A kacsacsőrű dinoszauruszok növényevők voltak a késő kréta kor idején, Laurázsia óriáskontinensen – a mai Ázsia, Európa és Észak-Amerika – területén. Ezek az állatok a hasonló testfelépítésű, késő jura, illetve kora kréta korban élt iguanodontiák leszármazottai.
Egyes nemeknél a koponya elülső része lapos és széles csőrt formázott, amellyel a leveleket és gallyakat csipegették le. A száj hátsó részén rengeteg fog sorakozott. amelyek alkalmasak voltak táplálék megőrlésére.
A feltételezés szerint ez döntő szerepet játszott a csoport sikerében a kréta időszak során a szauropodákkal szemben, amelyeknek zúzóköveket kellett nyelniük az élelem megőrléséhez.
A 79,3 millió éve élt hadroszaurusz két egyedének a fosszíliája került elő két különböző helyen – Montanában és Utahban, ami azt jelenti, hogy a kacsacsőrű dinoszaurusz az adott korban sokkal elterjedtebb volt Észak-Amerika területén, mint négymillió évvel később.
“Két egyed került elő gyakorlatilag egy időben és viszonylag közel egymáshoz: a két lelőhelyet mindössze ezer kilométer választja el egymástól” – hangsúlyozta Terry Gates, a Field Museum paleontológusa.
A kutatók az Acristavus gagslarsoni nevet adták a hadroszaurusznak, ami annyit jelent, hogy csonttaréj nélküli “nagypapa”.
A későbbi kacsacsőrű dinoszauruszok mindegyike rendelkezett “fejdísszel”, azaz csonttaréjjal – ezek közül némely üreges volt, s a légzőrendszer része volt, másoké viszont tömör. A paleontológusok szerint a csonttaréj szerepet játszhatott az egyedek “azonosításában”. A hadrosaurusok két különböző fejdísze is egy közös csonttaréj nélküli ős létezését igazolja.
