1914 szeptemberének elején úgy tűnt, Thália és Melpomené, a komédia és a tragédia múzsája egy időre elhallgat Európában, legalábbis a Monarchiában, addig, amíg a falevelek lehullanak, és a katonák visszatérnek a győztes háborúból. Az állami színházak – így a Nemzeti és az Opera – nem is nyitottak ki 1915 januárjáig, de a magánszínházak pár hét múlva mégis játszani kezdtek. Megnyitott a Vígszínház, illetve egy sajátos konstrukcióban, a színészek által gründolt konzorcium irányításával a Király Színház és a Magyar Színház is.
A nagy győzelem
Ez az ősz a hazafias darabok szezonja volt. Az első a Ferenc József azt izente című színmű máris összebékítette a látszólag összebékíthetetlent, Kossuthot és Ferenc Józsefet, 1848-at és 1914-et. A darabban a 48-as toborzó nóta átírt szöveggel, immár az agg uralkodóért vállalt harcot hirdette, és keretjátékában egy szabadságharcbéli honvéd ébred 1914-ben, hogy újra harcba induljon az oroszok ellen. A 48-as párhuzamot a későbbiekben is a háborús propaganda állandó sémájaként használták. A fenti címre rímelt a Mindnyájunknak el kell menni című darab, amelynek zárójelenete 1964-ben, 50 évvel a háború kitörése után játszódott.
A Nemzeti Múzeum kertjében járunk, ahol kiállítás nyílt a győztes háborúról, amit a veteránok unokáikkal együtt látogatnak meg. A relikviák közt ott a szerb királyi és az orosz cári korona is. Majd a német I. Vilmos és Ferenc József hatalmas képe megelevenedik, a két uralkodó előlép és gratulál egymásnak a nagy győzelemhez, és ahhoz, hogy elhozták a világnak a békét és gyarapodást. A propaganda ugyanis 1914 őszén azt sulykolta mindkét oldalon, hogy a nagy háború az utolsó lesz az emberiség történetében, ami egyszer és mindenkorra elrendezi a nagyhatalmi konfliktusokat.
Jászai Mari mindenét elvesztette
A hátországi színházaknak persze komoly nehézséget okozott, hogy a hadköteles korú színészeket is utolérte a behívó. Ez főleg a vidéki társulatokat ritkította meg, a fővárosi vezető színészeket úgymond kímélték, de köztük is voltak önkéntesek, például Beregi Oszkár vagy a kabaré atyjaként tisztelt Nagy Endre. Utóbbi még mozgalmat is szervezett Az Est bulvárlap támogatásával, hogy minél többen jelentkezzenek önként.
Szintén nehezítette a színházak dolgát, hogy a háború elején tomboló propagandakampányok ellehetetlenítették az angol és francia darabokat. Az étlapokról lekerültek a bevett francia elnevezések, a mozik műsorából levették Max Linder filmjeit, de a könnyed francia darabokat részben sikerült átmenteni, például úgy, hogy a fordítók – Molnár Ferenc vagy Heltai Jenő – neve alatt játszották azokat.
A színésznők számára elsősorban a hagyományos háborús szerepek kínálkoztak – ahogy az uralkodóház tagjai, ők is jelentkeztek segédápolói szolgálatra, amit a sajtó propagandacélokra is felhasznált. A kor ünnepelt sztárja, Fedák Sári, aki a háború éveit a színpadon töltötte, szívesen pózolt ápolónőként vagy a fronton harcolók számára zoknit kötve, kesztyűt horgolva. Jászai Mari viszont mélyen átélte a háború tragédiáját és együtt akart szenvedni a katonákkal, olyannyira hogy végül az ágyát is kirakatta hálószobájából, hogy a földön aludjon, mint a fronton harcolók. A háború vagyonát is felemésztette: egyrészt hadikölcsönt jegyzett, másrészt rengeteg csomagot küldött a frontkatonák részére.
Életveszélyben
Színház a frontvonalak mögött is működött. Hivatalos frontszínház csak 1917 áprilisában alakult – röviddel a németországi kezdeményezés után. A társulat, amelynek tagjai katonának számítottak, nemcsak a katonai fegyelem volt kötelező rájuk nézve, de még tiszti fizetést is kaptak, több turné keretében végigjárta a Monarchia összes frontját Galíciától Isonzóig. A 15 színész – köztük nők is – egy-egy frontszakaszon mozogva akár napi 2-3 előadást is tartott a szabadnapos frontkatonáknak.
