Az első világháború kitörésekor szakadás következett be a nemzetközi munkásmozgalomban. A nagy szociáldemokrata pártok többsége támogatta saját kormányának hadicéljait és háborús erőfeszítéseit. Ezzel szemben több kisebb, radikális csoport, köztük a Lenin vezette bolsevikok, azt hangsúlyozták, hogy a proletároknak a forradalom érdekében fegyvereiket saját burzsoáziájuk ellen kell fordítani, és a háborút polgárháborúvá változtatni. Lenin már 1914 őszén meghirdette egy új, forradalmi Internacionálé létrehozásának szükségességét.
Végül az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után, 1919 márciusában alapították meg Moszkvában a Kommunista Internacionálét, vagy rövidebb nevén a Kominternt.
„Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy erősen centralizált, Moszkvából irányított, a bolsevikok illegális tapasztalatait és módszereit átvevő és alkalmazó nemzetközi hálózatról volt szó, amely végső célként minden országban a gazdasági, társadalmi rend megdöntését, a kommunista hatalomátvételt tűzte ki célul, miközben nem riadt vissza az erőszakos eszközök alkalmazásától sem” – mondja a 24.hu-nak a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnöke.
Földváryné dr. Kiss Réka történésszel és dr. Kolontári Attilával, a NEB történészével, tudományos kutatójával annak kapcsán beszélgettünk, hogy egy orosz–magyar együttműködés a közelmúltban széles körű kutatásokat tett lehetővé. Az eddigi eredményekből pedig online kiállítás nyílt Magyarok a kommunista világpártban címmel.
Meghódítani a világot
A Komintern – szemben a szociáldemokrata pártokat összefogó I. és II. Internacionáléval – nem együttműködő pártok szövetsége volt, hanem egy világpárt moszkvai központtal. A szervezetet és a tagpártokat is a Szovjetunió költségvetéséből finanszírozták, így a bolsevik vezetők gyakorlatilag kézi vezérléssel irányították a különböző országok kommunista pártjait, kezdve azok vezetésének összetételétől az irányvonal meghatározásáig.
Az első – és egyben sokáig az utolsó komolyabb – lépés a világforradalom terjesztése irányába villámgyorsan megtörtént. Az I. világháború után ugyanis a függetlenné vált Lengyelország és Szovjet-Oroszország területi vitába bonyolódott, háború tört ki közöttük. A Vörös Hadsereg 1920-as nyári offenzívájának sikerén felbuzdulva a bolsevikok komoly lehetőséget láttak arra, hogy – Tuhacsevszkijnek a támadás kezdetén kiadott hadparancsát idézve –
A Vörös Hadsereg 1920 augusztusára Varsóig nyomult előre, itt azonban a világháború végén újjászületett lengyel állam, a bolsevik előretöréstől tartó nyugati államok támogatásával megfordította a harcok menetét. Világossá vált, hogy a kommunizmus európai térhódítása „nem lesz gyors”.
Azonnal reagálhassanak
A Komintern II. kongresszusán, 1920-ban a kommunista pártokkal szemben támasztott elvárásokat 21 pontban rögzítették. Kolontári Attila kiemeli a 3. pontot, amely szerint a tagpártok kötelesek voltak párhuzamos, legális és illegális struktúrákat létrehozni, illetve a legális és illegális harc elemeit egyszerre alkalmazni. Ez egyrészt biztosította, hogy a kommunista pártok betiltásuk esetén is tovább működhessenek, másrészt bármikor elővehették az eszköztáruk olyan elemeit, melyek az adott ország törvényeibe ütköztek.
A laikus számára nyilvánvalóan ezek a mozzanatok tűnnek a legizgalmasabbnak. Föld alatti nyomdákat üzemeltettek, úgynevezett konspiratív lakásokat tartottak fenn illegális összejövetelek céljából. Ha kellett, tüntetéseket szerveztek, ahol ezt célszerűnek látták, ott katonai sejteket és fegyverraktárakat hoztak létre, felkészültek fegyveres fellépésre, sőt, helyenként szabotázs- vagy terrorakciókra is. Készen álltak arra, hogy amennyiben mód nyílik rá, azonnal cselekedhessenek.
Útleveleket, személyes iratokat hamisítottak, a helyi pártok és a központ között állandó, élénk kapcsolat állt fenn, a Kominternnek saját hírszerző hálózata volt, amely aktívan együttműködött a szovjet hírszerzéssel és állambiztonsággal, olyan akciócsoportok működtek, amelyekről a párttagoknak sem mindig volt tudomása. Sok kommunista a Szovjetunióban kapott kiképzést a forradalmi harc elméletéből és gyakorlatából.
