Zsidó vagyok. Nem zsidóként felvállalni egy ilyen ügyet, még tisztességesebb dolog lenne, de nem kérdés, akkor is elfutnék Auschwitzig, ha származásomnál fogva nem lenne kötődésem.
Ha időről időre nem mesélünk a holokausztról, úgy végleg elfelejtődik
2012-ben, amikor még a DK-ban politizáltam, és Gyöngyösi Márton össze akarta írni a parlament zsidó képviselőit, másnap Szegeden sárga csillaggal léptünk ki az utcára. Nem szégyelltem magam. Amikor szappant húztak a zsinagóga kerítésére, gyertyás virrasztással válaszoltunk. De szerveztünk remény menetét is a tolerancia jegyében.
Nem csak az elmúlt tíz év politikai elitjének a hibája, hogy a holokauszt Magyarországon nincsen kibeszélve. Soha nem is volt. Gulyás Gergely január végén nyilatkozta ki először, hogy a magyar hatóságok igenis szerepet vállaltak a holokausztban. Hát persze, hisz nevetve csapták rá a vagonajtót a zsidókra.
Ugyan hazánkban a zsidók Andrássy Gyula miniszterelnök 1867-es, Európában akkor még egyedülálló törvényjavaslata óta jogilag nem idegen etnikumnak, hanem izraelita vallású, egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgároknak számítanak, a második világháború éveiben ez nem érdekelte a fasiszta hatalmat. Az 1938-41 között elfogadott három, mindent felülíró zsidótörvénynek köszönhetően kedvükre listázhattak. A családom megúszta a deportálást. Makó mellől, egy kis faluból származunk, és ennyire vidéken másképp működtek a reflexek. A keretlegények vidéken nem aktiválták magukat annyira, mint a fővárosban, és többen adtak segítő kezet a bújtatásban. Makón, Szegeden is inkább a csendőrség végezte a szemét munkát.
A holokausztról, a vallásukról a zsidó családok többsége hallgat. 15 éves koromig soha nem került szóba a származásom. Miközben az osztálytársaim első áldoztak, nem értettem, miért maradok ki a szertartásból. Ráébredtem, megkeresztelve sem vagyok, de a szüleim soha nem mondták, fiam, azért nem, mert.
Nemrég beszélgettem egy rabbival. Szerinte
Szegeden a holokauszt túlélőiből az orvos Salamon Pista bácsi aktívan praktizál. Ő a szerencsés utolsók egyike. Lassan nem lesz ember a Földön, aki fizikai valójában átélte, a saját szemével látta és hitelesen mesélhetne a megtapasztalt szörnyűségekről. De mi lesz, ha már ők sem lesznek?
Amikor 2016-ban, Faranciaországban megtámadtak egy rabbit, a zsidó közösségben mozgalom indult, hogy minél többen kipával a fejünkön jelentessünk meg képet az Instagramon. Kitettem. Két osztálytársa nekiesett a fiamnak, mondván, gázkamrába kellene küldeni minket. Viccnek szánták, de senki nem akadt, aki felemelte volna a hangját és elmagyarázta volna nekik, ez baromira nem vicc. Az osztályfőnök meg sem hallgatott. Bementem az igazgatóhoz. Ködösített. Tudod, mi lett a következménye? Semmi. Holott az aulában a márványtáblán feketén-fehéren olvasható, 1944-ben a nácik kiket hurcoltak el a gimiből.
Megfogadtam, továbbadom, továbbviszem az örökségemet, ezért az első házasságban született két fiammal már végtelenül sokat beszélgetek minderről.
Valentin-napon jött a végső kattanás
Harmincegy éves koromig súlyfeleslegből rendesen sikerült magamra szednem. Dohányoztam. Sokat. Cirka másfél dobozzal szívtam el naponta. Amikor ráálltam, 110 kilogramm felett mutatott a mérleg.
2011 körül csöppentem bele a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalícióba. Két dolgot köszönhetek a közéleti szereplésnek: a kijózanodást és a futást. Bár Makón, egészen fiatalkoromban kézilabdáztam, középiskolás koromban Hódmezővásárhelyen amatőr szinten vízipólóztam, majd mint sokan, úgy én is átestem a konditermes-gyurmázós időszakomon, az aktív sport mégis elkerülte az életemet. Viszont a DK-ban azonnal szembesítettek vele, nincs mese, itt speciel futni kell: Feri a maratoni távot is teljesítette korábban, még miniszterelnökként is meglehetősen aktív maradt, így aztán a pártigazgató Varjú Lacin kívül, aki szintén célba ért a 21 kilométeren, többen is úgy érezték, venni kell egy jó futócsukát. „Nehogy már ne legyek képes arra, amire ők” – gondoltam.
Ekkora súllyal azonban az ember nem nagyon szokott szaladgálni, hacsak nem 210 centis NBA-kosaras. Eleinte csak cammogtam a magam kedvére. Később ugyan kicsit növeltem a kilométerszámot, de a szórványos kocogásnál nem jutottam tovább. Stresszeltem és füstöltem, mint a gyárkémény. 2014-ben, amikor a választások alkalmával méretes zakó formájában érkezett a kijózanodás, nem láttam tovább értelmét az aktív politizálásnak. 2015-ig elkínlódtam még háttérmunkásként, aztán végleg befejeztem.
Ezzel párhuzamosan kijött a gerincsérvem. Az az igazi, hetekig négykézláb mászós. A haverok figyelmeztettek: változtatni kellene az életmódodon. Letettem a cigarettát és a kötelező gyógytorna mellett elkezdtem kettlebellezni. Valentin-napon jött a végső kattanás: a politika után eldobtam a lisztet, a cukrot és a finomított szénhidrátokat is, aminek köszönhetően február 14-től június közepéig 118-ról 86-ra esett le a súlyom. Harminc kilóval könnyebben rögtön ment a futás is: sikerült, letudtam az első félmaratonomat! Óriási élményt jelentett. „Ha ez ment, jöhet a maratoni!” – tűztem ki az újabb célt. Saját fejem után elkezdtem a felkészülést, edzésen elfutottam egyszer a töltésen a szerb határig meg vissza, majd 2016 decemberében 3 óra 59 perc 49 másodperces idővel az első maratonomat is kipipáltam.
De rájöttem, edző nélkül nem tudok továbbfejlődni, ezért eleinte Bartos Dávid irányított, míg 2019-től a legeredményesebb magyar ultrafutónő, Maráz Zsuzsa útmutatása alapján készülök. Utóbbinál már hét napra bontott mikrociklusokban, öt edzés mellett egy hétvégi hosszabb futás – amely akár 30-40-50 kilométer is lehet – szerepel az általános programban. Nem értettem, mert addig sosem csináltam, hogy Zsuzsa miért résztávoztat gyakorta, miért kerget bele egyre gyorsabb szintidőkbe? „Miért jó ez nekem, amikor nem sebességben, hanem 6-8-10 órákban, száz kilométerben gondolkodom?” – kérdeztem tőle? Rávezetett: „Azért kell a sebességet növelni, hogy legyen miből lassulni, más legyen a laktátküszöb, végeredményképp amikor kell, alacsonyabb pulzusszámon tudd ugyanazt a folyamatos teljesítményt leadni.” Két éve ilyenkor egy óra alatt nagyjából 146-os átlagpulzussal teljesítettem 11,3 kilométert. Most egy óra alatt jócskán 12 kilométert hagyok a hátam mögött, és 136-138-as átlagnál nem emelkedik magasabbra a pulzusom.
Meg fogom szenvedni
Az elmúlt években rendezvény és esküvőszervezésből éltem. Emellett a fiammal kiépítettünk egy rendszert, amely komplex módon foglalkozik egészségfejlesztéssel, személyi edzéssel. A koronavírus-világjárvány mindkét iparágnak betett.
Tavaly decemberben főzés közben azon agyaltam, milyen hasznos dolgot tehetnék ebben a lehetetlen helyzetben. Futni szeretek. Az elmúlt években futottam hatórás versenyen 65,3 kilométert, míg a 2019-ben az Ultrabalatonon párban indultunk a testvéremmel. Ugyan feladtuk, mert a húgom folyadékháztartása felborult, és a hajnali cudar időben már nekem sem maradt erőm az utolsó 40 kilométernek nekiveselkedni, ettől még letoltam a magam 118 kilométerét, ráadásul többnyire az északi parton. Hospice futó is vagyok, kilométereket gyűjtök beteg gyerekekért, amit végtelenül jó kezdeményezésnek tartok. Annyira hozzászokott a szervezetem a futáshoz, hogy már-már kötelezően ebben gondolkodtam.
Végül erre jutottam: a mindennél megrendítőbb holokauszt során hatmillió lélek ment el, tíz százalékuk, hatszázezer fő magyar állampolgár. Budapest és Auschwitz 400 kilométeres távolsága nagyjából hatszázezer lépés. Ez adta az apropót. Meg az, hogy idén lesz nyolcvan éve, hogy a történelem legszörnyűbb helyét elkezdték bővíteni, és 1941-re megépült Birkenau.
Arra nem vagyok kész, hogy folyamatos futással teljesítsem a több ezer méternyi pozitív szintkülönbséggel terhelt távot. Alföldi pasiként a Kárpátokon való átkelés tíz nap alatt, naponta egy-egy maratont lefutva sem lesz egyszerű. Tisztában vagyok vele, a Maráz Zsuzsák, a Szőnyi Ferik,a Csécsei Zolik, a Takács Csipi Krisztiánok ultravilágában ez nem nagy durranás, de tisztességes teljesítmény. Meg fogom szenvedni.
A sportértéke sem elhanyagolható, ám mégsem emiatt vállalkozom arra, hogy a szegedi zsinagógából elvigyek egy követ, majd október 2-án, a budapesti Dohány utcai zsinagóga elől elindulva, a futásom alatt végig a kezemben szorongatva megérkezzek vele Auschwitzba és letegyem a magyar barakk előtt.
„A munka szabaddá tesz”
Mindig egyedül és mindig zene nélkül futok. Ilyenkor az ember össze van zárva saját agyával és jönnek-mennek a gondolatok. Legutóbb az jutott eszembe, vajon miközben tíz napon át magányosan, a saját fejembe zárva, de közben a természet szabadságát élvezve melózok, vagyis elfutok Auschwitzig, lelkileg milyen érzés lesz a kapuhoz érkezni, és ott azt olvasni: „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz)?
Ami Auschwitzban zajlott, annak a munkához nem sok, a szabadsághoz végképp semmi köze nincsen. A zsidók nem csak Hitler térnyerése után lettek bűnbaknak kikiáltva. Valamilyen érthetetlen oknál fogva a történelemben folyton visszatérő momentum a zsidóhibáztatás. Ott a 14. századi spanyol zsidóüldözés, de a pestisjárvány miatt is a zsidókat okolták, ahogy az 1929-33-as, vagy a Lehman Brothers bedőléséért, a 2008-as világválságért is a „zsidók lettek a felelősek”.
Ha zsidó vagy, gazdag vagy. Ez a sztereotípia. Eközben, mint bármely hitű, rasszú embercsoport közt, úgy köztünk is van kis- és nagypolgár, erkölcsös és erkölcstelen, becsületes és bűnöző hajlamú, szegény és gazdag, stb. A zsidóhibáztatás okára nincs épelméjű magyarázat. Vagy legalábbis senki nem tudott erre még normális választ adni.
2012-ben jártam már Auschwitzban. Tök más, amikor látsz egy fotót a főbejáratról, rajta a „Munka szabaddá tesz” felirattal, mint amikor belépve a barakkba egy üvegfal mögött húszezer szemüvegkeret, háromezer bőrönd – köztük olyat is, amelyen tisztán olvasható a Szeged felirat – ver mellbe. A holokauszt a magyar történelem legnagyobb tragédiája. Bármilyen vallású is legyen, nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki mindezt látva, végiggondolva könnyek nélkül kibírja. Ezért amikor odaérek majd az auschwitzi kapu elé, egészen biztos kettős érzés lesz bennem. Miközben izzadt tenyeremből leteszem a kövemet, egészen biztosan zokogni fogok. És nem a teljesítés örömétől.
