Hagyjuk a fenébe az összegeket, a számszerűségnek semmi jelentősége nincs, ha ennél kisebb számokat olvashatnánk a vagyonnyilatkozatokban, akkor is irritálóak lennének. A hivatalos havi fizetésen, járandóságon, kereseten se akadjunk fönn, minimálbérek ezek, értsd jól: ott fönn, azon a szinten, a politikai elit csúcsán az egy-kétmilliós jövedelem minimumnak számít. Ne foglalkozzunk azzal sem, hogy a havi egymillión fölüli illetmény mellé, amolyan másodállásban, fusiban, hétvégi géemkában odapakolnak még majdnem egymillát, ez is jár nekik, hisz éjt nappallá téve fáradoznak azon, hogy ezek mellé még besöpörjenek pár milliót. Csupa szorgos, fáradságot nem ismerő, harcoló vagy békét hiába kereső, sokéves politikusi múlttal bíró, több-kevesebbszer hatalomba került, vagy épp most hatalmon lévő hazafiakról beszélünk, tehát csupa olyanról, akik akkor is megérik a pénzüket, ha mást se tesznek, csak szolgálnak és egyetértenek, ellenkeznek vagy vitába szállnak, szövegelnek vagy a tettek mezejére lépnek, hozzányúlnak a közös vagyonhoz vagy épp sértődött időszakukat élik, amikor, épp, mert ellenzékbe kerültek, nem férhetnek hozzá. Irigyelni sem illő a keresményüket, ezek az összegek nekik járnak, tessék elindulni a választásokon, tessenek megnyerni a voksolást, és mindjárt megértőbben kezelik a kiosztott milliókat.
Szóval legjobb lenne rá se rántani, oda sem figyelni, észre sem venni, hogy mit és mennyit vallottak be rajongott vagy utált politikusaink, úgyis azt suttogja, néha kiabálja vagy üvölti a választópolgár, ki-ki vérmérséklete szerint, hogy menjenek a francba, hazug banda, na nehogy már bemeséljék nekem, hogy így állnak! Ezt mondogatják, és nem azért, mert tüzetesen olvasták el a vagyonnyilatkozatokat, hanem mert alapban tudják, hogy ezek és azok, de még amazok is, már akkor is hazudnak, amikor kérdeznek. A vérükben van, erre születtek. Olyanok, mint a tehetséggel megáldott, az Istentől tálentumot kapott emberek: amit tudnak, már megszületésükkor tudták, életük későbbi periódusaiban már csak csiszolódtak, hogy megmutassák, hogy ők igazi drágakövek, igazgyöngyök, gyémántok. Ilyenek, effélék ők, a politikusok is, sajátos adottságokkal, aminek köze sincs a tehetséghez, inkább képességnek mondanám: csak erre volt képességük, arra, hogy fölkapaszkodjanak a hatalom csúcsaira, és ott, megfeledkezve az eredeti szándékukról, már csak arra koncentráljanak, amit számukra hozhat ez a pálya, a politikusi lét. Képesek tenni ezért, hogy úgy mondjam: bármit képesek megtenni, hogy vágyaik teljesüljenek. Ez sem baj, ha ezt hozza a demokrácia, hát próbálkozzanak, normális ember el nem vegyülne velük, közöttük, más világ ez, nem a tiszták világa, aki pedig tiszta marad, aki próbál tiszta maradni, az vagy idomul, vagy belefárad, vagy menekül, amerre lát.
Hát milyen emberek ezek, kérdeztem magamtól, magamban, milyen emberek azok, akik negyedszázad alatt csak adósságot halmoztak föl (persze, csak papíron, nem vagyok hülye!), és a szüleiktől fölvett kölcsönöket törlesztik mostanság (persze, csak papíron, még most sem lettem hülye!), és arra sem voltak képesek, hogy ennyi (annyi, amennyi) pénzből sem voltak képesek fölmutatni pár milliós megtakarítást (persze, papíron, nem leszek hülye!). Milyen emberek azok, akiknek nem több, mindössze fél garázsuk van (esténként csak az Audijuk orrát dugják belülre), luxusvillájukból mindössze pár százalék a tulajdonrészük, Wartburggal járnak (illetve Wartburgjuk van, de nem azzal járnak), szóval semmijük nincs, de adósságuk sokmilliós, ami azt jelenti, rohadt gazdagok a nekik kölcsönző rokonaik, az csoda, hogy nem ők indultak el a választásokon.
Persze egy szót ne szóljunk, legtöbbjének tíz-húsz ingatlanja, befektetése, birtoka, földje, szőlője, borászata van, vagy nekik nincs, akkor van a feleségüknek, nem egy, nem kettő, tizenakárhány. Aki érti, hogy csinálják, hangszórót nyerhet, küldje be a megfejtést a Parlamentbe.
Hogy mekkora barmok vagyunk mi, választópolgárok, amikor ilyen lúzerekre, ilyen semmit érő, eladósodott senkiháziakra bíztuk az országot! A saját anyagi helyzetüket sem képesek egyenesben tartani, hát hogy lennének képesek az ország dolgait, gondjait, bajait megoldani? Az jár a fejemben, hogy lehet ilyen Janus-arcú életet élni, olyat, hogy azzal büszkélkedhetnek, hogy elrendezték az ország dolgait, csökkent az államadósságunk, törlesztettük, amit kellett, és közben ők maguk adósodtak el?
Kijelentem: mostantól hagyják a fenébe ezt a csoportosan elkövetett hazudozást, ne valljanak be semmit, nem vagyok kíváncsi az anyagi helyzetükre, tőlem lehetnek akár milliárdosok is, akár eladósodott proli-csórók, olyan mindegy, mire jutottak, valami miatt mégis csak ezt akarják csinálni, és nem láthatóan sárga mellényben közmunkásként avart kaparászni. Pedig onnan egyirányú út vezet a magyar emberi erőforrások rögös útjára, az pedig a munka frontjáig vezet, ahol tuti minimálbérrel honorálják a szorgos, embert próbáló melót, ami annyira elég a megélhetéshez, hogy ha ügyesen egyensúlyozgat a polgár, simán eljut belőle a következő fizetésig, sőt, ha jobban odafigyel, összerakhat egy kis megtakarítást. Ha nem sikerülne, akkor még mindig ott vannak a rokonok, akik simán adnak neki pár tízmilliót kölcsönbe, aztán majd megadja, ha egyszer politikai pályára lép.