A Komintern tevékenységének ezen, a nyilvánosság előtt teljesen rejtve maradt oldalának magyar vonatkozásairól egyelőre igen keveset tudunk, de remélhetőleg a megnyíló orosz levéltárak több részletre fényt derítenek. 1941 márciusában például Rákosi Mátyásnak Moszkvában a magyar rendőrségen 1925-ben tanúsított magatartása miatt kellett magyarázkodnia. Georgi Dimitrovhoz intézett levelében arra hivatkozott, azért írta alá kihallgatási jegyzőkönyvét, hogy megakadályozza egy fegyverraktár felfedezését.
Sztálin parancsai
Adott ország kommunistái tehát országaik törvényei szerint tulajdonképpen hazaárulást követtek el, hiszen idegen hatalom megbízásából és támogatásával törekedtek a társadalmi és politikai rend megdöntésére.
A »világpárton« belül az 1920-as évek elején még elképzelhető volt a vita, amiből amúgy mindig a szovjet pártvezetés került ki győztesen, ám a 30-as évek közepétől Sztálin a szovjet külpolitika engedelmes eszközévé tette a szervezetet. A külföldi kommunisták sorait megritkította a sztálini terror, a tagpártok pedig többnyire már csak a Kremlből kapott utasításokat hajtották végre
– mondja Kolontári Attila.
Nem volt éppen zökkenőmentes ez sem, a világpolitikai események tükrében gyakran változott a szükségesnek ítélt taktika, ezzel pedig az aktuális „parancs”. Az 1939-ben megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum után például villámgyorsan háttérbe kellett szorítani az addig hirdetett antifasiszta összefogást, majd a Szovjetunió elleni, 1941-es német támadást követően ismét elővenni, és jóval magasabb szintre emelni.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a Komintern 1943-as megszüntetése is aktuálpolitikai okokból történt, a nyugati szövetségesekkel való hatékonyabb együttműködést szolgáló, a bizalmukat erősítő taktikai lépés volt. A szervezeti keret változott, de a célok maradtak, ahogy Moszkva vezető szerepe sem kérdőjeleződött meg, a sikert pedig a Vörös Hadsereg fizikai jelenléte biztosította Kelet-Európa államaiban 1945-től.
Itthon mindvégig illegalitásban
A Horthy-korszak Magyarországán a magyar kommunista párt legálisan nem működhetett, így a Komintern és a moszkvai magyar emigráció gyakorlatilag a mozgalom hátországát jelentette. A szovjet főváros mellett a magyar kommunista mozgalom másik központja sokáig Bécs volt, a két frakció között ádáz küzdelem dúlt.
Apró, de érdekes adalék, hogy a Komintern központjából az egyes kommunista pártoknak szánt küldeményeket gyakran szovjet diplomáciai futárok szállították. Mivel az ilyen csomagokat a nemzetközi jog szerint nem vizsgálhatták át, ezért az érintett országok hatóságai igyekeztek ezek súlyát lehetőség szerint minimálisra csökkenteni. Magyar–szovjet viszonylatban a diplomáciai kapcsolatok felvételét követően ez heti egy futárt jelentett, 16 kg-os csomaggal.
A kezdetektől nagyon sok lebukás is volt. A rendőrség politikai osztálya sikeresen juttatott be ügynököket az illegális kommunista szervezetbe, akik aztán rendőrkézre adták annak tagjait. Többek között Rákosi Mátyás, Révai József is megjárta a magyar börtönöket, a kommunista világpártban való részvétel azonban nem csak itthon jelentett veszélyt. A magyar kommunisták éppúgy résztvevői és áldozatai voltak a szovjet párton belüli tisztogatásoknak, ahogy annak idején a Komintern létrehozásában is aktív szerepük volt.
A magyar tanácskormány népbiztosai („miniszterei”) közül például 24-en kerültek a Szovjetunióba, közülük négyen elhagyták az országot, ketten elhunytak. A maradék 18 főből 14-re lesújtott valamilyen formában a sztálini terror, kilenc főt kivégeztek, ketten börtönben vagy lágerben haltak meg, hárman túlélték, de ők is hónapokat vagy éveket töltöttek börtönben vagy a gulágon.
Tudományos együttműködés
A magyar kommunisták történetére vonatkozó iratok, dokumentumok jelentős része ma is Moszkvában van: a Tanácsköztársaság vezetőitől az emigráción és a belharcokon keresztül a „nagy túlélők” 1945-ös hazatérésééig, majd később az 1956-os forradalom, Kádár hatalomra kerülése, a Moszkvával folytatott tárgyalások – a leglényegesebb forrásokat ma is orosz levéltárak őrzik.
Magyar kutatók már a pártállam idején, majd az 1990-es évektől az immár megváltozott körülmények között hatalmas munkát végeztek és végeznek a volt pártarchívumban és más levéltárakban, jelentős eredmények születtek már például Nagy Imre, Rákosi Mátyás vagy Gerő Ernő életútjával kapcsolatban. Mégis, a korábban titkosított iratanyagok hozzáférhetővé tételéből kiindulva joggal remélhetjük, hogy további fontos, eddig nem ismert részletek kerülhetnek elő a szovjet levéltárak mélyéről Magyarország XX. századi történetéről.
