A közelmúltban ért véget a férfi kézilabda-világbajnokság, a magyar csapat a nyolcadik helyen zárt. Szakemberként hogyan értékeli mindezt?
Két oldalról vagyok érintett: kézilabdában tevékenykedő és elkötelezett emberként, másrészt szövetségi vezetőként. Ami a célkitűzést illeti, azt minimálisan elérte a válogatott.
És ami a mutatott játékot?
Bánhidi Bence mondta, hogy a mi csapatunk volt az, amely támadásban főleg az átlövőjátékra épített. Abból az aspektusból érhető, hogy olyan lövőink vannak, akik távolról tudnak eredményesek lenni. Ancsin Gabi és Bodó Ricsi sem túl robbanékony, ők nem cselezővirtuózok. De ott van Lékai Máté, akinek pont a cselezés az erőssége. A probléma, hogy neki van egy elképzelése, ám sokszor ötször olyan gyorsan gondolkodik, mint a mellette lévő társa. Ebből adódóan az ütemezés nagyon problematikus. Az együtt mozgás rendkívül fontos, de ha van egy gyorsabb és egy kevésbé gyors játékos egymás mellett, abból nagy gubanc lehet. A rendszert úgy kell kialakítani, hogy meglegyen a hatékony együttműködés. Miközben a kézilabda egyre gyorsabb, a tőlünk hatékonyabb edzésmunkával rendelkező ellenfelek a gyorsaságra alapoznak. A dinamika, a robbanékonyság már elengedhetetlen. Szerintem az a legnagyobb probléma, hogy mi rendszerben gondolkodunk, kell egy struktúra, kell egy figura, kell egy vonalzó és körző, hogy megszerkesszük a csapat játékát. Nem az egyént szerkesztjük és építjük fel, hanem a csapathoz keressük az egyéneket.
Ezért lehetséges az, hogy például Szegeden az elmúlt évek során számtalan nemzetközi klasszist kipróbáltak, de a klub igazából sohasem tudta elérni a nagyon várt álmot, és nem jutott be a Final Fourba. Mert maga a rendszer valamiért az egyéniséget megfojtja.
Ez hogy nézne ki ideális esetben?
Ha megnézzük az itthoni utánpótlás-nevelést, már gyermekkortól játékrendszereket próbálnak ráerőltetni a gyerekekre ahelyett, hogy a képességeiket olyan szintre fejlesztenék, hogy amikor fel kell ismernie, hogy a helyzet az tényleg az, döntéseket tudjon hozni. A gyerekek többsége nem tud döntéseket hozni Magyarországon, mert rendszerekbe vannak téve. A maradék kisebb hányadból lesznek a jó játékosok. Azt szoktam mondani, hogy vannak jó adottsággal, génekkel rendelkező játékosok, akik, ha nem járnának edzésekre, csak maguktól mozognának, akkor is nagyon jó teljesítményt tudnának nyújtani. Sokszor ezt látom érvényesülni, mert az a munka, ami folyik több helyen – tisztelet a kivételnek –, ezt hozza. Hiába a szakirodalom, sokan a saját fejük után mennek, és abba a két évbe, amíg a gyerekkel foglalkoznak, mindent be akarnak sűríteni.
Márpedig nem mindegy, hogy mikor mit tanítunk. Először nevelünk, aztán oktatunk és utána képzünk.
De a képzés már kisiskoláskorban előre jön, mert versenylovakat akarunk faragni belőlük. Hogy mit jelent a nevelés? Úgy kell elképzelni, hogy a gyerek velem együtt egy rendszerben fog edzésekre járni. Ő ezt korábban nem csinálta, meg kell rá tanítani. Dedós dolognak tűnik, de így van: hogy kell viselkedni az öltözőben, hogyan kell viszonyulni a társainkhoz a játékok alatt? A játék során aztán értelemszerűen vannak győztesek és vesztesek. Vannak, akik nem bírják elviselni a vereséget, és szomorúvá, visszahúzódóvá válnak. Az életrevalóbbak szinte legázolják őket.
