Nézem a hosszú hajú lányt a monitoron. Kék ruhában van, karjában virágcsokor, mosolyogva integet. Nyert valamit, talán dalversenyt, az már nem érdekelt különösebben, mert a kép alá írt mondat foglalkoztatott: ő kapta a legtöbb szavazatot, és ezzel megnyerte a valamilyen helyi versenyt. De ilyenkor már nem érdekel, mit nyert meg. Mert kételkedem és ettől nem érzem magam jófejnek.
Azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban össze vagyok zavarodva. Ha azt látom, úgy a ’leg’ valaki, hogy a legtöbb szavazatot kapta, a legtöbben rá voksoltak vagy a legtöbb lájkot gyűjtötte össze, már megyek is tovább. És naponta hagyom figyelmen kívül az ismerőseim kérését, akik főzőversenyen indultak, akik fotóval neveztek be, akik a kis szőrösüket akarják a legszebbnek a CukiCica versenyen. Nem tartom igazságosnak, ha az az osztály nyeri a hosszú hétvégét, az az óvoda nyeri az új EU konform mini-játszóteret, aki a legtöbb lájkot gyűjti össze.
Mert nem tudom megítélni, hogy tényleg ők-e a legjobbak, hogy tényleg ők tettek az első helyezésért a legtöbbet, hogy valóban ők a legtehetségesebbek. Hogy nekik jóval több ismerősük van, mint a többi indulónak, de legalábbis jobban kampányoltak a lájkokért, voksokért, azt inkább elhiszem.
Kételkedem és ettől tényleg egyre rosszabbul érzem magam. Mert az ember csak-csak elvan és kiigazodik úgy-ahogy a világban, ha arra figyel, ahol hangosabban óbégatnak, hogy elolvassa, amire több megmondóember is azt mondja, hogy tyűaszencségit, és leemeli a polcról, ha azt írják róla, ez az év könyve. Jó, hát ha kiderül, hogy nem, akkor legalább büszke arra, hogy neki van saját értékítélete és önálló véleménye és az ő agyát nem mosta át a hírhedt pesti sznobéria. Ha meg olyan helyzet áll elő, hogy nagyjából ugyanannyian vannak Ezek is és Azok is, akkor oda csapódunk, ahol a tekintélyfiguráink állnak. Mire ezt begyakoroljuk, és úgy érezzük, hogy mindent tudunk a világ működéséről, jön a rohadt kétely és tönkretesz mindent.
Mert eddig minden a sikerről szólt. A Siker lett az új Anya(g)istennő, centikkel, de rávert a Boldogságra is. A siker lett minden dolgok, de legfőképpen az embernek magának a fokmérője. Nem csak brit tudósok cikkei kutatták, mi a siker, de könyvek százai borulnak ránk, ha nem futunk elég gyorsan, bulvárlapok állandó témája. Mind-mind arról szólnak, mik a sikeres ember ismérvei, mit tesz egy sikeres ember, milyen egy sikeres ember napja, mi az a sikermarketing. És definíciók. Definíciók sokasága. Hogy mindenkinek jusson. Még a nőknek is.
Mert azért nem lehet mindenki felsővezető. Kell kombájnos meg vécépucoló is, a leharcolt matektanárnőkkel is kell valamit kezdeni, aztán ott vannak a gyeses anyukák, akiknek, ha fogzáskor kezdünk beszélni arról, hogy a sikeres ember tevékeny és kihíváskereső, és sose feledkezzünk meg arról, hogy az ember komplex lény, és a testszellemléleknek egálban kell lenni a sikerhez, akkor az a minimum, hogy szétveri a fejünkön a hetven dekás szaros peluskát.
Na, nekik találták ki, hogy a belső énünk is lehet sikeres, meg azt is, hogy tűzzünk ki minicélokat és akkor az egész napunk tele lesz apró kis minisikerekkel és ettől a miniönbizalmunk hízni kezd és lassan nagyobb lesz, mint a seggünk, pedig múltkor pont azon buktunk ki, hogy akkora, mint a tanyasi lavór. És kérem, máris egyenes az út a felvértezett belső siker-énnel a munkaerőpiacra. Pont a gyes végére. Bónuszként kapjuk a belső ragyogást.
Igen ám, de a sikerről szóló összes könyvemben az áll, hogy ezért tenni kell. Keményen. Kőkeményen. És hogy nem szabad feladni. És hogy a siker tulajdonképpen nem más, mint kudarcok sorozata. Vagyis annak a sorozata, ahogy megéltük a kudarcot, de ez most mindegy, a kőkemény munka meg a “ne add fel!” mentalitás itt a lényeg, és akkor most azt látom, hogy a fészkes francot, anyukám, itt te akkor rúgsz labdába, ha sokezer ismerősöd van. Vagy anyukádéknak. De akkor aztán!
