A médiaháborúról, gecizés nélkül. Egy legendáról, ami úgy hamis, hogy igaz. Közben azért Petőfi Sándort is idézgetek, nem szemétségből, Vagy talán mégis? A márciusi ifjak című versét nem a fiatal demokraták miatt citálom, hanem azért, hogy legyen itt valami költői is. Meg önmagunknak, okulásul.
“Kinek a farkát tisztelhetjük magácskában?”
A rádiósok közötti ma is élő legenda szerint valahol az egykori Hírszerkesztőség, Krónika, pöttyös szalon környékén hangzott el a kérdés még a Bródy Sándor utcában. Valamikor az átkosban. Küldtek valakit fentről, és az „ejtőernyősnőről” azt feltételezték, valakinek a valakije. Mivel a legendák csak legendák, megkérdeztem egy rádiós legendát, aki elárulta, hogy a legendás „beszólást” már ő is az édesapjától hallotta, semmi köze nem volt az állami rádióhoz és annak személyzeti politikájához. Az eredeti kérdést még az 1920-as években Kassán, az ottani színház vezető színésze tette fel egy frissen odakerült, szépecske, de bűn tehetségtelen színésznőcskének. A szállóige mindenesetre valamiért legenda lett a rádióban. A minap is előkerült egy beszélgetésnél, az állami média átalakítása ürügyén. Kirúgott rádiósok miről beszélgethetnének? Már Giró-Szász András is megmondta, csak a sértettség beszél azokból, akiknek munkájára a kormány nem tart igényt. A Századvégnél szocializálódott főkommunikátor érvelése még igaz is lehet, mégis aggasztónak tűnik, hogy a köz (enyém, tied, övé…) médiájából mára gyakorlatilag két dolog tűnt el: a köz és a média. Az M1 olyan szintre ért, amikor a Simicskát odahagyó emberek (Csermely, Élő) megjelenésétől joggal lenne várható a szakmai színvonal emelkedése. Ne feledje senki, azt eddig a hírhamisításról elhíresült Papp Dániel jelentette az állami médiában.
És akkor jöjjön Petőfi. aki így emlékezett a kezdetekre.
„Szolgaságunk idejében / Minden ember csak beszélt, / Mi valánk a legelsők, / kik Tenni mertünk a honért! / Mi emeltük föl először / A cselekvés zászlaját, / Mi riasztók föl zajunkkal / Nagy álmából a hazát! / A földet, mely koporsó volt / S benn egy nemzet a halott, / Megillettük, és tizennégy / Milljom szív földobogott.”
(Petőfi: A márciusi ifjak)
Tűzön-vízen
Vissza a jelenhez. Nem azért, mert sértett vagyok, mert én ezt tényleg NEM tudnám. Csak a tények kedvéért. A Petőfi Rádió reggeli műsorának címét (Talpra magyar, Egész úton…) már akkor kitaláltam, amikor Orbán Viktor még nem ébresztőt fújt az országnak, én viszont naponta Such elnökkel harcoltam a „Nagyon zene” ellen. Aztán át is tett a volt rádióelnök egy másik posztra, ahol meg olyan emberek figyelmeztettek arra, hogy kivel kell nagyon, de nagyon vigyáznom „mert nagyon fideszes”, akik ma is a köz szolgái, miközben a nagyon fideszest már régen kirúgták, velem együtt. Akik most tűzön-vízen át kormánypártiak, elfeledik, milyen sok évbe telt elfogadni, hogy a közmédia nem gyűlölheti/szeretheti a hatalmat, csak korlátozhatja. Egyébként ugyanis hülyét csinál magából, a pártszimpátia nemcsak erkölcsi vízválasztó lesz, hanem szakmai is, ami azért több mint vicces, ha már a tévévé is tett Petőfi Sándor (megélhetési bevándorló Petrovics) is tudta ezt.
„Egy szóvá s egy érzelemmé / Olvadt össze a haza, / Az érzelem “lelkesűlés”, / A szó “szabadság” vala. / Oh ez ritkaszép látvány volt, / S majd ha vénül a világ, / Elmondják az unokáknak / Ezt a kort a nagyapák. / És mi becsben, hírben álltunk, / Míg tartott a küzdelem, / De becsünknek, de hirünknek / Vége lett nagy hirtelen.”
(Petőfi: A márciusi ifjak)
Hallgatni arany!
Az elmúlt 25 évben mindig volt valamilyen válság (gazdasági, társadalmi, morális), amit rendre kezelni kellett. Szakértelem helyett, pártszimpátia alapján. Talán emlékeznek még sokan rá, hogy az Antall-kormány idején ezért volt hihetetlenül népszerű a Fidesz, mert szakértő módon állt ügyekhez. Amíg ez nem lesz újra így, addig tartja magát az a hiedelem, hogy a politika és szolgamédiája valójában kontraszelektált. Ami a legtöbb embert bánt, bár hallgat és nem teszi szóvá. Van olyan is persze, aki beszél, mert ő meg úgy látja, ha már az átkosban is megtette, most miért ne. Hallgatni arany, ha a hatalom teszi. Ha meghallgatja a választókat. A magyar politikus azonban általában süket, ha kormánypárti (az oldal mellékes), amikor ellenzékbe kerül nyitott lesz a panaszra. A hatalom szinte mindig megtagadja saját megoldásai felülvizsgálatát. Érvei legfeljebb a bukás hatására változnak, így számos érdeksérelem csak bukása után orvosolható. Mert egyeztetni, meggyőzni, vitázni nem kényelmes, sőt.
