Sok éve történt az alábbi sztori, de most eszembe jutott, lévén választunk.
Mondják, ez a most vasárnapi választás meghatározza a jövőnket. Igaz, mindig ezt mondja mindenki, meg azt is, hogy én, te, ő, sőt, mi, ti, ők befolyásolhatjuk a sorsunkat. Ebben erőteljesen hiszek magam is, mármint abban, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa, csak én mindezt politikamentesen gondolom. Ebből a szempontból rosszul lehetek összerakva:
„Nem lehetsz, ennyire nemtörődöm” – állítják olyan barátaim, akik intenzíven hallatják közéleti véleményüket. Kiállnak, harcolnak, tüntetnek, és bizonyára úgy érzik, megtesznek mindent, hogy jóra forduljanak az ország dolgai.
Jó, persze, nyilván van dolgunk, van dolgom a világban, csak nekem tán nem a politizálás terén. Tán szerencsém, hogy azok a valamik, amik meghatározták az életemet, a jó közérzetemet, függetlenek a politikától.
Úszásban sikeresnek lenni nem volt pártállás kérdése, és ma sem az. A gyerekgyógyászatnak sincs köze a politikához, legalábbis ott, ahol azok dolgoznak, akik találkoznak a gyerekekkel.
Szóval, mondom, megkaptam többször, hogy részt kell venni, ki kell állni és hangoztatni kell, de én valahogy sosem éreztem ezt fontosnak. Inkább tettem, amiről úgy hittem, ez a feladatom, és jól elvoltam a magam világában.
Persze – és most még bőven a rendszerváltás előtti időről beszélek – azért jártam választani.
Akkoriban Móci mindenhová jött velem, gyakorlatilag az iskolaidőn és az én munkaidőmön kívül össze voltunk nőve, mint a sziámi ikrek. Tudtam, ez rövid ideig tart, hamarosan leválik rólam, ezért igyekeztem kiélvezni az együtt töltött idő adta lehetőségeket. Kifejezetten jóban voltunk, ahová lehetett, örömmel elkísért. Például a választásra is, ami azért volt izgalmas számára, mert imádott óvodájában rendezték be a szavazóhelyiséget. Tudni kell, Móci annyira szeretett óvodába járni, hogy néha hétvégén is el kellett sétálnunk az ovi felé, meg van-e még.
Tehát hétvége, szavazni megyünk. És én, akit úgy neveltek, hogy mindennek meg kell adni a módját, szépen felöltöztem, közepesen elegáns, de azért nem hétköznapi szerelésbe, s Mócinak is elmagyaráztam (persze, hiszen kérdezte), hogy miért is teszek így.
Kigyönyörűzve sétáltunk át a lakásunktól néhány saroknyira álló óvodához. Útközben szó esett arról, miért is kell ezt csinálni, és mikor lesz már ő is olyan nagy, hogy szavazhasson. (Tudtam, hogy hamarosan, bár akkor még nagyon távolinak tűnt az az idő, s ma visszatekintve valóban egyetlen pillanat a rengeteg együtt töltött idő.)
A titkot a lefüggönyözött szavazóhelyiség jelentette, és akkoriban a titkoknak nagy szerepük volt Móci életében.
A szavazóbizottság a környéken élőkből verbuválódott, sokan ismertek minket és mi is őket.
Móci udvariasan köszönt, amint beléptünk, majd átvettük a papírokat.
„Jöttél te is szavazni, Mócikám? – kérdezte a szomszéd házmester bácsi. – Segítesz anyukádnak?”
A kisfiam boldogan bólintott, és megkérdezte tőlem, bejöhet-e velem a titkos helyre.
A hivatalosságok megadták az engedélyt, ellenőrizték az irataimat, és beléptünk a függöny mögé.
Móci érdeklődve nézte, mit csinálok.
„Miből lehet választani?” – így szólt egészen halkan a következő, meglehetősen logikus kérdése.
Itt viszont már kicsit gázos lett az ügy, lévén egyetlen jelöltre lehetett szavazni, rá viszont csudatitkosan.
Őszinte szülőként mellébeszélés nélkül válaszoltam: „Drágám, itt egyetlen bácsira lehet szavazni.”
És akkor az én kisfiam, ahogy kell, jó hangosan, nehogy valaki lemaradjon, azt kérdezte:
Anyuci, ha csak egy van, akkor miből választasz, és miért kell titkolódzni?
Nemcsak én nevettem nagyon, hanem röhögött az egész szoba.
Ahhoz a helyzethez képest sokat fejlődtünk. Most van miből választani, és bár manapság sem foglalkozom politikával, igyekszem jól dönteni.
