Karafiáth: Apu veri anyut és aztán anyu behódol neki? Akkor ez a jó megoldás?

A Napsugár óvodában történtek valóban borzalmasak. Az eset kapcsán elsősorban a brutalitás szintje csapta le a biztosítékot, az, hogy arcon és nemiszerven harapta egyik óvodás a másikat.

Elsőre úgy tűnhetett, hogy új és elszigetelt jelenséggel állunk szembe, holott mostanáig is történtek hasonlóak, legfeljebb a hír nem jutott ki az intézményekből. Pedig Vekerdy Tamás számos olvasói levél hatására 2015-ben már foglalkozott a témával.

Most azért dőlt le a fal, mert az anyuka névvel, arccal és sokkoló fotóval megosztotta az esetet. Vajon hány anyuka vette volna a bátorságot, hogy leírja mindezt?

Nagyon jó, hogy megtette. Mert a kérdésről beszélni kell. Csak ne indulatok mentén, ne hörögve és lihegve és visszaharapva. És elfelejtve végre azt a mézes hangszínt, hogy az óvodásokról kizárólag mint „kis ártatlan csöppségekről” beszélünk.

Aztán, ha agresszívan viselkednek, nekiugrunk mindenkinek, felelősöket kiáltunk ki, átgondolatlanul, csak úgy. Holott elképesztően sokrétű és – akár az egészségügyben – rendszerszintű a probléma

Az utóbbi évek nagy kérdése, hogy a gyerekek agresszívebbek-e, mint korábban.

A válasz röviden: igen.

Bár tény, hogy az agresszió mindig is benne volt minden gyerekkori közösségi szituációban. Ám, ami borzalmas és tényszerű az az, hogy

• a megnyilvánulási módja változott
• az egész társadalom indulatoktól és levezetett illetve elfojtott, majd gőzerővel kirobbanó agresszióval és gyűlölettel itatódott át
• az intézményeknek nincsenek meg sem az emberi-szakmai, sem az anyagi feltételei ahhoz, hogy az elburjánzó agresszió útjába álljanak.

Míg korábban a kortárs csoportokban egymás bántásának felső szintje az elgáncsolás és a köpőcsövezés volt (most nem a kirívó esetekről beszélek, mert anyám egykori osztályában is előfordult, hogy az egyik kisfiú a körzőt belevágta a másik szemébe, aki megvakult, illetve az én általános iskolámban is emlegetik, amikor előkerült a pillangókés), újabban egyre durvul a helyzet.

Immár pszichológiailag vitathatatlan, hogy a sok erőszakos film és játék is óriási befolyással bír a gyerekkori agressziószint emelkedésére. Hétköznapivá vált az élmény, hogy a konfliktusok egy jól irányzott ütéssel, élesen süvítő golyóval, kínzással és üvöltéssel megoldhatóak. Hogy az erőszak természetes, jó és szükségszerű. Ráadásul szórakoztató is.

Felmérések tanúsítják, hogy az utóbbi évtizedekben meredeken emelkedett a fiatalok elkövetette erőszakos cselekedetek száma. Egy másik vizsgálat eredménye még sokkolóbb: azok a gyerekek, akik tízéves korukig sok erőszakos képsort láttak, másfélszer olyan gyakran követnek el erőszakos bűntényt, mint azok, akiket óvtak e brutális jelenetektől.

Hallani: leginkább az intézetis gyerekek az agresszorok. Nos, ezt tényszerűen nem tudjuk. És nem ez az egy eset létezik – előfordult már elithelyen is véres támadás. Két éve kislányok a vécében verték össze társnőjüket egy jónevű iskolában.

Tehát nem feltétlenül és kizárólag az óvoda illetve az intézet a hibás. (Bár tény, hogy súlyos helyek vannak, és az is, hogy az óvodában égető a szakemberhiány.) De mindezeken felül van itt még valami.

Régóta tartja magát az az elgondolás, hogy az agresszív magatartást csak és kizárólag a környezeti hatások befolyásolják. Én ebben régóta nem hiszek, konkrét és közeli példákat látván, de most végre kutatás támasztja alá, hogy igenis van genetikai alapja annak, hogy valakiből békés vagy agresszív személyiség válik.

Montreali kutatók 667 ikerpár szüleit vonták be egy vizsgálatba, mely megállapította, hogy a genetika a döntő ebben a kérdésben. Persze a nevelés, a jó példa, a környezet fontos, és az is alapvető jelentőséggel bír, hogy a kicsik milyen köntösben szembesülnek mindezzel.

Az a hős, aki mindenkit megaláz? Apu veri anyut és aztán anyu behódol neki? Akkor ez a jó megoldás!

De nem csupán ezek számítanak. Ideje lenne leszámolni a rózsaszín gyermeki képpel. A szakemberek kerülik, hogy gyermek- és serdülőkorban személyiségzavarról adjanak diagnózist. A legfőbb ok, hogy ez állandóságot, megváltoztathatatlanságot sugall, stigmatizálásra alkalmas. Valamint, hogy a nevelőkben/tanárokban előítéletet ébreszthet.

Egyes szakemberek szerint ebben az életkorban azért sem beszélhetünk személyiségzavarról, mert a személyiség fejlődése még nem fejeződött be. Viszont klinikai tapasztalat, hogy felnőttkori személyiségzavaroknál a zavar fennállt már gyerekkorban is. Igen, a borderline, a nárcisztikus és az antiszociális személyiségzavar is.

Életbevágóan fontos tudni, hogy ha elutasítják a szakemberek a személyiségzavar felismerését, a gyermek jövője pecsételődik meg, hiszen a megfelelő kezelés elmaradása miatt felnőttkorban a rossz személyiségjegyek korrekciójára csekély az esély.

Persze a pszichológus, a pszichiáter ritka vendég ezekben az intézményekben. Mert míg például a gyerekkori csoportképző agresszió – hogy Ranschburg Jenőt idézzem –  természetes, az nem természetes, ha nem tudnak leállni, ha egyes gyerekek folyamatosan rászállnak a többiekre. (A dolog szexuális vetületébe most nem megyek bele, mert ott is elő kéne venni mindent a társadalmunk átszexualizálódásától a szexuális abúzusig.)

Az első és legfontosabb feladatunk az lenne, hogy szembenézünk saját előítéleteinkkel és a saját magunkból előtörő agresszióval. Hogy legalább tisztán lássunk. Mert addig csak az az álmegoldás marad, hogy aki tudja, átviszi másik intézménybe a gyerekét. Amivel konzerválunk egy rossz modellt. És az erőszak mértéke nem csökken. És nem áll meg az óvodakerítésénél.

Kiemelt kép: Thinkstock