A mai terrorszervezetek brutalitása mellett szinte eltörpültek a német baloldali radikális Roten Armee Fraktion (RAF), vagyis a Vörös Hadsereg Frakció akciói. A csapat működésének csaknem három évtizede alatt 58 embert gyilkolt meg, köztük Siegfried Bubackot, az NSZK főállamügyészét.
A nyugatnémet baloldali radikalizmus fellendülése egy demonstrációhoz köthető 1967 nyarán, amikor az iráni sah látogatása ellen tüntető tömegben a rendőrök agyonlőttek egy diákot. A rendőrt felmentették, mire zavargások törtek ki, illegális csoportok jöttek létre, amelyek megkezdték a “városi gerillaharcot”. Kisebb robbantásokat, merényleteket hajtottak végre, itt edződtek a RAF későbbi tagjai.
A legrettegettebb csoport
Maga a Vörös Hadsereg Frakció egy fogolyszabadítási akcióban született meg, amikor 1970. május 14-én egy csoport „kiszabadította” a rendőrségi őrizet mellett könyvtárban tartózkodó Andreas Baadert. Baadert barátnőjével, Gudrun Ensslinnel együtt egy áruház felgyújtása miatt tartóztatták le, a könyvtárban külön engedéllyel szociológiai kutatásokat folytatott.
Baader és társai ezután egy palesztin kiképzőtáborban „fejlesztették tudásukat”, de nem bírták sokáig a nomád körülményeket. Hazatérve bankokat raboltak, ahol a pénzen kívül az illegális mozgalom számára fontos útleveleket, pecséteket, igazolványokat is zsákmányoltak. A szervezet rövid időn belül Németország legismertebb és legrettegettebb csoportjává nőtte ki magát.
Rendőrségi épületek és amerikai támaszpontok ellen hajtottak végre merényleteket, de támadást intéztek a baloldal ellen cikkező Springer kiadó ellen is, ahol 17 ártatlan ember sérült meg. Gyakorivá váltak a RAF és a rendőrség közti, halálos áldozatokat követelő tűzharcok. A mozgalmat sikerült ugyan lefejezni, ám amikor a RAF 14 tagja a börtönbéli rossz bánásmód ellen éhségsztrájkba kezdett, a nyugatnémet értelmiség nagy része kiállt mellettük.
A terrorizmus sem szűnt meg, a RAF “második generációja” 1975 áprilisában az NSZK stockholmi nagykövetségének elfoglalásával hallatott magáról. Eközben megkezdődött az elfogott terroristák pere, amit országos zavargások és tüntetések kísértek, és nem tétlenkedtek a baloldali radikális csoportok sem: mindennapossá váltak a bankrablások és a bombamerényletek. A “csúcspont” kétség kívül 1977 volt, amikor a RAF tagjai megtámadtak egy amerikai katonai bázist, megölték a főállamügyészt, kivégezték a Dresden Bank elnökét, elrabolták Hans-Martin Schleyert, a Német Munkaadók Szövetségének elnökét.
Ez már túl sok volt
Októberben viszont a RAF átlépett egy határvonalat. Palesztin terroristák eltérítették a Lufthansa Mallorca és Frankfurt közötti járatát, és többek között 11 német terrorista szabadon bocsátását követelték. Nem tudni, hogy a RAF-nak volt-e bármi köze az akcióhoz, ám a társadalomnak ez már sok volt, megszűnt a szimpátia. Órákkal a sikeres túszmentés után jelent meg a hír: a RAF három vezetője, Andreas Baader, Gudrun Esslin és Jan-Carl Raspe börtöncellájában öngyilkosságot követett el, Irmgard Möller pedig – bár megpróbálta megölni magát – életben maradt.
Ami ebben érdekes, hogy Baaderrel tarkólövés végzett, Raspe halálát is golyó okozta, Esslin felakasztotta magát, a túlélő Mölleren pedig vágott és szúrt sebeket talált a hivatalos vizsgálóbizottság. Nem zárható ki, hogy kaptak némi “segítséget”, a belügyminiszter annyit mondott: „A galádságot odáig lehet fokozni, hogy az ember önmaga kivégzését gyilkosságnak állítja be.”
Az 1980-as években még színre lépett a RAF harmadik generációja, amely NATO-központok, amerikai katonai bázisok és gazdasági-katonai vezetők ellen intézett támadásokat, ám tevékenységük a társadalom érdektelenségébe fulladt. A Reuters hírügynökség pedig 1998. április 20-án levelet kapott a RAF-tól: „Ma befejezzük ezt a projektet. A városi gerilla a RAF formájában immár történelem.”
