A háborúhoz a magyar ellenzék szerint három dologra van szükség: tüntetésre, tüntetésre és tüntetésre. Az utóbbi pár évben a magyar ellenzéki politizálás szinte kizárólag a tüntetések szervezéséből állt. De itt lenne az ideje belátni, hogy az ellenzék jelenlegi helyzetében ezek a tüntetések fölöslegesek, ha nem egyenesen károsak.
A Fidesz október 23-ára nem mozgatott meg különösebben sok embert. Ötezren lehettek ott Orbán Viktor beszédén. Elsőre azt feltételeztem, nem volt fontos tömegeket megmozgatni, ezért nem is használták a Fidesz híres szervezőképességét. Ebben tévedtem, mert Orbán durván EU-ellenes beszédére uniós támogatásból vett kisbuszokkal szállították az embereket.
De ehhez az ötezer unott fideszeshez képest még mindig kevesebben mentek ki az összellenzéki, korrupcióellenes tüntetésre, vagy Gyurcsány performanszára, esetleg Puzsér Róbert és az LMP fáklyás felvonulására. Sokkal kevesebben. A keddi tüntetéssorozat talán egyetlen érdekes, valami erőt képviselő pillanata az volt, amikor a Jobbik tüntetői Hadházy Ákos felhívása után úgy döntöttek, hogy egyrészt az MTVA-hoz mennek balhézni a Kunigunda utcába, másrészt a Fidesz székháza elé vonulnak a Lendvay utcába.
Hadházy Ákos tömegmozgatóképességéről egyébként sokat elmond, hogy az Isten háta mögötti Kunigundába szeretett volna embereket hívni, és ha a Jobbikosok eleve nem busszal érkeztek volna a fővárosba, amivel egyből tovább is tudtak menni a város szélére, akkor Hadházy mellett legfeljebb néhány olyan ember állhatott volna az MTVA előtt, akik tényleg életvitelszerűen gyűlölik a korrupciót.
Ennek ellenére ez volt az egyetlen olyan pillanat, amiben legalább valamennyi őszinte indulat volt, márpedig őszinte indulat nélkül ezeknek a tüntetéseknek nincs értelme. A választás utáni nagy tüntetéssorozat idején azt írtuk, hogy hiába ment ki százezer ember az utcára, ha nincs közös politikai cél, vagy erő, amely ezeket az embereket összefogná, az egészből nem lesz semmi. Nem lett közös erő, nem is lett semmi.
Ezeknek a tüntetéseknek fontos szerepe volt tehát. Olyan szelepek voltak, amelyek levezették a feszültséget, ami egy csomó fölösleges remény ellenére is csúnyán elvesztett választás miatt felgyülemlett. De pont addig tartottak, amíg a túlfeszültség tartott.
A tüntetésekkel párhuzamosan az ellenzéki szavazók és véleményformálók egyre keményebben kezdték el ütni az ellenzéki pártokat. Néha még talán igazságtalanul is, olyan dolgokért, amelyekért nem ezek a pártok voltak a felelősek. Nem az ellenzéki pártok tehettek arról, hogy a Fidesz úgy írta át a választási rendszert, hogy a szavazatok 50 százalékával kétharmadot szerezzen a parlamentben, legfeljebb esélyük lehetett volna arra, hogy ezt a kétharmadot megakadályozzák. Ezt a felelősséget pedig az LMP és Ungár Péter a jogtalan kritikákkal együtt tolja le azóta is magáról. Pedig Ungár pontosan tudta, hogy ha esélytelenként visszalép a saját körzetében, akkor esély lett volna rá, hogy a Fidesznek csak a német nemzetiségi szószólóval együtt legyen meg a kétharmada, mégsem tette, miközben mások visszalépéseit szervezte, amiért később a párt egy része politikai bosszút is állt.
A tüntetések utáni időszak lehetőség lett volna ezeknek az ellenzéki pártoknak arra, hogy rendezzék magukat, levonják a felelősséget és a tanulságokat, kitalálják, hogy melyik üzenet működött, melyik nem, mit kellene másképp csinálni. Erre viszont egyedül a már említett Ungár Péterben látszik szándék, de ő a haldokló LMP tetején ülve is csak annyit vont le, hogy néha egyet kell érteni a Fidesszel. Érdemes megjegyezni, hogy ebben egyébként igaza is van, csak pont nem a menekültügyben, ahol a Fidesz szándékosan generál politikai válságot a racionális megoldás helyett, miközben szerencsétlen embereket éheztet a határon, hanem mondjuk abban, hogy belássuk, milyen hatással van a reálbérek növekedése és az alacsony munkanélküliség a szavazási hajlandóságra, illetve hogy pontosan kik ennek a rendszernek a vesztesei és a nyertesei.
Fotó: Balogh Zoltán / MTI
A többi ellenzéki szereplő – talán az azóta belépő Puzsér Róbert kivételével – semmit nem csinált a választási vereség és a nagy tüntetéssorozat óta. Se újraszervezés, se újragondolás, se új üzenete, módszerek, vagy javaslatok. Csak a rutinszerű tüntetések, fellépők és üzenetek maradtak meg, jelenleg ennyit tud kínálni az ellenzéki politika Magyarországon.
Az ellenzéki intézményrendszer azon része, amelynek most felelősséget kellene vállalnia azért, hogy a korábbi politikája nem működött, jellemzően arra használja ezeket a tüntetéseket, hogy megpróbálja megakadályozni a saját pusztulását. A másik része pedig, amelyik a politikai pártok népszerűségvesztése után kvázi helytartóként lépett fel a választás utáni tüntetések alatt, azt szeretné elérni, hogy valahogy az ellenzéki politika fősodrában maradjon.
Más egyszerűen nem magyarázza meg azt, hogyan lehet olyan fellépőgárdát leszervezni, mint ami az ellenzék október 23-i tüntetésén a színpadra lépett. Egyszerűen semmi szükség arra, hogy tíz ember beszéljen egy tüntetésen. Egyetlen magyarázat van csak arra, ha ez mégis megtörténik:
Ezen túl se vágy, se képesség nincs valami másra.
