Napra pontosan tudom, hogy mikor ért véget a gyermekkorom: 1987. december negyedikén, öt és fél éves voltam. Egy debreceni óvoda igazgatónője aznap délután, előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel meggyilkolta a Télapót.
Teljesen besötétedett, amire a nagycsoporthoz is megérkezett a Mikulás. Az ünnepség, az énekléssel, a versmondásokkal és a csomagosztással ugyanúgy ment, mint máskor. Aztán miután mindenki megkapta az ajándékot benne dióval, és mogyoróval, kiállt a terem közepére az igazgatónő. Rövid, dauerolt, ősz haja volt, fémkeretes szemüvege mögött szúrós tekintete, és vasalt fehér köpenye.
Azt kérdezte, ki hiszi el, hogy az előbb tényleg a Télapó járt nálunk. Kerek szemekkel, tátott szájjal néztünk rá, ő pedig széles mosollyal az arcán közölte, hogy „csak mert aki nem tudná: a Télapó nem létezik.” Nem gúnyos volt, hanem kedves, viccelődő.
Visszahívta a „Télapót”: egy fiatalember jött be terembe, de már csak a piros nadrág volt rajta, amúgy kockás inget viselt, fehér szakaáll helyett fekete borosta borította az arcát. Az igazgató néni azt mondta, hogy ő a szakács néni fia, aki eljátszotta a Mikulást, akit csak a szülők találtak ki.
Azóta sem tudom, hogy ez szokás volt-e akkoriban, vagy csak velünk történt így. Az óvodát évekkel később ledózerolták, és hipermarket épült a helyére.