Edzőként mennyire kell figyelnie a lemorzsolódás veszélyére?
Úgy kell alakítanom a szabályokat, hogy ne csak a nagyon jóknak legyen jó. Ez a versenycentrikus gondolkodás a magyar oktatásban is benne van. Nekünk van egy stílusunk, egy életvitelünk, egy gondolkodásunk, egy szemléletmódunk. Egy máshol szocializálódott, külföldről érkező szakember persze, hogy megpróbálja az ő gondolkodását ránk erőltetni. Voltam Montenegróban, nagyon jól tudom, milyen az, amikor a játékosok az első évben felszabadultak voltak, mert kicsit emberközelibb tanárként, nevelőként foglalkoztam az egyénnel és annak gondolkodásával. De rá kellett jönnöm, hogy aki ostorhoz és korbácshoz szokott, annak az elején még megpendíthetem a szívét és a lelkét, így lehozza a csillagot az égről, de aztán ez már nem fogható, nem kezelhető. Lényeges, hogy a sorrendek ne cserélődjenek fel. A probléma az, hogy már a pici gyerekek, akik még azt sem tudják, hogy kell futni, hogy kell hajítani, a rendszer miatt már nyolcévesen arra vannak kényszerítve, hogy versenyen vegyenek részt. Mert vannak csapatkvóták, egyéni kvóták.
A 2020-as Eb-n jók voltunk, megvertük a csoportban az oroszokat, az izlandiakat, ikszeltünk a dánokkal. Eltelt három év, és mintha elszaladt volna mellettünk a világ.
Ezt érzékelem én is. Ha mondhatok kritikát, akkor az az lenne, hogy nem fejlődtünk. A tavalyi csúfos Eb-szereplés után átvilágítás történt hét évre visszamenőleg, de szerintem elegendő lett volna az utolsó hármat vizsgálni.
A szakma húsz éve még arról beszélt, a szivacskézilabda révén menekülhet meg a sportág. Akkor mire értették?
A tömegesítésre. A taónak van egy ezzel kapcsolatos elvárása, hogy a látványsportágakba minél többen jöjjenek – ezt a szerepét abszolút megvalósította. Tanítok most is Zsámbékon elsős, másodikos, negyedikes gyerekeket, de szivacskézilabdát már csak akkor használok, ha kidobó van. De az összes látványsportág (tök mindegy, hogy labdarúgásnak, vízilabdának vagy kézilabdának hívják) sokat tesz azért, hogy náluk sportoljanak a gyerekek, ezért megpróbálja beszippantani őket. Ezért olyan programot kell kitalálni, amivel érdekessé tesszük a sportágat a szülőknek – mert a szülők választanak rendszerint és nem a gyerekek.
Az én időmben még a testnevelő tanár ajánlott sportolni gyerekeket, de akkor nem is 7–8, hanem 12–13 évesen mentünk el kézizni. Sokan próbálják megvalósítani a mindennapos testnevelést, de, sajnos, nem mindenhol adottak a feltételek, főleg nem az iskola alsó tagozatában. Amikor kijönnek a gyerekek az iskolából és bemennek edzésre, testnevelésórákat kellene tartanom. De mivel a rendszer azt várja el, hogy versenyekre vigyük őket, mert azok után kapják a sportszervezetek a kvótákat, onnantól kezdve ez a tesióra kimarad. Az én időmben olyan kemény testnevelés volt az iskolában, hogy mi úgy mentünk edzésre, hogy az edzőnek csak a technikával, a taktikával és a képességfejlesztéssel kellett foglalkoznia. Most a koordinációt is tanítani kell, csak vannak olyan edzők a fiatal korosztályban, akik erre nem képesek. Ők egyből a versenyistálló-szellemet valósítják meg. Összességében a szemlélet- és a gondolkodásmóddal van baj, én azt az elképzelést támogatnám, hogy a gyerekek minél később kezdjenek versenyezni.
