Ez nem a Titanic – a süllyedő hajón a zenészek muzsikálás helyett életeket mentettek

– Mayday! Mayday! Mayday! Segítség!

– Tessék! Mi a vészhelyzet?

– Az Oceanos tengerjárón vagyok! Süllyedünk!

– Rendben, mennyi idő lehet hátra a hajó elsüllyedéséig?

– Nem tudom, a jobboldali korlátok már a vízben vannak, felborulunk, rengeteg víz ömlik be. Legalább kétszáz ember van még a hajón.

– Vettem, mi a pozíciója?

– Nagyjából valahol félúton lehetünk East London és Durban között.

– Nem így értettem! Mik a koordinátái?

– Sajnos fogalmam sincs.

– Hogyan? Milyen rangban van?

– Semmilyenben. Én a gitáros vagyok.

– És mit keres a kapitányi hídon?

– Senkit sem találtam.

– Van még valaki magával a hídon?

– Igen, a feleségem, ő a basszusgitáros. És van velünk még egy bűvész is.

A fenti párbeszédet nem Rejtő Jenő valamelyik Piszkos Fred-regényéből ollóztuk, a valóságban így hangzott el 1991-ben Dél-Afrika partjainál. Egy turistahajó olyan csúnya viharba keveredett, hogy a kapitány sokkot kapott, ezért az eredetileg az utasok szórakoztatására szerződtetett előadók voltak kénytelenek átvenni az irányítást. Történetükről a BBC számolt be.

Egyenesen a viharba

Moss Hills a vacsoránál vette észre, hogy a vihar komolyabb lehet a szokásosnál. A pincérek, akik régen hozzászoktak már, hogy állandó imbolygásban dolgozzanak – de máskor soha sem löttyintettek ki semmit – sorra ejtették el a tálcáikat. Moss, a gitáros és a felesége, a basszusgitáron játszó Tracy soha sem láttak még ilyesmit, noha messze nem ez volt az első hajóútjuk.

A görög Oceanos a körútja utolsó szakaszán tartott. Aznap reggel a kapitány a rossz idő miatt többször is elhalasztotta az indulást. Bár úgy tűnt, hogy nem sok esély van a körülmények javulására, végül mégis felhúzatta a horgonyt és

a 153 méter hosszú hajó negyven csomós (mintegy hetvenöt kilométer/órás) szélben vágott neki a nagyjából kilenc méter magas hullámoknak. A fedélzeten 581 utas tartózkodott a személyzeten kívül.

Az eredeti program szerint a harmincas éveiben járó Hills házaspár a medence mellett rendezett grillpartin játszott volna, az eső miatt azonban a bulit a zárt étteremben tartották meg. Mossnak a testével a falhoz kellett támaszkodnia, hogy valahogy meg tudja tartani az egyensúlyát. A vihar egyre erősebb lett.

A szünetben Tracy úgy döntött, a kabinjukba megy, hogy összekészítsen egy kis vészpoggyászt arra az esetre, ha valami baj történne. Alig lépett ki az étteremből, hirtelen minden fény kialudt. Moss, aki soha sem volt ijedős típus, várt egy darabig, de amikor egyetlen tiszt sem jelent meg, hogy elmagyarázza, mi ilyenkor a teendő, nyugtalankodni kezdett.

Nem sokkal később felpislákolt a halvány vészvilágítás. Moss elindult, hogy körülnézzen. A férfi hamarosan észrevette, hogy valami hiányzik. Nem hallotta a motorok egyébként állandó zúgását. A hajó folyamatosan lassult, elveszítette a lendületét.

Ahogy a hullámok kedvükre dobálták, az Oceanos egyik oldaláról a másikra dőlt. Csak idő kérdése volt, hogy mikor törik darabokra.

Aggódó utasok gyülekeztek a társalgóban. Cserepes növények, hamutartók, székek szánkáztak a padlón egyik faltól a másikig. Eltelt egy óra, a hangulat egyre feszültebb lett. Moss megragadta az akusztikus gitárját, és játszani kezdett, hogy kissé megnyugtassa az embereket. Néhány előadó csatlakozott hozzá. Tovább telt az idő, Moss pedig felfigyelt rá, hogy a hajó annyira megdőlt, hogy többé nem állt vissza vízszintesbe, miután a vihar megdobta. A zenész úgy döntött, legfőbb ideje, hogy utánajárjon, mi a fene történik.

