A népbíróságok rendszerének létrehozása a II. világháború utáni Magyarországon elvileg a bűnösök felelősségre vonását szolgálta. Politikai fegyverré vált azonban a szovjetek és a magyar kommunisták kezében, miután kimondták a magyar nép kollektív bűnösségét. Működésüket sorozatban mutatjuk be a legújabb kutatások tükrében a Veritas Történetkutató Intézet két történésze, Kiss Dávid és Rácz János segítségével. Az előző részeket itt találja.
A gyanú
Az ügyészség gyakorlatára jellemző volt, hogy a gyanúsítás alapját többször nem az képezte, ki mit tett, hanem milyen szervezet tagja volt. A vádlottak padján találták magukat a Magyarországról kényszersorozással az SS-be erőszakolt férfiak éppúgy, mint például a fasiszta szervezetnek kikiáltott orvosszövetség tagjai.
Kiss Dávid és Rácz János kiemeli, hogy itt is az általánosítással van baj, és nem a valódi bűnösök felelősségre vonásával. A nyomozás, és a vádhatóság nemcsak az elkövetett bűncselekményeket, hanem az el nem követett tetteket is szankcionálta. Ezért egy vélelmezett „németbarátság” vagy „szovjetellenesség” elegendő volt a gyanúsításhoz. Attól, hogy valaki egy szervezet tagja, még nem feltétlenül vétett a törvények vagy akár az erkölcsi normák ellen – teszik hozzá.
Fortepan/Lissák Tivadar
Az első akasztás
Az első “népbírósági” ítélet végrehajtása 1945. február 4-én megtörtént, egy nappal a népbíróságok felállításáról szóló 81/1945-ös rendelet hatálybalépése előtt. Az ezt tartalmazó későbbi törvényt itt olvashatja el. A Budapesti Néptörvényszék két altisztet ítélt halálra, és akasztatott fel lámpavasra az Oktogonon, a hadra kelt seregbeli eljárást alkalmazva. Szürreális jelenet lehetett: a nyilvános kivégzés mellé vért kiáltó tömeget, felvonulást szerveztek, hirtelen még kötelet sem tudtak keríteni a kivégzéshez. Az Budai Vár még ostrom alatt állt, lövések zúgtak a város felett, amelyek közül néhány a tüntető MKP-sek közé csapódott.
Félreértés ne essék, a történészek szerint az eset problémája nem az, hogy két keretlegény elnyerte méltó büntetését. Hanem a törvényesség hiánya. A Budapesti Néptörvényszék, nem a 81/1945-ös rendelet alapján járt el. Ha ez csupán két napon múlt, akkor is – hangsúlyozzák. Az állam alapja a jog, amit bármely kor bármely társadalma “jogosan” kér számon. A törvénytelenül meghozott ítéletekről – legyenek azok bármennyire is igazságosak – az utókor mindig kérdéseket fog feltenni, mindig lesz valaki, aki nem nyugszik bele, vagy a bűnösöket ezzel próbálja menteni, de ez fordítva is igaz. Ez is egy apró morzsa, miért “feldolgozatlan” a mi XX. századunk.
Igazoló bizottságok
Sok esetben kevés volt a tárgyi bizonyíték, a háborús bűnösök ellen vádat emelhettek a politikai rendőrség “nyomozati eredményei” vagy önbevallás alapján. Utóbbi az úgynevezett igazolási rendeletek alapján volt lehetséges. A közigazgatás, állami- és magánvállalatok egyes tisztségeit, munkaköreit 1919-1945 között betöltő személyeknek igazoló bizottság előtt kellett megjelenniük. Sok tízezer emberről volt szó.
A bizottságok 1945 januárjától működtek, egy kérdőívet nyomtak az ember kezébe. Ezen olyan kérdések tucatjaira kellett válaszolni, mint hogy volt-e, és ha igen, akkor hol volt frontszolgálaton? Kapott-e kitüntetést, ha igen, akkor miért? Beköltözött-e zsidóktól elvett ingatlanba? Milyen rádiót hallgatott? Mindez az 1919-1945-ig terjedő időszakra vonatkozott.
A válaszok értékelése után a testület döntötte el, ki tekinthető a különböző szakmákban igazoltnak, magyarul betöltheti-e adott állást. Akit nem igazoltak, azt nyomban állásvesztéssel, vagy vezetői posztjának elvételével büntették. A Népbíróság az igazolási bizottságok fellebbviteli fórumaként funkcionált. Az eljárásnak fele sem volt tréfa. Eleinte közszolgálati munkakörbe, később már magáncégeknél is csak az igazoló bizottságtól hozott dokumentumok alapján lehetett elhelyezkedni. A rendszer egyik – nagyon szépen fogalmazva – hiányosságának tekinthetjük, hogy a “kisnyilasok”, azaz az egyszerű pártszolgálatosok, verőlegények tiszta lapot kaptak, ha beléptek a kommunista pártba.
Aki viszont fennakadt a rostán, annak ügye a népügyészség és a népbíróság elé került. Itt olyan “gumijogszabályok” alapján vádolták meg, hogy csak azt nem ítélték el, akit nem akartak. De erről majd sorozatunk következő részében lesz szó.
