Wikipedia
Tudomány

Ő volt a legbátrabb magyar

II. Mehmed szultán 1456-ban indult nyugatra, hogy elfoglalja Nándorfehérvárt, a magyar Királyság, és gyakorlatilag a nyugati kereszténység kapujának számító erődöt. Több mint két hétig lövette a falakat, majd július 21-én általános rohamot vezényelt az alig maroknyi védő ellen. A magyarok azonban páratlan hősiességgel állták sarat, közülük is kiemelkedik Dugovics Titusz páratlan önfeláldozása.

A legenda szerint ezen a napon Titusz az egyik tornyon teljesített szolgálatot. A küzdelem tetőpontján egy török harcos felhágott a vár fokára, és arra készült, hogy kitűzze a lófarkas zászlót: a magyar vitéz magával rántotta ellenfelét a mélybe, halálával pedig döntő érdemeket szerzett Nándorfehérvár megtartásában.

Az egyre csüggedő ostromlókat ugyanis hatalmas lelkesedéssel tölthette volna el lobogójuk látványa, míg a magyarok talán fel is adták volna a harcot, ha török jelkép kerül a vár csúcsára.  lelkesedéssel tölthette volna el az egyre csüggedő ostromlókat. Végül Kapisztrán János keresztesei és Hunyadi János katonái egyesült erővel elűzték II. Mehmed seregeit a vár alól – eleveníti fel a Rubicon.hu.

Több néven is emlegették

Az epizód méltán fontos része a magyar nemzeti öntudatnak, ám valóságtartalma, de legalábbis a hős vitéz neve igencsak kérdéses. A kortárs Antonio Bonfini történeti művében név nélkül említi az önfeláldozó tettet, illetve Jajca 1463-as ostromának leírásakor is beszámol egy férfiról, aki a mélybe rántott egy lófarkas zászlóval felfelé kapaszkodó török katonát.

Wikipedia Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (1853)

Magyar forrásokban legközelebb a XVIII. században említik a tettet, de nem történetírók, hanem inkább a szórakoztató céllal kiadott ismeretterjesztő művek szerzői szőtték bele történetükbe. Hol Jajca, hol Nándorfehérvár ostrománál elevenítették fel a történetet, alkalmanként a főhőst is megnevezték. A szepesi származású Johann Karl Unger például Hans Körmend – azaz Körmend János – névvel illette.

Dugovics Titusz a XIX. század elején lépett a történelem színpadára, amikor a legenda már közismert és igen népszerű volt. Egészen pontosan 1824-ben, amikor is Döbrentei Gábor hosszabb cikkben igazolta a nándorfehérvári hős történetének igazságtartalmát. Ő azonosította Dugonics Titusszal, és persze nem azért, mert ez a név pattant ki a fejéből.

Nem Titusz volt, de a mi hősünk

A vitéz állítólagos leszármazottja, Dugovics Imre vasi nemes mutatott Döbrenteinek három bizonyítékot. Az egyik egy 1459. évi oklevél volt, amelyben Mátyás király Titusz hősiessége jutalmául fiának, Bertalannak adományozta a Pozsony vármegyében található Tejfalut. Emellett egy 1588. évi okiratot, valamint Bercsényi egyik menlevelét, e két dokumentum is megemlítette a Nándorfehérvárnál elesett Dugovics Tituszt. Döbrenteit meggyőzték a bizonyítékok, de az utókor történészeit nem.

Gyanús volt, hogy Dugovics Tituszt Döbrentei Gábor előtt egyetlen író sem említette meg. Az a körülmény is kételkedésre adott okot, miszerint az 1820-as években Dugovics Imre arra kényszerült, hogy igazolja családja nemesi származását. Ráadásul a família csak a XVII. században szerzett nemesi rangot. A három dokumentum közül pedig az eredetvizsgálat során az adománylevél közönséges hamisítványnak bizonyult, és a kutatók a másik két oklevéllel kapcsolatban is komoly aggályokat fogalmaztak meg.

A nándorfehérvári vitéz személye tehát egy státusát féltő kisnemes igyekezetéből és egy gyanútlan kutató szorgalma révén született meg, Dugovics önfeláldozását azonban mégsem nevezhetjük fikciónak: a török katonát mélybe ragadó vitéz alakja valamennyi keresztény védő hősiességét szimbolizálja.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.