Külön előadást szántak a közkatonáknak – ez Gárdonyi Géza Bor című népszínműve volt, amely egy falusi házaspár összeveszését és nehézkes kibékülését dolgozta fel, miután a férj ittasan elverte a feleségét –, illetve a tiszteknek. Ők szintén egy szerelmi drámát, Drégely Gábor: Próbaházasság című színdarabját láthatták. És persze nem maradhatott el a műsorból az oly népszerű kabaré sem, amelynek legemlékezetesebb jelenete a Szövetségesek című volt, amelyben a német és magyar katona úgy beszélget el barátságosan egymással egy kocsmában, hogy egy kukkot sem értenek a másik mondandójából.
A frontszínház nem volt veszélytelen vállalkozás – a színháznak kialakított fedezéket lövések érhették, és volt olyan előadás, amelyet a sötétben kellett folytatni, mert a teremvilágítást adó hadi fényvetőt sürgősen be kellett vetni a harctéren. Spontán módon a fronton már jóval korábban is voltak koncertek és előadások, amelyet a frontkatonák maguk szerveztek és adtak elő. Ebben nem egy esetben az adott ezrednél szolgáló színészek játszottak kulcsszerepet, de bárki szerepelhetett, aki a rögtönzött színpadra kívánkozott. Ilyen körülmények között vegyes, kabaré és varieté jellegű előadások jöhettek létre, kuplékkal, humoros jelenetekkel, bűvészmutatványokkal.
Fortepan/SK
Játszottak a foglyok is
Más volt a hadifogoly-színházak jellege, amelyekről leginkább az orosz hadifogságban élők esetében vannak forrásaink. Az orosz hadifoglyoknak hosszas tábori életre kellett berendezkedniük, sokak csak 1920-21 tájban indulhattak haza, így a megmaradás – és épelméjűnek maradás – segítője volt a színház, a sportegyesületek, önképző körök és egyéb az életnek értelmet adó foglalatosságok mellett.
Egyes hadifogoly-színházak meglepően jól felszereltek voltak, díszleteik, jelmezeik nem maradtak el az átlagos magyarországi vidéki színvonaltól. Azt adták elő, amit meg tudtak szerezni, amire és ahogy emlékeztek. Az egyik nagy sláger a Csárdáskirálynő volt, amelyet Budapesten is csak 1916 novemberében mutattak be (Bécsben már egy évvel korábban), de 1917-ben Moszkvába is eljutott. Nem voltak teljesen bezárva sem: előadásaikat orosz tisztek is látogatták családjaikkal, de a helyi lakosság is megjelent, sőt a tábori varrodákban készített női ruhák körükben a divatot is alakították.
Olyan is előfordult, hogy egy távol-keleti hadifogolytábor (Nikolszk-Usszurijszk) színháza felkereste a viszonylag közeli – japán felügyeletű – tábort, hogy egy kis pénzt szerezzen. Persze a nagyobb táborok „vonzáskörzete” is igen korlátozott volt, 12-15 előadás után lényegében már mindenki látta. A krasznojarszki tiszti színházban például nagyon népszerű volt Gábor Andor Tatárjárás című darabja. Néhány előadás után ezt elkezdték „építgetni”, aminek során mind több betét került át a Csárdáskirálynőből, majd beleírtak egy török szereplőt is, így a török hadifoglyok érdeklődését is sikerült felkelteni.
A hadifogoly-színházakban – akárcsak az antik görög színházban – nem szerepeltek nők, csak itt éppenséggel kényszerűségből. A női szerepeket a fiatal férfiak, legények játszották el, szinte tökéletes sminkkel, ruhában. Kissé bizarr módon még a primadonnák iránti rajongás bizonyos formái is megjelentek, hadifogoly-társaik virágokat, csokit küldtek öltözőjükbe, sőt akár vacsorázni is elhívták őket, grafikák készültek róluk, amik a tábori újságokban is megjelentek – miközben mindennapi életüket férfiként élték a többi táborlakóval.