Víz a gépteremben

Moss és egy másik fellépő, a bűvész Julian a korlátokba kapaszkodva másztak le a hajófenékbe. A sötétben mindenfelől ideges beszédhangokat hallottak a világ legkülönbözőbb nyelvein. Végre láttak tiszteket is. Mindannyian fel-alá rohangáltak, volt, aki táskákat cipelt, néhányon mentőmellény volt, mások csuromvizesek voltak. A zenész és a bűvész bármelyiküket is szólították meg, azok úgy tettek, mintha észre sem vették volna őket.

Moss és Julian lementek a gépterembe, a vízszint alá. Senki sem volt odalent, ami akkor sem fordulhatott volna elő, ha a hajó a kikötőben áll. A vastag fémajtók, melyek elzárták egymástól a hajófenék rekeszeit, hogy vízbetörés esetén ne telhessen meg az egész fenék, szorosan zárva voltak. A zenész és a bűvész azonban hallották, hogy az ajtókon túl hatalmas víztömeg mozog.

Az Oceanos ugyanis léket kapott és folyamatosan süllyedt.

Moss és Julian visszavergődtek a társalgóba. Megtudták, hogy az utasoknak még mindig nem mondott senki semmit, mintha teljesen megfeledkeztek volna róluk. A gitáros meglátta a stewardessek vezetőjét, aki végre szóba állt vele, de csak annyit közölt, hogy a kapitány szerint el kell hagyni a hajót.

Akkor vették észre, hogy az egyik mentőcsónak már el is ment, fedélzetén a személyzet több tagjával és néhány magasrangú tiszttel.

Közben koromsötét éjszaka lett és vihar nem akart csillapodni. Mossnak és a körülötte lévőknek fogalmuk sem volt róla, hogy kellene evakuálniuk a hajót, vagy miként tegyék vízre a mentőcsónakokat, ráadásul senkit sem találtak, aki segített volna nekik. Improvizálniuk kellett. Egy csónakot a fedélzetre eresztettek, de az jobbra-balra csúszkált rajta. Aztán rájöttek, hogy előbb az embereknek kellene beszállniuk, aztán a csónakot közvetlenül a vízre lehet ereszteni. A jobboldali mentőcsónakok megteltek sikítozó emberekkel, mindegyikben kilencvenen fértek el.

Mire a jobboldali mentőcsónakokat vízre tették és azok eltűntek a sötétségben, az Oceanos határozottan jobbra dőlt. A baloldali mentőcsónakok emiatt olyan magasságba és szögbe kerültek, hogy félő volt, ahelyett, hogy megmentenék a benne ülőket, talán megölik őket. Kezdtek viszont kifogyni az időből.

Civilek a hídon

Moss és még néhányan a parancsnoki híd felé vették az irányt, hátha ott találják a kapitányt és a hajón maradt tiszteket, akik majd megmondják nekik, mit kellene tenniük. Ám egy lélek sem volt ott. Narancsszínű fények pislákoltak a sötétben, a berendezések nagy részéről azt sem tudták, hogy micsoda, nemhogy azt, hogyan működik. Végül megtalálták a rádiót, és felváltva próbáltak vészjeleket küldeni. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után elhangzott a fenti, regénybe illő beszélgetés.

Az eszmecsere végén Mosst összekötötték két kisebb, a közelben haladó hajó kapitányával. Arra kérték a zenészt, hogy próbálja meg előkeríteni és a hídra vinni a kapitányt. Mossnak fogalma sem volt róla, hogy hol keresse, végül a hajó végében akadt rá. A kapitány egyedül álldogált a sötétben és dohányzott. Amikor Moss kiabálni kezdett neki, hogy azonnal jöjjön, mert segítenie kell, a kapitány nyugodt hangon csak azt hajtogatta.

Ugyan, erre semmi szükség. Erre abszolút semmi szükség.

A zenész megértette, hogy a kapitány sokkos állapotban van, ezért magára hagyta. A két kishajó közben elindult a süllyedő Oceanos felé, de mindkettőnek csak egy-egy mentőcsónakja volt, így sokat nem segíthettek. Szerencsére kapcsolatba tudtak lépni a dél-afrikai hatóságokkal, akik villámgyorsan légi mentőakciót szerveztek.

