Az 1945-ben alapított, mindmáig családi tulajdonban lévő német Sennheiser 1991-ben alkotta meg az Orpheus névre keresztelt fülest, ami nemcsak az 16 000 dolláros árát tekintve volt figyelemre méltó, de azért is, mert az elektroakusztikus készülék alapból egy 500 V-os csöves erősítővel érkezett, hogy maximálisan kiszolgálhassa a legelvetemültebb (és leggazdagabb) audiofil felhasználók igényeit.
Az Orpheus a megjelenését követően úgy vonult be a köztudatba, mint a valaha készült legjobb fejhallgató, ötszáznál is kevesebb darabot gyártottak belőle, és ha valaki manapság szeretne lecsapni egy példányra, annak meglehetősen mélyen a pénztárcájába kell nyúlnia, hiszen
Cikkünk viszont nem a legendás készülékről szól, hanem az utódjáról, a nem is olyan régen debütált Sennheiser HE 1-ről, ami nemcsak megismétli, de felül is múlja a nagy előd teljesítményét, méghozzá olyan kialakítás kíséretében, amihez foghatóhoz még nem volt szerencsénk.
ZENEHALLGATÁS LUXUSKIVITELBEN
A Sennheiser 2015-ben kezdte meg a különleges készülék forgalmazását, évente mindössze 250 darab készül a HE 1-ből, kiskereskedelmi forgalomban egyáltalán nem is kapható, közvetlenül a gyártótól kell megrendelni, és Magyarországon először november elején adódott lehetőség a kipróbálásra.
Mai szemmel nézve az eredeti Orpheus egy steampunk film kellékének tűnik, ezzel szemben az új modell úgy lett megalkotva, hogy egy műtárgyakkal megpakolt szalonban se üssön el a környezetétől. A füles mellől természetesen most sem hiányzik az erősítő, aminek a háza márványból készült, a tetején pedig két fekete „doboz” található: a bal oldali a fejhallgatót rejti, míg a jobb oldali a vákuumcsöveket.
hiszen a megfelelő gomb lenyomása után a ház előlapjából lassan kiemelkednek az egyetlen rézdarabból mart, krómbevonatú forgókapcsolók, illetve a hangerőszabályzó, továbbá méltóságteljesen felemelkedik a fejhallgató tokjának üveglapja, a jobb oldalon pedig előbukkannak a vákuumcsövek, amik azon nyomban el is kezdenek felmelegedni a tökéletes zenehallgatáshoz szükséges hőfokra.
Egyértelmű, hogy a Sennheiser fejhallgatórendszere nem az ideges és sietős típusoknak készült, és a bekapcsolás látványos folyamata hiába tűnik felesleges parasztvakításnak, valójában elegáns rituálé, ami szépen megágyaz a készülék biztosította különleges zeneélménynek.
A MÁRVÁNY ALATT
A HE 1 persze nemcsak a külalakjában extravagáns, de a hangokat biztosító, mintegy 6000 alkatrészből felépülő technika sem hétköznapi. Az erősítő lelke a nyolc vákuumcső, amik a bejövő jelet dolgozzák fel, a lég- és testzaj elleni védelmet a szabad felfüggesztésű márványház és a kvarcüveg búrák biztosítják, és a csöves rendszert a fejhallgató fülkagylóiba épített újabb erősítő egészíti ki.
Utóbbi megoldásnak hála az erősítő és a füles membránja között mindössze egy centi a távolság, így – a hagyományos rendszerekkel ellentétben – a teljesítmény nem veszik el kábelben, komolyabb veszteség nélkül történik a hanghullámok előállítása, ami bizony érződik is a végeredményen.
És ez még nem minden, hiszen a lehető legtökéletesebb hangélmény elérése, és a 3-4 kHz-es frekvenciatartományban jelentkező torzítások elkerülése végett a fülesben aranyozott kerámiaelektródák és platinával bevont membránok biztosítják a 8 Hz-től a 100kHz-ig terjedő tartományt, és ennek hála a valaha mért legalacsonyabb, 0,01%-os harmonikus torzítást.
A források optikai vagy koaxális bemeneten, illetve USB-n keresztül csatlakoztathatók az erősítőre, a digitális jelek analóggá konvertálását nyolc ESS SABRE ES9018-as chip végzi, 32 bites felbontással, maximum 384 kHz-es mintavételi gyorsasággal, a DSD jeleket pedig 2,8 és 5,6 Mhz-cel alakítják át.
MINTHA KONCERTTEREMBEN LENNÉNK
Maga fejhallgató nem egy pehelykönnyű darab, viszont a valódi bőr párnák kifejezetten kényelmesek, így hosszú távon sem kellemetlen a viselése, illetve az is tény, hogy a zene elindítása után még arról is hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy egyáltalán valami a fejünkre került.
Nem vicc, az első komolyzenei CD felpörgését, és az első taktusok felcsendülését követően önkéntelenül is megfordultam, a forrást keresve, mert egy pillanatra azt hittem, hogy rosszul van összedugva a rendszer, és a hang nem magából a fülesből, hanem valahonnan máshonnan érkezik.
A hangszerek gyönyörűen elkülönültek egymástól, a legkisebb zörej is eljutott a hallójáratomba, és az élményből felocsúdva azonnal szóltam a fotókat készítő kollégámnak, hogy vegye fel a teszt helyszínén található másik fejhallgatót, mert ilyet még biztos nem hallott. És tényleg nem.
Nem kell zeneőrült audiofilnek lenni, hogy az ember érezze a különbséget, bár az igazi finomságokat nyilván az veszi észre, aki ismeri és keresi azokat. Amit viszont mindenki hallani fog, hogy a zene beszippant, körülvesz és teljesen kizárja a külvilágot, ugyanis olyan döbbenetesen jó minőségben szól, hogy képtelenség bármi másra koncentrálni.
És ez nemcsak a klasszikusra, vagy egy játékos jazz albumra igaz, de egy iPadről átjátszottunk pop- és rockslágereket is a rendszerre, a veszteségmentes audiofájlokat biztosító Tidal segítségével, és a jelentős különbség így is azonnal érezhető volt. Adele-t és a Dire Straitst még sosem halottam ennyire jól szólni, amikor pedig Michael Jacksontól indult el a Thriller, szó szerint libabőrös lettem.
EGY LAKÁS ÁRÁÉRT A MIÉNK
Belegondolva persze a libabőr a minimum egy olyan cucctól, amiért a gyártó 50 000 eurót kér, azaz 15 000 000 forintot (ÁFA nélkül), amennyiért már Budapesten is lehet normális garzont találni.
Tehetős zenerajongóknak készült, és átlagos halandóként ugyan sosem vásárolunk ilyet a nappalinkba, de érdemes keresni a lehetőséget, hogy legalább egyszer kipróbálhassuk, hiszen az „új Orpheust” felvéve a zenehallgatás egy egészen új szintje nyílik meg előttünk, olyan élmény, amit egy mezei fejhallgató, sőt még egy kifejezetten minőséginek számító, 75 000 forintos füles sem képes megközelíteni.
