Damoklész kardjaként ismert az anekdota, miszerint a szürakuszai Damoklész, irigykedett a városállam türannoszának mérhetetlen gazdagságára és hatalmára. II. Dionüsziosz ekkor trónjára ültette az ifjút, minden földi jóval ellátta, de a feje fölé egyetlen lószőrszálon éles kardot lógatott, ezzel jelképezve az uralkodóra leselkedő életveszélyt irigyei, vetélytársai által.
A „tanmese” aztán az oszmán szultánok udvarában vált véres valósággá: megszabott öröklési rend híján az uralkodó halála után az a fia ülhetett a trónra, akinek sikerült magához ragadnia a hatalmat, és megöletnie fiútestvéreit azok gyermekeivel együtt. Az oszmán hercegek látszólagos aranyélete így állandó rettegésben és intrikákkal telt, a testvérek a trónért folytatott harc alatt váltak egymás gyilkosává.
Csak egy példa. A szerb mohácsnak is nevezett 1389-es rigómezei csatában török oldalon vállvetve harcolt I. Murád szultán és két fia, Bajazid és Jakub. Murád halálos sebet kapott, mire Bajazid ott helyben, a csata közepén megölette Jakubot és átvette a hatalmat.
A kegyetlen gyakorlat hátteréről, a miértekről Dr. Kovács Nándor Erik történészt, az ELTE BTK Török Filológiai Tanszékének egyetemi adjunktusát kérdeztük.
A hercegnők otthon maradtak
Érdemes röviden megemlékezni arról, hogy az Oszmán Birodalom a XIII-XIV. század folyamán egy nyugat-anatóliai, területileg jelentéktelen bégségből emelkedett egyre nagyobb hatalommá. Sikerének egyik kulcsa az volt, hogy kezdetektől rendkívüli hangsúlyt fektettek az örökösödésre: nem hagyták területüket az uralkodó fiai kezén szétforgácsolódni, tettek róla, hogy lehetőleg belháborúk se gyengítsék az egységet.
Ezt szolgálták a házasságkötések is. A birodalomalapító I. Oszmán még alig volt több egy haramiavezérnél, fia Orhán viszont már bizánci hercegnőt vett feleségül, I. Bajazid pedig a szerb despota leányát vitte haza ágyasként, majd kötött vele házasságot.
A szultánok diplomáciai érdekek mentén köttettek, de arra figyeltek, hogy magukat ne kötelezzék le: oszmán hercegnőt nem adtak külföldre
– mondja a 24.hu-nak a történész.
Egy ágyastól csak egy fiú
Így jutunk el a háremek világába, ami szorosan összefügg a trónörökléssel, és viszonyai az évszázadok során többször is változtak. Muszlim szokás szerint a szultánnak is legfeljebb négy felesége lehetett, őket különböző jogok illették meg, a számtalan ágyas viszont nem volt több rabszolgánál, szinte bármit megtehettek velük – akár akaratuk ellenére a fogamzásgátlás különböző eszközeinek vethették alá őket.
Amikor 1453-ban II. Mehmed elfoglalta, majd birodalma fővárosává tette Konstantinápolyt, az oszmán állam szimbolikusan is világbirodalmi örökség letéteményesévé vált, és ez megjelent az ideológiában is. A szultánok önképe megváltozott, páratlannak tekintették magukat, akihez nem fogható egyetlen más uralkodó sem. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a dinasztikus házasság intézménye fokozatosan megszűnt: az uralkodó egy nőt sem emelt maga mellé, csupán ágyasai voltak.
Fokozatosan teret nyert az az elv is, hogy egy ágyassal a szultán csak egy fiú utódot nemzhetett, annak megszületésétől kezdve a fogamzásgátlás különböző formáihoz folyamodtak
– magyarázza Kovács Nándor Erik.
Bármelyik hercegből lehetett szultán az apa halála után, csupán taktika, megfelelő támogatók, helyezkedés és nyers erő kellett hozzá. A fiú testvérek, és azok gyermekeinek meggyilkolásának kegyetlen szokása azonban a kor oszmán közvéleményében is vegyes érzelmeket szült, ám egy kataklizmaszerű esemény hatására ez a „szükséges rossz”vált az írott törvénynél is sokszor erősebb szokásjoggá.
„Törvény” lett a testvérgyilkosság kötelezettsége
Történt ugyanis, hogy I. Bajezid szultán még 1402-ben, az ankarai csatában megsemmisítő vereséget szenvedett a mongol Timur Lenktől, a következő évben meg is halt. Birodalmának megmaradt területein öt fia folytatott elkeseredett küzdelmet a trónért, az addig dinamikusan terjeszkedő állam átmenetileg darabokra hullott és a hercegek testvérháborúiba süllyedt. Úgy tűnt, az oszmánok éppolyan gyorsan eltűnnek a történelem süllyesztőjében, amilyen hirtelen felemelkedtek.
