Miután az I. világháború győztes nagyhatalmai a népek önrendelkezési jogára hivatkozva szétbontották az Osztrák-Magyar Monarchiát, darabokra szedték Magyarországot, létrejött az ugyancsak soknemzetiségű Csehszlovákia. Az ország “cseh részében” a hatmillió cseh mellett hárommillió szudétanémet élt, “szlovák részén” pedig kétmillió szlovák osztozott egymillió magyarral, és több százezer német, rutén nemzetiségű lakossal.
Az új állam nem bizonyult túl tartósnak, 1938-ban Hitler megszállta a német többségű Szudéta-vidéket, A Felvidék déli, magyarok lakta sávját még abban az évben visszacsatolták Magyarországhoz. Szűk fél évvel később a fasiszta Josef Tiso vezetésével Szlovákia függetlenné vált, Kárpátalját megszállta a magyar honvédség, “Cseh- és Morvaország” pedig közvetlen német protektorátus alá került.
Kollektív bűnösség
A második világháború után aztán Csehszlovákia újra megalakult, a régi-új vezetés számára pedig mi sem volt egyszerűbb, mint az ország széteséséért, minden bajért, háborús pusztításért és szenvedésért a magyarokat és a németeket okolni. Nem (csak) a politikusokat, a Csehszlovákiában élő német és magyar anyanyelvű embereket csecsemőtől az aggastyánig.
Már ekkor megkezdődött a németek kitelepítése, magyarok internálása, munkából való elbocsátása és utcai atrocitások. Az 1938 előtti köztársasági elnök, Eduard Benes 1945. május 16-án ismét elfoglalta hivatalát, és ettől kezdve az Ideiglenes Nemzetgyűlés októberi megalakulásáig elnöki rendelettel kormányzott.
Benes dekrétumai
Ekkor születtek az úgynevezett Benes-dekrétumok, szám szerint 143, közülük 13 közvetlenül, 20 közvetetten az ország nem szláv származású lakosai ellen irányultak. Csehszlovákia vezetői egy tisztán szláv állam megteremtését tűzték ki célként, ennek jegyében pedig hárommillió németet telepítettek ki az országból.
A magyarok és németek vagyonát kártalanítás nélkül elkobozták, földjeikre cseh és szlovák földműveseket telepítettek. A dekrétumok szellemében elbocsátották a magyar közalkalmazottakat, megvonták nyugdíjukat, egészségügyi ellátásukat és szociális segélyeiket. Megtiltották a magyar nyelv használatát a közhivatalokban, az egyházi szertartásokon, a magyar hallgatókat kirúgták az egyetemekről, feloszlatták a kulturális és társadalmi egyesületeket, betiltották a magyar nyelvű sajtót.
Míg magyar nemzetiségű személy polgári pert sem indíthatott, országszerte úgynevezett „magyar perek” indultak, amelyekben a kollektív bűnösség elve alapján ezreket ítéltek el.
Az így hontalanná tett személyeket közmunkára kötelezték, a megbízhatatlannak nyilvánítottakat pedig őrizetbe vették.
Deportálás, lakosságcsere
Mindez azért történt, mert korábban, a júliusi potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedték meg a magyar lakosság egyoldalú kitelepítését, a lakosságcserébe pedig a magyar kormány nem ment bele. Nyomást kellett hát gyakorolni Budapestre, amihez a tökéletes jogfosztás adott alapot. Változatos módszerekkel 36 ezer magyart űztek ki az országból, és megkezdték az ott maradottak deportálását a Szudéta-vidékre.
1945-46 telén fűtetlen marhavagonokban 40-45 ezer magyart deportáltak, és beindult az erőszakos “reszlovakizáció” a Szudéta-vidékre. Vagyis “az évszázadok során elmagyarosodott szlovákok” visszatérhettek az “anyanemzethez”, ezzel pedig elkerülhették a vagyonelkobzást és a deportálást.
Kizárt a kárpótlás
Az enyhülés szovjet nyomásra következett be a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után. Egy 1948 októberében született törvény lehetővé tette, hogy hűségeskü letétele után a magyarok visszakapják állampolgárságukat. Fél év múlva Magyarország lemondott az áttelepítettek vagyonáról, Csehszlovákia pedig cserében elengedte a háborús jóvátétel fennmaradt részét, 1954-ben pedig a reszlovakizációs nyilatkozatokat is érvénytelenítették.
A Benes-dekrétumok többségét Csehország és Szlovákia is megőrizte jogrendjében, és még azt is elérték, hogy az Európai Unió lisszaboni szerződésének keretein belül is hatályban maradhassanak. A szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatot hozott: a dekrétumokból “eredő jogi- és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”.