Utánpótlás-vezetőként nem jelezte, hogy nem jó felé halad az egész?
Szerintem sokat teszek, csak elképzelhető, hogy a hangom, az írásaim nem úgy jutnak el az emberekhez, ahogy azt én szeretném. Írtam két éve egy olyan beadványt, hogy le kellene ülni több sportág neves képviselőivel egy kerekasztal-beszélgetésre, ahol közösen megállapítanánk, mi legyen az az életkor, amíg gyakorlatilag csak a koordinációt fejlesztenénk. Aztán bizonyos életkor után ki úszni, ki vízilabdázni, ki kézilabdázni mehetne. De ez perpillanat nagyon nehéz, mert a szülők is arra vannak beállítva, hogy csak az a fontos, hogy a gyerek versenyezzen, nyerjen. Az olyan csapatból el is viszik őket, ahol nincs meg a versenyzési őrület, mert úgy gondolják, hogy lemaradnak. Pedig semmiről nem maradnak le.
Egy korábbi interjúnkban Kurucz Orsolya, a Dániában edzősködő egykori kapus azt mondta, ott a gyerek addig marad a rendszerben, amíg játszani akar. Ugyanakkor Magyarországon úgy tűnik, aki tehetséges, felemelik, a többinek elengedik a kezét. Ha tudjuk, hogy ez rossz, akkor miért hagyjuk?
Itt nincs idő. Türelmetlenek a tanárok és az edzők. Ha van egy gyerek, aki, mondjuk, nem úgy tudja megcsinálni a gyakorlatot, ahogy egy életrevaló, akkor leültetik, hogy nézze a többit. Egyszer előadást tartottam, és egy U13-as csapat (12 évesek) edzője az előadásom végén felállt, és azt mondta, teljesen életszerűtlen minden, amit mondtam. Hát, mondom, ilyen kritikát még életemben nem kaptam, gyakorló edzőként azért vannak tapasztalataim, de akkor beszélgessünk.
Kérdeztem, mire alapozza mindezt. Azt mondta, a szülők és a sportvezetők azt várják, hogy a hétvégén nyerjék meg a meccseket. Jó, mondtam, játszadozzunk a gondolattal: mit csinál a hét első edzésén? Kijavítja a hibákat már a 12 éveseknél is. A hét utolsó edzésén pedig már a következő ellenfélre készül. Kérdeztem, hány edzésük van egy héten? Három. Akkor azt a másfél órás előadást, amit elmondtam, hogy mi az utánpótlásedző feladata, célkitűzése, milyen korosztályban milyen képességeket kell fejleszteni, azt mind ebben szeretné megvalósítani? Azt felelte, megpróbálja, de nem sikerül. Mondtam: na látod, ez a probléma. Mert lehet, hogy a te lányaid 14 éves korig mindenkit meg fognak verni, de azt követően valószínűleg nagyon kevesen maradnak a sportágon belül. Nem tudom, hogy meg tudtam-e győzni.
Adódik a kérdés: van elég jó edző utánpótlásszinten?
Bízom abban, hogy egyre több lesz. A sport kiemelt ágazat, itt van minden lehetőség, paripa, fegyver. Örömmel tölt el a tudat, hogy néhány rutinos, tapasztalt kollégámmal együtt (rajtam kívül Németh Andrásról, Köstner Vilmosról, Gyurka Jánosról, Hajdu Jánosról van szó) bekerültünk a szakedzőképzésbe, mint gyakorlatvezető tanárok. Mindegyikünknek van 4–5 hallgatója, akikhez járunk, nézzük az edzéseiket, kontrolláljuk őket. De ők is járnak hozzánk, mutatunk edzéseket, és mindenféle elemzéssel a gyakorlatiasság felé próbáljuk őket terelni. És vannak tehetséges edzők!