Végül csodával határos módon I. Mehmednek sikerült normalizálnia a helyzetet, megszabadulni testvéreitől, de még hosszú évekig kellett küzdenie egyik halott fivére, Musztafa nevében fellépő csaló trónkövetelőkkel, az „álmusztafákkal”.
Az úgynevezett oszmán interregnum évtizede lidércnyomásként hatott a dinasztiára, ez indokolta a gyakorlatot, miszerint amelyik hercegnek sikerül megszereznie a hatalmat, annak a birodalom stabilitása érdekében ki kellett iktatnia fiú testvéreit és annak fiait
– fogalmaz a történész.
Életre-halálra
Nem tudjuk, ők mit gondoltak minderről, rettegtek-e vagy sem, félelemérzetüket mennyire nyomta el saját sikerükbe vetett hitük, de annyi biztos: mai fejjel kevesen cserélnénk velük. Persze azokkal, kik nem voltak olyan szerencsések, mint például Nagy Szulejmán, hogy csak leánytestvérei legyenek. A hercegek 14-18 éves korukig a hárem aranykalitkájában nevelkedtek.
Felnőtté válásuk után édesanyjukkal együtt elhagyták a háremet és valamelyik kormányzóságba (szandzsákba) költöztek, hogy ott szerezzenek kormányzati tapasztalatot, így váljanak felkészültté a birodalom majdani vezetésére. Idejük nagy részét nyilvánvalóan saját támogatói körük szélesítése kötötte le, hiszen amint megérkezett a szultán halálhíre (olykor már azt megelőzően is), halálos versenyfutás kezdődött közöttük:
A történész megjegyzi, hogy azért közvetve a szultánnak is lehetett beleszólása az utód kiválasztásába, logikus és érthető módon mindegyiküknek megvolt a maga favoritja, akiben alkalmas utódot láttak. Az ilyen fiút küldték a legközelebbi, Manisa tartományba, hogy alkalom adtán elsőként érkezhessen a fővárosba.
Ez persze nem garantálta a sikert, Szelim például a távoli Trapezuntból indulva lett szultán. Az ő sikerében nagy szerepe volt a janicsároknak, illetve agresszív és céltudatos fellépésének: Ahmed és Korkud félreállítása (később családostul való kiirtása) mellett minden jel szerint a trónról lemondatott apját, II. Bajezidet is megmérgeztette.
Hürrem és a változás
A helyzet az 1520-as évek elején indult változásnak, amikor egy ruszin származású rabnő került Nagy Szulejmán szultán háremébe, a későbbi Hürrem szultána, aki Európában inkább Roxeláne néven vált ismertté. A páratlan politikai ambíciókkal bíró és rendkívül szuggesztív személyiségű asszony rendkívülis befolyást gyakorolt a szultán felett. Nem megyünk most bele Hürrem intrikáiba, témánk szempontjából most csak az a fontos, hogy felszabadíttatta magát a rabszolga státuszból, és elérte, hogy Szulejmán feleségül vegye.
Hürrem ugyanakkor az addigi szokással ellentétben öt fiúgyermekkel ajándékozta meg a szultánt, pozícióját fölöttébb erősítette az is, hogy végül nem hagyta el a háremet, mindvégig Isztambulban maradt.
Intrikáinak döntő része volt abban is, hogy riválisától, Máhidevrántól született fiát, a nagy népszerűségnek örvendő Musztafa herceget Szulejmán kivégeztesse. Azért, hogy Hürremmel közös gyermekeik útját egyengesse: véletlenek is közrejátszottak, de végül Szulejmán halála után Hürrem egyetlen életben maradt fia lépett trónra II. Szelim néven.
Hürrem „munkássága” gyökerestől forgatta fel az oszmán dinasztikus politikát. A szultáni udvarban, ettől kezdve az 1650-es évekig Az „asszonyok szultánátusának” nevezett, állandó intrikákkal terhes, egy évszázadon át tartó korszakban a háremben nevelkedett, a korábbi hercegekkel ellentétben államigazgatási rutinnal már nem rendelkező, sokszor éretlen uralkodók helyett gyakorlatilag anyjuk uralkodott.
A XVI. század második felétől így átalakuló dinasztikus politikának köszönhetően, illetve azzal, hogy a hercegek eztán általában mindvégig a háremben maradtak, a testvérgyilkosságok gyakorlata jelentősen visszaszorult, ám egy-egy ritka példa erejéig a XIX. századig nem szűnt meg teljesen.
Kiemelt kép: Franz Hermann, Hans Gemminger, Valentin Mueller: Török hárem. Forrás: Wikipedia
