Poszt ITT
Hands of people stacking hands stacking hands over dinner table

Gyarmati Andrea: Valaha volt karácsonyok emlékére

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2017. 12. 24. 17:00

Irány a Hármashatár-hegy.
Korábban a témában:

Ülök a kocsiban, araszolok egyik címről a másikra. Nincs ebben semmi rendkívüli. Része a mindennapi munkámnak, hogy meglátogatom a betegeimet. December van, ha véletlenül nem tudnám, akkor is feltűnne, hogy egyszerre milyen sokan lettünk az utakon.

Nem tudom, honnan kerül elő ez a rengeteg ember a rengeteg autójával, és nem tudom azt sem, mit tehetnék, hogy ne zavarjon ennyire a helyzet. Mert zavar. Nem a tömeg, hanem a türelmetlenség. A most és azonnal és nekem mindent. A dudálás és a tülekedés.

Nézem a hirdetéseket, az óriásplakátokat, minden olyan tökéletes. Boldog emberek állják, ülik körül a fát, az asztalt, minden és mindenki ragyog. Nekem viszont, amióta csak emlékszem, valaki mindig hiányzott, karácsonykor különösen.

Nem mondom, voltak boldog időszakok is, amikor minden úgy történt, ahogy álmodtam, vagy legalábbis úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, de zömében azt éltem meg, hogy mások ügyesebben csinálják, talán kevésbé érzékenyek.

Attól kezdve, hogy elváltak a szüleim, hol ezért, hol azért, sosem volt teljes az ünnep.

A nagy happység mellett mindig van szomorúság és hiány is. Tán nem erről kellene írni, mégis úgy érzem, sokaknak segíthet, ha beszélünk róla.

Valamikor nagyon régen olvastam A kis gyufaárus lány című Andersen mesét. A kislányról, aki benéz az ablakokon, és látja a boldog, tökéletes családokat, ahol minden és mindenki a helyén van, míg ő egyedül és kívülállóként lesi mindezt.

Sokáig úgy éreztem, velem lehet a baj, aztán, ahogy megismertem mások történeteit és életét is, rájöttem, ez egyáltalán nem ritkaság, csak valamiért nem illik beszélni róla. Mert kötelező, hogy ünnepi hangulatba kerülj, és boldog légy. Ez azonban, mint tudjuk, nem így működik.

Már az is elég egyéni, hogy ki, mitől és mikor érzi magát boldognak. Jó, tudom, vannak általánosan örömteli események, melyek elvarázsolnak, és egyszer csak azt érzed, élni jó, tartozni valahová jó, szeretve lenni és szeretetet adni jó. És jó az ünnepi dísz, a fények, a szépen terített asztal, és jó, hogy együtt vagyunk. Igen, mindezek életünk felfénylő pillanatait adják, akkor is, ha közben hiányokat is megélünk.

A boldogságnak sokféle arca van. Mikor, milyen élethelyzetben vagy, mi az, amire a szíved vágyik, olyan sokféle, ahányan csak élünk.

Close-up of Christmas presents in front of a Christmas tree
Fotó: Thinkstock

Íme néhány azon dolgok közül, melyekre valaha vágytam karácsony tájékán.

Szerettem volna megkapni azt a babát, amit kinéztem, és amihez hasonló már volt a legjobb barátnőmnek, aztán szerettem volna, ha Apu itthon van karácsonykor (akkor épp Dél-Amerikában dolgozott és nem tudott jönni), aztán azt gondoltam, szeretnék jó úszó, majd jó orvos, majd jó feleség és főleg jó anya lenni. Van, ami sikerült, van, ami kevésbé, de álmok és vágyak tekintetében sosem volt hiány.

Aztán sokáig az volt a karácsony számomra legfontosabb „feladata”, hogy képes legyek a kisfiam álmait valóra váltani. Mindez, míg kisgyereked van, természetes, és nagyon örömteli.

Araszolok a forgalomban és utazgatok az időben. Sok minden eszembe jut. Régen volt gyerekkori karácsonyok emléke, és mindaz, amit kaptam. Nem tárgyakat, inkább szemléletet.

Elmesélek egy történetet.

Édesapám szerette a természetet, nem azon a „kiránduljunk, járjuk az erdőt” módon, ahogy a barátnőm apukája, de azt mondta, védeni kell, ami körülvesz minket. A „ne vágj ki minden fát” különösen karácsony előtt került elő gyakran. Műfenyő szóba sem jöhetett, igaz, nem is nagyon lehetett még akkoriban hozzájutni, de hogy mennyi fa megy veszendőbe, mindig téma volt.

Azt találta ki egyik karácsonykor, hogy mi ketten nem a nevezetes huszonnegyedikén, hanem valamivel előtte kimentünk az erdőbe, és külön karácsonyt csináltunk kettesben, egy fenyőfa bevonásával.

Vittünk néhány díszt, egy gyertyát, és énekeltünk. Kézenfogva a fa alatt, miközben sűrű pelyhekben hullott a hó. Álltunk a Hármashatár-hegyen, Apu, a karácsonyfa és én. Fogta Apu a kezemet, és biztonságban voltam, azt éreztem, varázslatos minden. A fa, a hóesés és édesapám szeretete megadta mindazt, amire szükségem volt.

Ülök a kocsiban, araszolok. Próbálom összeszedni azokat, akikkel együtt lennék az ünnep alatt, de már nem lehet.

Ezért vagy azért másfelé kanyarodott az életünk. Ezért vagy azért másfelé vitt az utunk. Mindez azonban szerencsére nem akadályoz meg abban, hogy jó szívvel emlékezzem mindazokra, akik az életemben fontosak voltak. Ha nem is végleg, de időlegesen, és akkor eszembe jut, mit kell tennem, és érzem, megtaláltam a módját, hogy boldog legyen az idei karácsonyom.

Kimegyek az erdőbe az Apu-féle fához, és mert karácsonykor minden lehetséges, gyertyát gyújtok mindazokért és mindazokkal, akik az életem részei voltak. Lehet, nagyon szentimentális, de a karácsonyban épp ez nagyon jó és megengedhető. Kiteheted az összes borzasztó giccses dolgot a lakásban, és együtt lehetsz azokkal is, akik így vagy úgy, de nincsenek veled.

Aztán persze lehet karácsonyozni azokkal, akik fontosak a számodra, és akiknek te is fontos vagy.

Tudd, sosem vagy egyedül, és az se baj, ha belátod, végül is az élet egyéni sportág. Segíteni azonban sokat lehet magunkon és egymáson is, nem ritkán úgy, hogy emlékezünk.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.