Sokan megkérdezik, hogy oké, de én kit tennék a férfiválogatott élére, ha nem Chema Rodríguez lenne a kapitány? Nos, teljes elégedettséggel én sem tudnék jelen helyzetben mást javasolni. De menedzselni kellene őket, hiszen csomó tehetség van. Amikor én annak idején ráléptem erre az útra, fiatal kezdő voltam, Szolnokról kerültem a Vasashoz, 34 évesen Csík János után vettem át a csapatot: 1994-ben BEK-, 1995-ben City-kupa döntőt játszottunk. Utána mentem a Dunaújvároshoz, és nyertünk EHF-kupát, Bajnokok Ligáját. 1998 és 2006 között a magyar női kézilabda klub- és válogatott szinten is Európa legjobbjai között volt.
De ott fel tudod sorolni a játékosokat. A maiakat tíz év múlva fel tudjuk? Ott egyéniségek voltak. Most nincsenek, megöljük, rákényszerítjük a rendszerben való játékra őket.
Szakemberként 10–20 edzés után látja a gyerekről, hogy ő jó kézilabdázó lesz, mert jól lát a pályán?
Nem kell ehhez ennyi. Egy tapasztalt szakember az első mozgásokból látja a 12–14 éveseknél.
Sokan kritizálják a magyar akadémiai rendszert. Jogosak ezek a támadások vagy azért érdemes reménykednünk?
Nem olyan rossz a mi képzési rendszerünk. Elég sok külföldi érkezik tanulmányútra (mi is megyünk külföldi előadásokra), az EHF-nél és az IHF-nél is a mi rendszerünk, a képzésünk, az elméleti tudástárunk ott van Európa legelismertebb képzési rendszerei között. A gyakorlatiasság hiányzik. Hogyan jelenik meg az elmélet a gyakorlatban, hogyan vesszük észre a hibákat, azokat hogyan javítjuk ki (vagy nem javítjuk ki és elsiklunk felettük)? Egy tőlünk fejlettebb és eredményesebb játékot mutató csapat esetében nem biztos, hogy ennyi minden van, amit meg kell tanulni: ott a prioritások számítanak. Nálunk nagyon felszínes minden.
30 éve nálunk, edzőknél polihisztor volt mindenki, most meg már stábokkal dolgozunk. Nekem egyedül kellett csinálnom a pszichológiát, a pedagógiát, az erőnlétet, a videóelemzést. Azt hittem, mindenhez értek. Aztán rájöttünk, hogy vannak sokkal jobb szakemberek az egyes kiegészítő szakterületeken.
Ezért is esett vissza a magyar stílus – mi a szépségre törekedtünk mindig –, mert lenyomtak, ellöktek, lefutottak bennünket. A legnagyobb hiányossága az utánpótlás-nevelésnek a képességfejlesztés, nincs idő ezzel foglalkozni. A hosszú távú állóképességet már kisiskoláskortól végig kellene vinni ifjúsági korig. Ha egy mai gyereket megpróbálsz az iskola udvarán futtatni egy körre, 20 méter után már a kikötődött cipőfűzőjére (ami sohasem kötődött ki) hivatkozva megáll. Mi egészben gondolkodunk, pedig a részletekben rejlik minden.
Pedig mindenki sokat vár/várt 2013-ban megalapított Nemzeti Kézilabda Akadémiától. Eltelt tíz év, és nem nagyon látjuk, minek is kellett volna történnie.
Mondok egy példát. Egy 2017-ben elkészült tanulmányban leírtuk, hogy a képzés és a nevelés szempontjából hozzánk a francia és a német iskola áll talán a legközelebb. Franciaországban 13 éves korban négyezer gyerekből kiválogatnak kétezret. Egy év munka után ebből ezer lesz. Őket 24 fiú- és 24 lányakadémiára küldik. Ezek az akadémiák bentlakásosak, ott tanulnak, képzik őket, majd visszamennek a klubjaikba és ott játszanak. Az ottani akadémiákon a képzésen van a hangsúly.
A NEKA véleményem szerint ott csúszott félre annak idején, hogy csapatokat alkottak, és a csapatok közötti megmérettetésben akartak a legjobbak lenni.