A vihar még mindig tombolt. Moss és Tracy már nem tehettek többet, imádkozni kezdtek, hogy a segítség időben odaérjen.

Néhány nappal korábban még a tizenöt éves lányuk, Amber is velük volt a hajón. A lány a vakációját töltötte a szüleivel, de már vissza kellett mennie a bentlakásos iskolába. Moss és Tracy rettegtek, hogy mi lesz Amberrel, ha mindkettőjüket egyszerre veszíti el. Azon kezdtek gondolkodni, mit tehetnének, hogy legalább az egyikük biztosan megmeneküljön.

Életveszélyes lebegés

Három órával később érkezett meg az első mentőhelikopter. Ahogy a hajó fölött lebegett, két, búvárruhás haditengerész ereszkedett le az Oceanos fedélzetére. Azt mondták, segítségre lesz szükségük, hogy mindenkit lejuttathassanak a hajóról, mielőtt az elsüllyedne. Moss kapott egy ötperces gyorstalpalót a helikopteres mentés levezénylésére. Elmondták neki, hol és hogyan kell rögzítenie és meghúznia a hámot az embereken.

Hozzátették: ha valamit rosszul csinál, az ember át fog fordulni a levegőben, kiesik a hámból és a szeme előtt zúzza magát halálra a fedélzeten. Ja, és egyszerre két embert kell bekötnie, különben kifutnak az időből.

A mentés nem volt egy fáklyásmenet. Ahogy a hajó megdőlt, sokan a tengerbe zuhantak vagy ugrottak a csúszós, könnyen boruló deszkákról. Egy felfújható tutajt küldtek utánuk, amire felkapaszkodhattak. Közben az emberek, akiket Moss alaposan bekötött, a levegőben mindenfélének nekiütődtek az erős szélben. Odalent semmit sem lehetett tudni arról, mennyire sérültek meg.

Moss egy pillanatra összeomlott, az idegei felmondák a szolgálatot, de gyorsan összeszedte magát, mert rengetegen voltak még körülötte, akik mind számítottak rá. A mentésben öt helikopter vett részt, mindegyik tizenkét embert tudott elszállítani egyszerre. Mossra és Tracyre az utolsók között feszült rá a hám. Csak amikor felemelkedtek, akkor szembesültek vele, mennyire katasztrofális helyzetben van az Oceanos.

Amikor szárazföldre tették őket, a megmentett utasok megrohanták Mosst. Kiabáltak, énekeltek, ölelgették és megköszönték neki, hogy megmentette az életüket. A férfi ekkor sírva fakadt, majd elájult.

Az Oceanos 1991. augusztus 4-én süllyedt el, negyvenöt perccel azután, hogy az utolsó embert is kimentették a fedélzetéről. Azokat, akik a mentőcsónakokban ültek, a környéken járó hajók szállították biztonságba. Csodával határos módon a katasztrófa egyetlen halálos áldozatot sem követelt.

Vissza a vízre

Moss és Tracy ma Liverpoolban élnek. Ha azt gondolnánk, hogy az Oceanoson átéltek örökre elvették a kedvüket a hajókázástól, tévednénk. Még hosszú éveken át zenéltek különböző óceánjárókon, a gitárosból később fősteward lett. Tracy még most, három évtizeddel a történtek után sem szívesen beszél a katasztrófáról, és arról, mennyire közel kerültek a halálhoz.

Moss azonban szívesen meséli el a történetet újra és újra. Azt mondja, minden egyes alkalommal katartikus élmény fejben újra átélni az egészet. Valahányszor felidézi a katasztrófát, mindannyiszor elönti az a hatalmas megkönnyebbülés, amit akkor érzett, mikor rájött, hogy Tracyvel mindketten megmenekültek.

Az Oceanos elsüllyedésének körülményeit később kivizsgálták Görögországban. A vizsgálóbizottság megállapította, hogy a kapitány és négy magasrangú tiszt hanyagsága okozta a katasztrófát. A kapitánynak nem kellett börtönbe vonulnia, nyugdíjazásáig egy kompon szolgált.