Ősbemutatót tartott a Budapesti Operettszínház. Jávori Ferenc Fegya a zenés színház felkérésére írt musicalt Menyasszonytánc címmel Indig Ottó A torockói menyasszonyából.
Hetilap: Kultúra
Inkább csak a hollywoodi stúdiókban létezik a mesebeli Afrika, ahol a luxus szafarik kifogástalan modorú szereplői bámulatos tűzerejű kézifegyvereikkel hosszában átlőnek egy vízilovat.
Én voltam a legelső állat - közli a harmadik szám után kesernyés büszkeséggel Eric Burdon, meg az utolsó is, bólintok rá
Hosszú lappangás után először két éve ütötte fel a fejét Miskolcon, akkor még megbújva, aztán tavaly már nyílt lapokkal terjedt a hálón, mint az egyetlen jóindulatú számítógépes vírus, hogy végül az idén márciusban kitörjön a virtuális karanténból: így immár élőben is elkaphatjuk, évente nemegyszer.
Kizárólag a NASA heroikus erőfeszítéseihez hasonlíthatók a kísérletek, amelynek során hollywoodi szakemberek próbáltak meg egy sok százéves kultúra burkán áthatolva a mag közelébe jutni.
Kettős tárlattal várja látogatóit a Magyar Műhely Akácfa utcai galériája.
Még csak a helyünket keressük, de valójában már elkezdődött az előadás. Előttünk, mellettünk, mögöttünk színészek foglalnak helyet a nézőtéren.
Liam Gallagher köszön. Jól értsük tehát: nem köp látványosan maga elé, nem fordít hátat az ő közönségének leharcolt military zubbonyában, nincs is neki zubbonya, csinos, már-már jól szabott fehér zakója van, és amikor ebben a már-már zakóban bejön a színpadra, azt mondja szellemesen az ő közönségének, hogy „Halló Vienna".
Minden rock and roll karrierfilm ugyanarról szól: túl készséges lányokról, túl gyors autókról, túl gyors meggazdagodásról, túl sok kábítószerről, a slágerlista első helyéről, és a riválisokkal szembeni paranormális félelemről - a kezdetről és a végről.
Párizs sokféle, mert sokan és sokféleképp néztek rá. S amit láttak, el is mondták. A város így lett régi. S ami régi benne, az is eleven. Olyasféleképpen, mint Eugčne Atget fotóin.
Mint legyek a légypapíron csüngenek a színészek a szinte függőleges pázsiton Forgács Péter Lila Ákác-rendezésében a Pesti Színházban.
Különös fotográfusi pályát járt be Eck Imre Gábor az elmúlt évtizedben.
Kezdetben volt az iparosodás. Régimódiként soká eltartott, úgy két évszázadig. Követte a fogyasztói társadalom. Ez gyorsabban lezajlott, a második világháború vége és a nyolcvanas évek között. Azóta a „fikció kapitalizmusában" élünk. Legalábbis a katalán szerző, a nagy madridi napilap, az El Pais vezető munkatársa, Vicente Verdú szerint.
Lehet-e egy festmény egyszerre végtelenül letisztult és zavarba ejtően többrétegű? Hideg fejjel kimunkált, precíz, s egyúttal szürreálisan tétova, már-már elábrándozó? Egyszerre nyilvánvaló és titokzatos? Zsurnalisztikusan profán, ugyanakkor éterien ikonszerű?