„Kik nem voltak a csatán, a / Diadalhoz jöttenek, / S elszedék a koszorúkat, / Mert a szóhoz értenek. / E sereg, mely, míg a harc folyt, El volt bujva vagy aludt, / Igy zugott a diadalnál: / Mi viseltünk háborut! / Legyen tehát a tiétek, / A dicsőség és a bér, / Isten neki… nem küzdénk mi / Sem dicsőség-, sem dijért.” (Petőfi: A márciusi ifjak)
Ránézésre is fülháborító!
Az állami média a jelek szerint teljesen elvesztette kapcsolatát nemcsak a valósággal, hanem az erkölccsel is. Együgyű lett. A kormány „one-issue (egy ügyű) harcainak együgyű csomagolásáról az utóbbi években mindig lerántotta valaki a leplet. Olyankor, amikor otthagyta az állami médiát. A búcsú egyben a megvilágosodás ideje is volt. A távozó kipakolt szakmaiatlanságról, nyomasztó légkörről, cenzúráról, meg persze arról, hogy már nincs szükség gondolkodó emberekre, csak katonákra, akik teljesítik “a legképtelenebb, szakmailag vagy morálisan vállalhatatlan elvárásokat”. Helyettük mindig voltak, vannak újak. Jönnek újra a valakik valakijei, akik szegények, hát maguk sem tudják hogyan és miket beszélnek? Képzavar jön! Ez már ránézésre is fülháborító. A nép nézi, hallgatja őket, de egy szavukat se. Pedig tudja nép, hogy jót akarnak neki ezek ott a mikrofon mögött, kamera előtt. Nem hazudnak, csak elhallgatnak, csak azt szeretnék, hogy a nép örüljön a közös nagy sikereknek. Lehet így is jót akarni, csak így nehéz, mert ezen már túllépett egyszer az istenadta. Már nem annyira együgyű, hogy bevegye, ellenség mindenki, aki másként akarja a jót, aki nem kér a termelési hírek kádárista népboldogításából.
„És ha újra tenni kell majd, / Akkor újra ott leszünk, / És magunknak bajt s tinektek / Koszorúkat szerezünk. / Viseljétek a lopott hírt, / A lopott babérokat, / Nem fogjuk mi fejetekről / Leszaggatni azokat. / Abban lelünk mi jutalmat, / Megnyugoszunk mi azon: / Bárkié is a dicsőség, / A hazáé a haszon!” (Petőfi: A márciusi ifjak)
Vissza a hétfői adásszünetet!
A nép boldogítása ma már nem közszolgálat. Aki azt hiszi, az politizál, azt megtéveszti saját öröme, hogy az őt kiválasztókat, milyen sokan választották ki. Ez viszont mentális betegséghez vezet, hiszen affluenzás lehet a dúsgazdag ember és a dúsgazdag állami médiabirodalom is, amely miközben műsorvezetőket rúg ki, onnan igazol műsorvezetőt, ahol már műsorvezető nemcsak a kigyúrt, újgazdag vállalkozó, hanem az exe is, akiről pontosan tudhatja a néző, kicsodának a micsodáját tisztelhette benne. Ehhez képest talán kicsinység, hogy az állami híradóban műsort vezet egy beszédhibás trafikos. Régen ez egy szakma volt, olyan bolsevik trükkökkel, mint mikrofonengedély, amit egy bizottság adott, amiért meg is kellett harcolni. Nagyon keményen. Selypegős híradós, krónikás? Nyelvi környezetszennyezés? Talán – a tévedés kockázatával – még a párttagság sem jelenthetett egyet hülyeséggel, erkölcstelenséggel. Korábban tévedtem, az affluenza nem csak akkor veszélyes, ha politikusra támad. Mit kívánt a magyar nemzet 1848-ban? Hát például a sajtó szabadságát, felelős magyar kormányt, törvény előtti egyenlőséget, közös teherviselést. Mit kívánok én 2015-ben? Vagy ugyanezt, vagy legalább minimálisan az állami tévé múzeummá alakítását. Ez lehetne az adáshibás „Error háza”. Ha erre sincs mód, legalább a hétfői adásszünetet kérném vissza. Meg azt, hogy aznap a képernyőre a monoszkóp helyett tegyék ki az MTVA szerződéseit. Annak, biztos lenne nézettsége.
Persze a költő ezt is megírta!
“…De a lopott vagyont / El nem viszitek magatokkal; / Félmeztelen / Fognak kiverni titeket / A fölemelkedett alattvalók, …” (Petőfi: Ausztria)
