, hanem a minősége és érvénye. Művelete a vonatkozás nélküli látás, és tárgya a bármilyen létező, mert a metafizika valójában ontológiai szemlélet és igény. Értelmezés a létezőből a létezésbe, a változóból a változatlanba, az egyediből az általánosba, a határok közül az összefüggésbe. Arisztotelész Metafizikája nem azért kapta ezt a címet, mert a fizikán túlit tárgyalja, hanem mert a fizika című írásnál később született. A félreértés azonban életre kelt, és jelentést nyert, ez az objektív idealizmus. Én ezt a félreértést követem

– írja Puzsér bevezetésként, kapásból felkészítve az olvasót arra, hogy ha ide belép, könnyedségre ne számítson.

Innentől aztán beindul a kategorikus kijelentések áradata, és többek között megtudhatjuk, hogy

  • az akarat minden létezés alapja, a végső cél mégis az akarattalanság,
  • hogy az egyéni lét puszta illúzió, ám a tömegember okozza a lélek halálát,
  • hogy az emberi lét testből, szellemből és lélekből áll,
  • de közben valahogy elméből, ösztönökből, pszichéből, tudatból és Énből is,
  • hogy az Isten nem megtapasztalható, de az Istenen kívül semmi nem megtapasztalható,
  • hogy a ráksejt ateista, mert elvesztette hitét az őt meghaladó, nagyobb összefüggésben: az egyénben,
  • hogy a Vénusz és Mars egyensúlyának felborulása a nemek harcához vezetett,
  • hogy a free jazz a kvantumbizonytalanság behatolása a zenébe,
  • hogy antikrisztusi korban élünk, a világot rohasztó spirituális vákuumot pedig a kapitalizmus és a reklámok rémuralma szabadította ránk,
  • viszont ha a tízesről visszaállnánk a tizenkettes számrendszerre, akkor még lenne esélyünk az aranykorra, mert akkor „Atlantisz az óceánból kiemelkedik, az egység mértéke helyreáll”.

Tűnhet úgy, hogy karikírozom a szöveget, de nem: a Metafizika tényleg ilyen magvas turbóbölcsességek sűrű füzére, amely sokszor nem is az értelmünket szólítja meg, inkább egy érzületet igyekszik kialakítani. A beavatottság érzületét, és ezt csak fokozza, hogy az összefüggő gondolatmenet helyett a minden oldalpáron megtalálható tarot-ábrázolások szabják meg a szerkezetet és diktálják a szöveg ritmusát. Eredeti gondolatokat amúgy csak nyomokban tartalmaz a mű, ami önmagában nem vethető a szemére, hiszen nem is feltétlenül célja, hogy forradalmi újdonságokat mondjon. Ehelyett a nagybetűs – filozófiai szaknyelven: a priori – IGAZSÁGOT akarja kihámozni az érzékileg tapasztalható és tudományos fogalmainkkal leírható valóság szennyeződései alól.

Szajki Bálint / 24.hu

Ennek során kedvére szemezget az elmúlt évezredek mítoszaiból, vallási tanaiból és filozófusaitól. Tehát nemcsak Hermészt, Thészeuszt, Vénuszt, Visnut, Sívát, az atlantiszi embert, a tarot-t, Krisztust és Buddhát hozza fél kézzel közös nevezőre, de korábbi gondolkodók hatásai is lépten-nyomon tetten érhetők: ha szükségét érzi, bátran kölcsönöz például Platón ideatanából, Descartes „cogito, ergo sum”-levezetéséből, Schopenhauer és Ortega nézeteiből, Huxley pszichedelikus megfigyeléseiből, Walter Benjamin és Theodor Adorno kultúrkritikai írásaiból, összességében pedig gyakran megidézi a modern korral szembeforduló tradicionalista iskola, azon belül is Hamvas Béla szellemiségét, aki az ősi, örök, szakrális tudás talaján akarta visszaállítani a széttöredezett létteljességet.

A korábbi gondolatok megidézése azonban nem jár együtt idézéssel, mert hivatkozások szinte egyáltalán nem szerepelnek a könyvben. Ha jól számoltam, összesen négy helyen bukkan fel egy-egy filozófus neve, de ilyenkor is csak mellékes, hevenyészett megjegyzésként, nem pedig azért, hogy a szerző jelezze, honnan ered az adott gondolatmenet, netalán érdemi vitába szálljon vele. Puzsér a könyvbemutatón azzal indokolta ezt a nagyvonalúságot, hogy ez nem filozófiatörténeti munka, és amikor a lét nagy misztériumainak megfejtésére vállalkozunk, akkor amúgy sem korábbi filozófusok vállán állunk – ezt a szellemi utat mindenkinek magának kell végigjárnia. Érdekes gondolat ez attól, aki szerint egyén nem létezik közösség nélkül, de a valódi probléma nem ez az ellentmondás, és még csak nem is a lábjegyzetek vagy a névmutató hiánya.

Itt ugyanis nem pusztán formai kérdésekről van szó, a hivatkozások elmaradása valójában tünet, ami a párbeszédtől való tökéletes elzárkózást is jelzi. Ez az elzárkózás ugyanúgy érvényes a korábban élt és kortárs gondolkodókra, mint az olvasóra, akit szintén nem invitál párbeszédre a szöveg.

A Metafizikával tehát nem az a gond, hogy tesz vitatható állításokat is – hiszen ez gyakorlatilag minden filozófiai műről elmondható –, hanem épp az ellenkezője: hogy tökéletesen vitaképtelen.

A vita ugyanis mindig dialógust feltételez.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik