Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

„Fiam, nem szeretlek, mert apádra emlékeztetsz”

A Kör. A hazai terepfutás csúcsa. 152 kilométer, benne 7100 méter pozitív szintemelkedéssel, mindezt a Börzsönyben, vulkanikus kövekkel, lehullott, korhadt faágakkal teli útvonalakkal, olykor árkon-bokron keresztül, 30 órás szintidőn belül. Olyan útvonalon, amelyen soha nem keresztezed önmagad. Mehetsz egyedül vagy párban, segítővel vagy segítő nélkül. Takács „Csipi” Krisztián az elmúlt öt évben 12-szer próbálkozott. Tempóban bőven nem, de tizenegy sikeres teljesítésével abszolút csúcstartó. De mi viszi rá a 45 éves autószerelőt, hogy újra és újra nekifeszüljön? Teljesítménytúra az agy legmélyén.

Aki 35 évesen, felnőtt fejjel, a nulláról fordul a sport, hovatovább az ultra- és a terepfutás felé, annak általában kell legyen valami fejlövése. Nekem egy tizenhárom éves párkapcsolatom ért véget 2010-ben. Magamat okoltam. Azt éreztem, kevés vagyok neki. Megviselt. Morfondíroztam magamban, mit tegyek? Sírjak, álljak neki inni vagy kössem föl magam? Megoldásnak tűnt az is, ha kifutom a hatalmas lelki bánatomat. Így hát felhúztam a széttaposott deszkás cipőmet, amiben az utcán is jártam, majd kikocogtam a lakásunktól egy kilométerre fekvő régi Hungarocamion pálya 400-as körére. Húsz karika után végül hazáig nyomtam. Ez egy tízes. Azóta folyamatosan futok. Tíz év távlatából nézve, több stáció megélését követően végső soron a terepfutásba menekültem. A magányosan eltöltött óráktól, gyakran napoktól végül jóval többet kaptam puszta hobbinál, saját határomat feszegető időtöltésnél:

kiderült, nem vagyok én kevés, sőt, az agyam, a lelkem legmélyére ásva végre harmóniába kerültem önmagammal.

„Bocs, tegnap körbefutottam a Balatont, lehet, kicsit fáradtabb leszek ma”

Zuglóban születtem. Teljes családot alkottunk apával, anyával meg a hat évvel fiatalabb húgommal. Nyolcéves koromban kijjebb költöztünk Rákoskeresztúrra. Itt nőttem fel klasszikus panelgyerekként, de tízéves koromtól már csonka családban, mert elváltak a szüleim.

Korábban állóképességi sportot sosem űztem, de valamit mindig mocorogtam. Nem kell nagy dolgokra gondolni, foci a haverokkal meg a BMX, maximum. Szakmát anyámtól kaptam, legalábbis ő javasolta, hogy elektronikai műszerésznek tanuljak. „Mindenkinek van tévéje, ami előbb-utóbb beszarik, és akkor jössz te, a szerelő” – mondta. A nyolcvanas években egy tévéért még fél évet dolgoztál, húsz évvel később már nem kellett ahhoz túl jól keresned, hogy félhavi fizetésből vegyél egy faszát. Mire elvégeztem a sulit, a fogyasztói szemlélet mindent elsöpört: ami elromlik, azt nem javíttatja az ember, inkább kibassza a picsába, és vesz egy újat. Így aztán hamar vége lett az elektronikai műszerész karrieremnek, ki kellett tanuljak egy másik szakmát. Anyám egy nehézipari cégnél dolgozott irodai alkalmazottként. Beprotezsált, így lettem szerkezetlakatos, CO-hegesztő. Fél év alatt betanultam, majd éveken át vasgyári berendezéseket, vasolvasztó kemencéket, azok hűtőberendezéseit raktam össze. Szerettem ezt a melót, szűk húsz évet húztam le benne, még Németországban is dolgoztam.

Három éve kényelmesebb állást választottam. Egy barátom kipufogószerelő műhelyében vállaltam munkát, mert csak egy kilométerre van a lakhelyemtől. Nem kell annyit utazni, több időm marad magamra, a futásra. De a munka és a sport nálam külön utakon jár. Persze az nem hátrány, hogy a főnököm megérti a hóbortomat. Az idei évet úgy kezdtem, hogy január 4-én szóltam neki:

Bocs, tegnap körbefutottam a Balatont, lehet kicsit fáradtabb leszek ma.

És mit számít az empátia: olyan munkát adott, hogy ne kelljen lemennem az aknába.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

„Hú, bazmeg, az öreganyám pont annyira lakik tőlünk, de még kocsival is megőrülök, mire odaérek!”

Pontosan emlékszem, a szakításom után március 11-én kezdtem a futást. Nem akartam tőle igazából semmit, csak lekötni az energiámat. Hogy ne az üres lakásban agyaljak. Ráálltam a heti négyszer tíz kilométerre. Egy idő után két kis kézi súlyzóval a kezemben nyomtam, majd találtam otthon két másfél kilós bokasúlyt is – tépőzárasat, homokkal töltöttet –, így olykor azt is felcsatoltam. Pár hónap alatt eljutottam a felismerésig, ha már futok, kell legyen valami célja. Tíz éve még azt sem tudtam, mennyi a maratoni távja. De nem is a hossza, hanem a szó jelentése fogott meg: marathóni csata, marathóni küzdelem – a véget nem érő emberi küzdelem szinonimája.

Gondoltam, ez épp megfelelő célnak. Megadtam a módját, az őszi Spar Maraton előtt egy héttel vettem magamnak egy Nike Structure futócipőt, majd október közepén mindenféle tudományos felkészülés nélkül egy sima rövidgatyában, pamutpólóban odaálltam a rajthoz. Előtte persze agyaltam. A négyszázason a 42 195 méter kicsit több mint 105 kör. Tudtam, mi az az idő, amely alatt a tíz kilométert stabilan le tudom futni, így találgattam, mi lehet az a sebesség, amit biztosan végig bírok. Arra jutottam, a legrosszabb forgatókönyv szerint is öt órán belül, ha viszont minden klappol, négy óra alatt célba kell érjek. Ezért a négyórás iramfutó mögé álltam be.

A rajt előtti pillanatokban együtt pulzált, ugrált a pár ezer fős tömeg. Mindenki azért a célért érkezett, amiért én. Ez olyan közösségi élményt adott, hogy még az első métereken is könnyeztem, majd mint egy hömpölygő folyóban úszó fadarab, csak sodort magával az emberáradat három óra negyvenöt percen keresztül. A legtöbb ember hatalmas kielégülést érez a célban. Bennem kettévált a fizikai és a lelki énem, és valami teljesen mást tapasztaltam meg. Fizikailag olyat, amit addig még sosem: úgy elöntötte a sav a lábamat, hogy hazafelé menet már csak tolatva tudtam leszállni a troliról. A szomszédok még két nap múlva is hülyének néztek, amikor látták, hogy a lépcsőházban arccal felfelé lépdeltem lefelé.

Ezzel párhuzamosan a lelkem szárnyalt. Kitárult előttem egy új világ ajtaja, és kíváncsivá tett, mi lehet mögötte. Ez a maratoni nem lehet a végcél, sokkal inkább valaminek a kezdete – ezt éreztem. A többség úgy van vele, ha 3 óra 45-öt futott, akkor a következő cél a 3:20, majd idővel a 3 órán belüli teljesítés. Ők az idővel akarnak versenyezni. Magam is átmentem ezen a stáción, de hamar ráébresztett a gyarlóságomra: túl sok munkával kevéske percet lehet lefaragni. Ráadásul mi történik? Ha 3:45 után nyomsz egy 3:30-as maratonit, majd másnap bemész a munkahelyre, és nagy büszkén elújságolod, fingja sincs a kollégáknak, ez mit jelent. Amikor a legjobbamat, a 3:15-öt futottam, nem is sejtették, mennyire beledöglöttem abba, hogy újabb 15 percet lefaragjak az időmből és, hogy az első 3:45 és az utolsó 3:15 között valójában nem 30 perc, hanem fényévnyi a különbség.

De ha azt mondod nekik, futottam száz kilométer, arra elkerekedik a szem, leesik az áll, és egyikük tutira valami ilyesmit nyög: „Hú bazmeg, az öreganyám pont annyira lakik tőlünk, de még kocsival is megőrülök, mire odaérek!”

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

„Figyelj, Csipi! Ha azt lenyomod…”

Ezért a könnyebb utat választottam, elkezdtem a távot növelni. Három év után jutottam el az első 4×50 kilométeres Balaton Szupermaratonig. Ezt ugyan még nem nevezném ultrafutásnak, de négy napon keresztül 50 körüli távolságot megtenni nem semmi. Ez új löketet adott, annak ellenére, hogy utána két hétig nem tudtam járni.

A következő stációhoz a hazai ultrafutás Mekkájában, Sárváron érkeztem meg. Kötöttem egy fogadást. Nem hitte el a barátom, hogy képes lennék 12 óra alatt száz kilométert lefutni. „Figyelj, Csipi! Ha azt lenyomod, elmegyek veled és megcsinálom a Kazinczy 200-ast”. 106 lett belőle. Persze a haveromnak más dolga akadt 2014 második felében, nem jött velem a Zemplénbe. A Bodrog és a Hernád között húzódó hegységben lenyomott négy darab 50 kilométeres kör akkora élményt jelentett, ami újabb irányváltásra sarkallt.

Kapcsolódó
„A kérdés csak az, mennyi ideig bírja a testem, amit rá akarok erőszakolni”
Vajon mi viszi rá az embert, hogy 277 kilométert és 484 métert fusson le 24 óra alatt? Egyáltalán hogyan képes erre? Milyen indíttatás, agy, izomzat, táplálkozás szükséges ehhez a teljesítményhez? Csécsei Zoltán ultrafutó története a 95 kilós tespedtségtől a felismerésen át az országos csúcsig.

A 3:30-as maratonitól kevesebb munkával jutottam el a középszarul végigszenvedett száz kilométerig, mint ahogy sikerült lemennem 3:15-re. (Azért végigszenvedett, mert tán Bódis Tomin és Csécsei Zolin kívül – akik a világ élvonala – más nem nagyon futja végig a szó szoros értelmében ezeket az ultratávokat. Mindenki belegyalogol, ki többet, ki kevesebbet. Én is.)

Egy-két ilyen 12 órás megerősített abban is, nem tudok és nem is akarok több energiát fektetni abba, hogy a fél nap alatt 111-ből – ameddig végül eljutottam – 120, majd 130 legyen. Mert megint csak a sebességet kellett növelnem a fejlődéshez, amihez többletenergia kell.

Beláttam, az iram tényleg jobban öl, mint a távolság, és közel a negyvenhez már nem vagyok arra alkalmas, hogy vicsorogva versenyezzek az órával. Lehet, lúzerség, de a hétközi futásokat is élvezni akartam, ezért végleg a terep felé fordultam. 

„Csipi, ezt neked találták ki, meg kell csinálnod!”

A Kör fiatal múltra tekint vissza. 2013-ban két magyar terepfutó, Csányi László „Csanya”, és Erdei „DonRazzino” András fejéből pattant ki az ötlet, hogy kellene egy olyan kihívás, amit rohadt kevesen tudnak majd teljesíteni. Klasszikus értelemben vett versenyt, ahol százak toporognak a startpisztoly jelére várva, pont a nehézsége miatt nem is szerveznek rá. Semmi értelme nem lenne, mert tízből kilenc nem érne célba. Ellenben a szabály szerint, ha érzel erőt, kitartást magadban, bármikor nekivághatsz a Körnek. Egy feltétel van, igazoltan le kell nyomjál egyet a kvalifikációs versenyek közül, és tíz nappal a kitűzött rajtod előtt szólnod kell a szervezőknek, akik regisztrálnak, biztosítanak egy jeladót, amely segítségével az érdeklődők élőben követhetnek a neten. Azaz miközben balladai magányodban futsz, gyalogolsz, mászol a Börzsönyben, bárki veled lehet, ezrek szurkolhatnak érted virtuálisan. Csak egyedül és párban futhatsz, vagy támogatás nélkül, vagy segítők istápolásával. Utóbbi választásnál a Kör egyes rögzített pontjain várnak a barátaid, kezedbe nyomják a kaját, a piát, és szólnak hozzád pár jó szót. Egy a lényeg: az számít sikeres teljesítésnek, ha 30 órán belül célba érsz.

2013-ban fizikai felkészültségemnél fogva még totál esélytelen lettem volna a Körön. Miután kiszerettem az aszfaltfutásból, egy barátnőm ültette be a bogarat a fülembe: „Csipi, ezt neked találták ki, meg kell csinálnod!” Nem ismertem a Börzsönyt, ezért elmentünk, és három nap alatt kényelmesen bejártuk az útvonalat.

Korábban teljesítettem már a Kinizsi 100-at, a Kazinczy 200-at, azt éreztem, erre is lenne esélyem. 2014 decemberében azonban jégkár sújtotta a Börzsönyt, ezerszámra feküdtek a 60–70 éves, öles törzsű bükkfák. Majdnem két teljes éven át az útvonal közel húsz százaléka totál járhatatlanná vált.

2016 októberéig ezért senki nem vállalta be a startot. Kivéve engem. A jégkáros idők alatt 2015 tavaszán első alkalommal segítőkkel értem célba. 28 óra alatt teljesítettem, és katartikus élményt jelentett. Megéreztem, a Kör szellemisége arról szól,

bepakolsz a zsákba, és irány az ég alja. Tök egyedül. Te meg a Börzsöny. Mint a Mad Maxben: „Kettő megy be, egy jön ki”. Mégsem lenyomni akartam, hanem átérezni, milyen az, amikor ott vagyok én, a kis ember, szemben a természet erejével.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Nem terveztem tizenkettőt belőle, de az élmény világossá tette, segítők nélkül is meg kell csinálnom. 2015 őszén kurva nagy sárban, ködben, jégben, de 29 óra 38 perc alatt végigmentem egyedül. Fél évvel később, 2016 tavaszán Csernus Brigivel, az első női teljesítővel párban is lenyomtuk. Azóta fix program minden tavasszal, ősszel vagy éppen december 20-án, mint tavaly, függetlenül attól, hány egyéb ultrafutáson, Piros 85, vagy Dögölj meg Börzsöny szintű terepfutó versenyen veszek részt év közben.

A sarat, a hideget, a meleget, a szelet, a havat tudod kezelni, de a ködöt képtelenség

A Körnél van hosszabb méta is, így nem a távolság, hanem a hegy karakterisztikája a kihívás. A vulkanikus terep. A rengeteg kő, fatörmelék meg az, hogy piszok sok az a 7100 méter pozitív szintkülönbség, ráadásul a végére marad a legcombosabb emelkedők megmászása. Épp ezért számos túrázó bakancslistáján első helyen áll.

Köszönhetően a már megtett 70 fölötti száz kilométernek, megfelelő rutinnal rendelkezem. Táplálékot annyit viszek magammal, hogy mire beérek a célba, csak az üres papírok zizegjenek a zsák alján. Maximum kétszer fél liter folyadékkal vágok neki a távnak, mert a Kör első 85 kilométerén viszonylag jó ritmusban találhatóak kutak, források, utána már csak a patak marad vízvételi lehetőségként. Utóbbit valaki bevállalja, más nem. Én simán. A Börzsönyben gyönyörű tiszták a patakok, bár néha beleszaladhatsz a szopókába.

Egyik alkalommal, miközben haladtam felfelé a Rózsás-patak völgyében, megálltam inni, majd megtöltöttem a kulacsomat. Erre száz méterrel feljebb azzal szembesültem, hogy egy oszlásnak indult szarvastetem fekszik a folyásban. Ebből ugyan nem akadt problémám, ellenben egy másik alkalommal, amikor a Magyar-völgyben, a Katalin-forrásból ittam, fél órán belül kiderült, nem kellett volna. A forrástól feljebb a birkaaklokból lefolyó fekália beszennyezte a vizet. A táv második felét végighánytam és fostam. A maradék 75 kilométeren mindössze fél liter kólát és fél sportszeletet préseltem magamba, de az is kijött belőlem. Valahogy mégis végigmentem.

Az időjárás is nagy tréfamester. A legutóbb előzetesen azt találtam ki, hogy mindvégig a lehető legegyenletesebb tempóban haladva teljesítsem a Kört. Nem jött össze, mert kurva nagy köd lett. A sár, a hideg, a meleg, a szél, a hó nem probléma, de a ködöt képtelenség kezelni. Egyszerűen nem tudod követni az útvonalat. Ugyan végig van ösvény, de egy csomó helyen normál esetben is csak sejted, hol lehet, mert ellepi az avar. Mész az erdőben, de nem tudod, megfelelő-e az irány. Ködben ez még durvább. Csak álltam a tejfelben, forogtam 360 fokban, de azt sem tudtam, merről jöttem. Ezért módosult a terv, rohannom kellett az elején, hogy maradjon éjszaka időm pepecselni.

Tedd fel magadnak a kérdést: „Voltam én valaha 24 órát egyedül?”

Direktben vagy burkoltan sokszor megkapom a kérdést, mi okozza nekem ebben az örömet? A többi ultrafutásom mellett miért feszülök neki újra és újra a Körnek? Először is essünk túl a nehezén: hazudnék, ha azt mondanám, a kívülről, jobbára a közösségi médiából érkező buksisimogatások nem esnek jól. Van bennem annyi exhibicionizmus, hogy akár a színészeknek a visszatapsolás, nekem ez is fontos. Úgy vagyok vele, senkinek nem ártok azzal, hogy olyan vagyok, amilyen: rózsaszín gatyában feszülök neki a távnak vagy szőkén, kócosan lobogó üstökkel, netán cigányjelmezben tolom végig a maratonit. Azzal sem, ha futás közben, mint a legutóbbi, idén január elsejei privát Ultra Balatonom közben, amikor 12 órán keresztül négy emberrel találkoztam mindössze a déli parton – kettő rendőr, és persze megállítottak igazoltatni –, eléneklem Zámbó Jimmytől a „Még nem veszíthetek” című nótáját, és azt feltöltöm az oldalamra. Ezeket mind megcsináltam. Van, akinek tetszik, másnak nem. De ez vagyok én, ezt élvezem, ez az életem.

Ugyanakkor csak azért nem futkározik senki száz fölötti kilométereket, hogy 20 lájkkal többet kapjon. A futásaim megtapasztalásai lépésről lépésre vezettek rá a valós válaszra: az önmagammal való egyedüllét lehetőségéért futok. Ez ma már kristálytiszta.

Állj meg egy pillanatra, és tedd fel magadnak a kérdést: „Voltam én valaha 24 órát egyedül?” De úgy, hogy se internet, se munka, se tévé, se rádió, se könyv, se kopogtató családtag, se az Aldiban lábra tolt bevásárlókocsi, semmi. Csak önmagad és a gondolataid. Aztán mond ki: „Soha”.

Olyan, hogy minimum 24 órán keresztül szög egyedül légy, amikor tényleg nem látsz, nem hallasz élő embert, nemigen fordul elő a 21. század emberével. Pláne nem a komfortzónádból kibillentve a Börzsöny közepén. A Kör, ha egyedül, segítők nélkül csinálod, pont ezt garantálja. 

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Valamennyire leköt a futás technikai része, figyeled az időt, lábad alá nézel, ellenőrzöd, hogy merre kell menned, mikor egyél, igyál, de összességében abszolút magadra vagy utalva, ezért magaddal vagy elfoglalva. A húsz óra fölötti teljesítményben már mindenképpen benne van egy teljes átvirrasztott éjszaka. Nekem ezután jön a csoda. Ekkor kerülök olyan mentális és fizikális állapotba, amikor elfelejtek mindent. Húsz óra után szerves részévé válsz az erdőnek. Amikor már annyira belesimulsz, hogy tényleg csak magaddal vagy elfoglalva, észrevétlenül megkezded az utazást az agyad eldugott zugaiba.

Megtaláltam azt a faszságot, ami a személyiségem torzulásához illeszkedik

A futás megméri az embert. Képes vagy-e felkészülni egy maratonra. Vagy-e elég kitartó, hogy 12 óra alatt száz kilométert fuss? Képes vagy-e körbefutni a Balatont? Ez adta az önismeretem első három stációját.

Aztán a negyedikben, a magányos terepfutással töltött órákban az agyam legmélyebb zugából valahogy előhalásztam – hála istennek előhalásztam –, és összeraktam magamban, miért élek így. Miért futok ennyi hosszút és lehetőleg minél többet egyedül?

Szeretetben nőttem fel, nem dobtak ki otthonról. Mégis csomószor úgy éreztem, egyedül maradok. Magamnak kell megoldanom szinte mindent. Apám tízéves koromig csodálatos viszonyt ápolt velem, ami utána egyik pillanatról a másikra lenullázódott. Apa nem létezett többé. Sőt. Anyám nevelt fel minket, és amikor felbosszantottam, olykor rajtam felejtette a tekintetét és csak  annyit mondott: „Fiam, fiam. Nem szeretlek, mert apádra emlékeztetsz!” Nem akadt olyan, akivel kibeszélhettem a válságaimat. 15 évesen nem a kilencéves lánytesódnak fogod meggyónni a csajozós problémáidat, ahogy a fiúgyerekek egyébként sem jellemzően az anyjukkal osztják meg a nyűgjeiket. Túl sokszor maradtam egyedül az érzéseimmel.

Ha egy adott élethelyzetben kellően sokáig élsz, előbb-utóbb nemcsak elfogadod, hanem később is valami olyanba fogsz, ahol, ha csak tudat alatt is, de megtalálod ugyanazt az érzést. Nem szeretek például segítséget kérni. A munkahelyemen sem. Inkább „három kézzel” fogom a kipufogót, de megoldom valahogy. Előfordult, hogy a kapcsolatom is azért ment tönkre, mert nem avattam be a páromat az érzelmeimbe, nem osztottam meg vele a problémáimat. Ez a kialakult tulajdonságom csomó rossz dolgot szült az életben, de csomó jót is.

Például ezért tudok tök egyedül harminc órát eltölteni a Börzsönyben. Nekem a húszórányi vizes cipő, ha nem is öröm, de újabb kihívás, feladat, amit egyedül kell megoldanom. Pont ezért a sok ezer megtett kilométer ellenére nem tartom magam sem különbnek, sem többnek, mint más. Semmiképp. Akad, aki szépen zongorázik, más az emberi agyban metsz századmilliméter pontossággal, nekem meg ez a szuperképességem.

Szimplán örülök, hogy megtaláltam azt az elfoglaltságot vagy faszságot – kinek hogy tetszik –, ami a személyiségem torzulásához pont úgy illeszkedik, mint egy puzzle.

A tudatom mélyén mindig is éreztem, valami nem stimmel, valami szar van az életemben. Egyik alkalommal a Börzsönnyel töltött magányom 24. órájában már azt éreztem, nem vagyok több, mint a lehullott falevél, amit imént a sárba tapostam, vagy a kő, amit észre sem véve odébb rúgtam, eljutottam a felismerésig: miniatűr fogaskerék vagyok az egész istenverte gépezetben. És összeállt a kirakós. Megvilágosodtam. Rájöttem: a szar nem is szar. Innen kezdve tudom, nincs más dolgom, mint élvezni ezt az egészet a mindennapokban. Ezért nem vagyok hős.

Viszont megtaláltam a küldetésemet. Szeretném, hogy más is eljusson oda, ne féljen megfejteni önmagát. Csomó ember szenved, nem mer, nem tud szembenézni saját magával. Nem tudom, ki mondta, de most akkor én mondom:

A legtöbb ember azzal szeret együtt lenni, akivel igazán jól érzi magát. A legtöbb ember pont azért nem akar egyedül lenni, mert akkor kénytelen önmagával lenni. És akkor szembe kéne néznie a saját félelmeivel, és netán lelepleződnének a saját maga és a külvilág számára vetített álcái, hazugságai.

Nemrég a Kinizsi 100-asról néztem egy videót. Az idős, ezerszeres túrázótól megkérdezték: „Hány éves koráig teljesíti a távot?” „Ha egymás után kettő nem jön össze szintidőn belül, akkor abbahagyom” – válaszolta. Majd mosolyogva hozzátette: „Vagy nem!” Én is így vagyok a Körrel. Menet közben szenvedhetek, hányhatok, foshatok, véresre dörzsölheti a cipő a lábamat, de a célban mégis mindig azt érzem: „Ez kurva jó volt, bazmeg.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.