Illetve próbálok lejönni a virtuális főzés nevű drogról, csak az a baj, hogy mire örökre elköszönök Gordon Ramsay-től, és már nem akarok több hamburgert sütni a San Francisco-i éttermében, mire már nem stresszel, hogy egy menőbb, több rózsás sütőt vegyek az iPaden, akkor jön szembe egy újabb főzős játék, a Cook, Serve, Delicious! 2 kiegészítője (június közepén jött ki) rengeteg új kajával, kávézós cuccal.
A Vertigo fejlesztése az eddigi legígéretesebb példa arra, hogy van a gasztrós játékokban potenciál. Sokszor találkozni azzal, hogy a kulturális újságírásban a zene szerepét szépen a gasztronómia veszi át, mert az emberek nem új lemezekről, hanem specialty kávézókról olvasnak szívesebben. A játékipart viszont még nem tarolta le a főzés, ott vannak a jó memóriára és gyors reflexre építő példák vagy a Sims.
Még 2016-ban jött ki a Sims Dine Out kiegészítője, amiben éttermet nyithatunk, berendezhetjük, menedzselhetjük. Az egyik legszebb pillanat az volt a simses pályafutásom alatt, mikor EA végre megértette, hogy tök jó, ha a simeim fejleszthetik a konyhai ismereteiket, és elsőre nem megy nekik a zombis torta vagy a homár. Gyakorolniuk és gourmet könyveket kell olvasniuk. Aztán ott vannak a berendezési tárgyak: porcelán tányért rakhatok a falra, az elszívó alá réz lábosokat, meg gyümölcskosarat az asztalra. A Sims-szel csak az a gáz, hogy egy egész napot ölhetek a felépítésbe, berendezésbe, benyomhatom a motherlode-ot (a mindentudó cheat, 50 ezer simeleon jár érte),
Ekkor mentett meg Gordon Ramsay, és rántott is le azonnal a mélybe. A Restaurant Dash Ramsay-s változata olyan, amilyen a brit szakács, üvöltözik veled, szórja a fuckokat, ha odaégeted a húst, a szigorú szeretet gyakorolja a kuktákon. A játék ingyenes, de persze a mikrotranzakciós lehetőségek határtalanok: annyi eurót cseszhetsz el az új vágódeszkáidra és az avatarod kötényére, amennyit nem szégyellsz.
Az olyan igazi hősök, mint én, nem költenek, csak várják az ingyenes hétvégéket, amikor repülnek az arany tömbök, és korlátlan köröket lehet nyomni, vagy megküzdeni az igazi séfellenfelekkel. De Ramsay-t pár hónapnyi súlyos függőség után sikerült elengednem. Felbosszantott, hogy nem tudok eléggé fejlődni, egy idő után már a mikrotranzakciók felé terelt az alkalmazás, de keményen ellenálltam. Egyszerűen nincs igazi célja Ramsaynek, csak a csillagok jelentik a játékélményt. A legtöbbször a sztori hiányzik a hasonló sémára épülő, az OCD-t bizsergető fejlesztéseknél.
Amikor már Ramsay ordibálásra alig emlékeztem, jött az újabb szerelem, a Cook, Serve, Delicious! 2, ami még tavaly szeptemberben jelent meg, de kapott egy új baristás kiegészítést júniusban. A játékmenet a Dash-típusúakéhoz hasonló, egy éttermet kell menedzselni, elégedett vendégekkel kell befejezni a napot. A különbség annyi, hogy az ételek nagyobb hangsúlyt kaptak végre, jó a grafika (a trailerben jól öltözött arcok állnak a pultnál, de nálam még furcsa és szakadt alakok rendelnek), és annyi fogást vehetek, amennyit az éttermemben kitermeltem napról napra.
A memóriánkra lesz a legnagyobb szükség, a megadott hozzávalókat nekünk kell rápakolni a fogásokra, és nem mindegyikre ugyanazt, a vendégek igényeihez kell igazodni. Ha valamit elszúrunk, az mínusz pont, és a napi statisztikánkat rontja. Persze a Cook, Serve, Delicious! ugyanolyan addiktív, mint a társai,
A játékban nem előre megadott nehézségi szinteken főzhetünk, magunknak kell megtanulni, hogy nem érdemes sok bonyolult ételt az étlapra pakolni. Mi állítjuk össze a menüt, lehet nemzetek szerint, lehet összevissza, ahogy kényelmes. Arra viszont érdemes figyelni, hogy egyes kísérők növelik a vendégek várakozási idejét (mielőtt felállnak az asztaltól, minket pedig tökéletes nap nélkül hagynak), és nem árt okosan, összetettebb fogások mellé párosítani őket.
A Cook, Serve, Delicious! szerencséje, hogy nem olyan monoton, ha már százszor lenyomtunk egy étlapot, máris válthatunk a következőre, vagy játszhatunk egy kört a gép előre megtervezett, tematikus éttermeiben arany, ezüst és bronz medálokért, és virtuális dollárokért. Az a fix, hogy minden nap két úgynevezett rush hour lesz, ebédidőben és vacsorára sokkal többen jönnek, alig lehet bírni az iramot. A játékot lehet ketten is játszani, és legalább olyan indulatokat hozhat ki az emberből, mint az Overcooked (ugyanaz az alap, csak butított verzió, rosszabb grafikával, egyszerűbb ételekkel).
A legjobb, hogy nem kell órákig darálnunk a megfeszített figyelmet igénylő pályákat, lazításképpen meg lehet dizájnolni az aktuális helyünket. A sikeres napok után berendezési tárgyakat, új falakat, padlózatot kapunk, több éttermet is kialakíthatunk egyszerre, nem kell dönteni a stílusok mellett.
Buktató persze akad, nincs igazán végcél, és olyan érzésünk lehet, hogy muszáj játszani: még egy kört, hogy meglegyen a tökéletes nap, még egyet, mert elégett egy hús, meg kéne venni azt a spagettit. Veszélyes, hogy pótcselekvés lesz a nagy főzésből élvezet helyett. De ezt úgy mondom, hogy még kitart a lelkesedés, még örülök az új lámpáknak, és annak, hogy tegnap sikerült megvennem a tiramisut.
