– És nem hiányzik az otthonod? – kérdezte a brit tetőfedő.
– Nekem már ez az otthonom – felelt az izraeli lány.
– Végül is, ha tizenöt éve itt élsz, érthető. De soha nem hiányzik az a hely, ahonnan jöttél?
– Néha. Ez-az.
– Honnan is jöttél?
– Egy kis kibucból, a Golán-fennsíkról.
– És az sem hiányzik, hogy az anyanyelveden beszélj?
– Én már tíz éve angolul álmodom. Vagy thaiul.
– Tehát nem fogsz visszamenni?
– Itt van a családom.
– Akkor ez az otthonod.
– Igen, ez. Az otthon ott van, ahol a család van.
– Az otthon máshol van – szóltam közbe. – Ma olvastam egy bejegyzést az interneten. Egy férfi segítséget kért a Kanadában élő magyaroktól. Egy távoli rokona, egy idős úr, aki hatvan éve élt már Kanadában, stroke-ot kapott, és amikor magához tért, nem beszélt angolul, magyarul beszélt, és teljesen meg volt zavarodva, hogy senki sem érti, amit mond. Hatvan év Kanadában. És egy mukkot sem tud angolul. Ez az otthon.
– A kurva életbe – kiáltott a tetőfedő. – Ez az otthon!
– Ez! Mondjuk neked mindegy. Nektek mindegy. Ezért is érzitek olyan otthonosan magatokat a világban. Ezért vagytok ilyen magabiztosak. És emiatt a magabiztosság miatt vagytok kevésbé kíváncsiak. És a kíváncsiság hiánya miatt vagytok kevésbé érdekesek.
– Hogy érted?
– Bárhová mentek, mindenből Angliát csináltok. Nézz a poharadba. Whiskyt iszol Ázsiában. Egy bárpultnál. Egy bárpultnál. Fel sem tűnik, ez a természetes.
– Mindenhol van whisky, mindenhol vannak bárok.
– Mert mindenhova elvittétek. Aztán ültök a bárpultnál és ugyanazt csináljátok, mint otthon. Ha körülnézel magad körül, bárhol a világban, mindenhol italozó briteket látsz. Mind ugyanazt csinálja. És mind örül neki. Ez a ti otthonotok. A nagyvilág. És a kocsmák. Bárhol stroke-ot kaphatsz, nem lesz bajod.
– Ejjj, nem hát, a kurva életbe, de igazad van!
– Aha.
– Egészségedre! Mit iszol?
– Whiskyt.