Ez kiütötte a biztosítékot a többi klubnál. De most már kialakult az akadémiai rendszer, amelynek a NEKA a módszertani központja. A sikerek mellett azonban az áldozatokról sohasem beszél a statisztika. Egy csomó gyerek nem bírja a terhelést, a bezártságot, a családtól való távolságot. Róluk nem ír a statisztika, csak azokról, akik túlélik, akik olyan alázattal és kitartással rendelkeznek, hogy mindent elviselnek. Összességében azt gondolom, a versenycentrikusságon csúszhatott el a teljes magyar utánpótlás-nevelés. Nem adunk kellő időt ahhoz, hogy a gyerekek képességeit fejlesszük az adottságaikhoz. Azonban be kell látni, hogy jelen helyzetben kiváló szakembergárdával, fantasztikus infrastruktúrával és eszközállománnyal rendelkezik a NEKA. Minden kompetenciája meg van arra vonatkozólag, hogy a többi, államilag támogatott akadémia módszertani központja legyen
Az nem túlzás akkor, hogy ezen a vébén csak az egy Zoran Ilicet, illetve a szerb válogatottban szereplő Uros Borzast tudtuk felmutatni, mint a NEKA-képzés gyümölcseit?
A fejlesztési időszak nem 3–7 év, hanem sokkal hosszabb folyamat. Gondoljunk csak bele, bekerül a gyerek 8 évesen a sportágba, eltelik 10 év, 18 évesen, aki bírja, az meg is marad, aki meg a túledzettség, a túlversenyeztetés miatt feladja, lesérül, annak kész, vége. Szerintem adjunk még időt a kifutásra. Az MKSZ-nél nekünk is van egy képzési struktúránk. Nem azt mondom, hogy hibátlan. Megpróbáljuk korosztályokra meghatározni, hogy milyen képzettségi szintet kell elérni, hogy egy lépcsőfokot feljebb léphessen. Azt nem lehet, hogy előbb a taktikát határozzuk meg, és majd utána fejlesztem a képességet. Én taktikai gondolkodást tanítok, ami négy fontos részből áll. A helyzet felismerése, akkor olyan gyakorlatokat kell csinálni már gyerekkorban, hogy egy-egy vagy kettő-kettő ellen mikor mit kell csinálnia labdával vagy labda nélkül. Ha felismerte a helyzetet, akkor a helyzetkihasználás a következő lépcső, hogy be tudja dobni a kapuba a labdát. Utána a döntések meghozatala: mikor kell végigvinni és mikor lepasszolni a labdát. Én azt tanítom, amikor folyosó van előtted, ne gondolkozzál, menjél, mint a golyó. A következő lépés, hogy nemcsak magamat figyelem, de a védőt is. Először is csinálja meg jó ritmusban, jó tempóban az indulócselt, és ha ez megvan, és már kontrollálja a testét (14–15 évesen van testtudata), akkor figyelje az ellenfelét, hiszen az sem mindegy, hogy szélességben vagy mélységben mozog elé az ember.
Mi fontos még a taktikai gondolkodás mellett?
A családi közeg. Hogy honnan indul a gyerek, hogyan gondolkodnak a szülők (támogatók vagy sem), milyenek a kis közösségek? Itt jön be a csapat és az edzők szerepe. Ha jó közegbe kerül, jó nevelővel, az komoly húzóerőt jelent. Mert elkerüli a rossz társaságot. Ha nincs meg a megfelelő közösségi erő, akkor egy rossz közeg elszívja a fiatalokat a sporttól. De ugyanígy elvonja a figyelmet mindentől a social média, a Facebook, a TikTok.