Akkor aztán lehetsz aranyérmes fotós, blogger, konyhatündér, szupermarketek háziasszonya, cégek arca, virítsd a lájkot, anyukám! És nincs megállás, mert a mögötted álló sok ember az mind fogyasztó, potenciális vevő, célszemély, úgyhogy gyere, ide, írj alá és néha a blogba’ fényképezd úgy, hogy legalább a logo, jó? Legalább havi ötször, ott kell aláírni. Mi bajod lehetne, hülye vagy, egy hajóban evezünk!
És adnak ruhát is, persze, mert tizenötezer rajongó fölött már megéri. Kiszámolták. Meghívnak könyvbemutatókra, sőt, könyvet íratnak veled. Mert te azt is tudsz. Négy szerkesztő gondolkozik azon, hogy mégis el kellett volna fogadni anyu régi osztálytársának az ajánlatát otthon, jó, hát negyvenezerrel kevesebb, de könyörgöm, mi ez az egész? A legelső megy előadni. Ő, aki az alsótagozatos versmondón belesült az Anyám tyúkjába. Arról ad elő, hogy került ide.
Persze nem azt mondja, hát az úgy volt, hogy az apukámnak van egy országos hálózata és körbeszólt, hogy gyerekek, ide kéne tetsziket nyomni és az apukám a főnök és mindenki szót fogadott neki, mert félnek, hogy kirúgja őket, nem. Azt sem, hogy hát nem azért gyűjtöttem magam köré ennyi hülyét, hogy ne használjam őket. Ekkor már a Legelső is elhiszi, hogy az ő seggéből süt a nap és letett valamit az asztalra és tehetséges és annyira tele van tálentummal, ha elindul, csörög benne. Így arról beszél, amiről a sikerről szóló könyvek beszélnek. Hogy nem szabad feladni az első kudarcnál és hogy az álmok valóra válnak. Arról is hallgat mélyen, hogy az rajongóit már ő is egy arctalan masszának tekinti, akiktől nem csak eltávolodott, de saját maga is egy termék lett. Mert ő ekkor már brand. A rajongói az ő és a mögötte álló márkák vásárlói.
És a show folytatódik tovább. A Legelső, ha nem túl eszes, akkor vagy eltűnik a süllyesztőben, vagy a stressz eszi meg. Valahol belül, mélyen, a miniönbizalomnál mélyebben érzi ő, hogy ez egy irgalmatlan nagy blöff és nagyon fél, hogy mi lesz, ha kipukkan a lufi. Az eszesebbje beáll az áramlatba, körülnéz és ismerkedik, barátságot nem, érdekszövetséget annál többet köt. Néha még mindig bejön az, néhány hónap alatt szakértőnek képzi ki magát valamelyik külföldön már felkapott témában, mert Magyarországon karriereket lehet arra építeni, hogy az ország lakosságának nyolcvan százaléka nem beszél idegen nyelvet. Majd mi lefordítjuk nekik. Ha elég pofátlanok vagyunk, nemcsak lefordítjuk, de sajátunkként tálaljuk, de legalább összesikálunk mindent mindennel, egy idő után a kutya nem jön rá, mi fordítás és mi saját kútfő. Ekkor hal meg a Legelső és születik meg a Téma Szakértője.
A szürke hétköznapokban anyukák őszülnek meg, mert a lányuk olyan ruhát, olyan körömlakkot, olyan laptopot, olyan frizurát, olyan bármit akar. Apáknak szorul ökölbe a keze, mikor a fia magas lóról kiosztja és gyávának és teszetoszának nevezi, amiért arra sem képes, hogy az ő vállalkozását megfinanszírozza, pedig ez az évszázad ötlete és tele van a város innovációval meg közösségi térrel, nem úgy van már az fater, hogy kilencvenér’ kell irodát bérelni és húszról kapsz számlát, elment melletted a világ, heló, be vagy itt szarva egy jelzálog alapú szabadon felhasználható hiteltől, ez a jövő, tönkreteszed az egész jövőmet. Pedig már a sztártápbiciklit is megvette, mert most azzal menő közlekedni meg tárgyalni menni.
Én meg ülök és kételkedem. Már az se érdekel, jófej vagyok-e vagy nem-e. Nézem az előadást és bízom a csörtető elefántok mellett észrevétlenül, csendben és rendületlenül menetelő hangyákban. És nem nyomok lájkot senkinek, akkor sem, ha lécci-lécci-lécci úúúúúúgy szeretném!