Nagyon fontos az iskola szerepe, miközben alig van pedagógus, nincs testnevelő tanár. Nekünk, edzőknek azért nagyobb a felelősségünk, mert mi vagyunk helyettük is. Nekünk azokat a hiányosságokat be kell hoznunk, úgy kell felnevelnünk a gyerekeket, hogy rendesek, becsületesek, alázatosak, nemzeti öntudattal bírók legyenek. A mentalitás az nem csettintésre jön. Azt megtanuljuk gyerekkorban, felépítjük. Nem mindegy, hogy sikerorientáltak vagy kudarckerülők lesznek. Az a sportoló, akit gyerekkorában kudarc hátán kudarc ért, és abból nem jött ki sohasem, abból kudarckerülő lesz. Egy ilyen ember, ha stresszhelyzetbe kerül, leblokkol. Az a gyerek, aki már a játékok alatt is eltávolodik, leül, fél, bátortalan, az nagy valószínűség szerint nem sikerorientált. Aki megy, küzd, mint az állat, akkor is, ha hibázik, az igen. Ha a dánok, norvégok kihagynak egy hetest, a játékosuk vigyorogva jön le a pályáról. Kit érdekel? A következőt úgyis bedobom – gondolja.
Miközben akadémiákról és az utánpótlás fontosságáról beszélünk, azt látjuk, a topcsapataink tele vannak légiósokkal. Ez nem feloldhatatlan ellentét?
De, ez a Magyar Kézilabda Szövetség és a topklubok legnagyobb ellentmondása a válogatott szempontjából.
Egyre több magyar kézilabdázó próbál szerencsét külföldön. Hosszú távon jó lesz ez nekünk?
Szomorú ezt mondanom, de szerintem azért nem mennek a magyarok külföldre, mert itt jó pénzt kapnak.
De ez nem csupán a kézilabdára, más sportágakra is igaz, bár éppen a fociban elindult végre egy másik vonal, szinte csak külföldön sportoló labdarúgó a keret tagja. De nekünk meg itt van Máthé Dominik példája. Én minden fiatal játékosnak azt tanácsolom, olyan csapatot és edzőt válasszon, ahol jó a szakmai kapcsolat, megvan a fejlődés íve, azaz játéklehetőséghez jut. Arra nagyon figyelni kell, hogyha valaki 18–19 évesen bekerült a nagycsapatba, annak a képzése nem szűnt meg. Őket utánpótlásszinten tovább kell fejleszteni! 18 évesen nem fejeződhet be a képzése, neki még minimum három év pluszmunkát kellene csinálnia. Többet, mint egy 30–35 éves csapattársnak. Azt nem értem, hogy ilyenkor egy edző miért nem kényszeríti rá pluszmunkára a fiatalt. Annak idején Bartók Donáttal külön dolgoztunk Vácon. Amit megcsinált egy Lendvay Péter, azt Donátnak meg kellett tanulnia. Egyéni képzése volt, ő tudatosan készült a jövőjére. De Faluvégi Rudolffal ugyanez volt.
Ha jósolhatna, mit mondana, mikor jön el az a pont az életében, hogy hátradől, és azt mondja utánpótlás-igazgatóként, már megérte ennyit dolgoznom?
Nem tudom. Néha úgy érzem, nagyon korán születtem ebbe az országba. Az a szerencsém, hogy voltak sikereim, és így hiteles tudok lenni. De több száz előadásom volt az elmúlt 13 évben, azóta arra adtam a fejem, hogy minden erőmet az utánpótlás nevelésére fordítom. Vannak pozitív visszajelzések, nem vagyok annyira elkeseredve. A Szakmai szemmel című könyvem sikeres, nagyon sok szülő és szakember vásárolta meg. A vízilabda-, a kosárlabda-, a röplabda- és a jégkorong-szövetség vezetése elismeréssel van iránta, egy csomó dologban egyeztetünk és megbeszéléseket folytatunk. Legutóbb az olimpiai bajnok Székely Bulcsúval ültünk le, mert a vízilabdában is szeretnének fejlesztéseket végrehajtani.
Nem hiányzik a kispad?
Néha igen, néha nem. Megkereséseim nincsenek, szerintem azt hiszik, már nem érdekel. De elgondolkodnék.
