Közéleti, politikai blog nagy hátránya, hogy filmekről csak akkor írhatok, ha valamilyen jelentős politikai relevanciája van az aktuálisan épp érdekes filmnek. Egyszer esett meg az elmúlt egy év alatt, hogy ilyenre bukkantam, ez volt a Király beszéde. Most úgy írok filmről, hogy még nem is láttam, nem is láthattam, csak a trailerét, de az előszelét már nagyon érzem. Margaret Thatcher mítoszának nagyságát jelzi, hogy még az életében nagyszabású játékfilm készült az életéről. Igaz, ezt elmondhatja még magáról egykori rendszeres beszélgetőpartnere, II. Erzsébet is, aki a Királynő című munkát ihlette.
Amerikában már karácsony előtt bemutatták, hozzánk február elején jut el a Vaslady (Iron Lady) Maryl Streeppel a címszerepben. Témája szempontjából különösen fontos bemutatója volt a hétvégén Nagy-Britanniában, ahol viharos érdeklődés mellett vezeti a toplistát: az első nap háromszor annyi jegyet vettek rá, mint a már említett Királynőre 2006-ban, ezúttal 2,1 millió fontot hagytak a jegypénztárakban.
Ez még persze mind nem garancia arra, hogy a film tényleg jó, bár az előjelek biztatóak. Mindenesetre a bemutató jó apropó arra, hogy Thatcher személye, pályája és politikája újra reflektorfénybe kerüljön. Van is miről beszélni, mert a nyilvánvaló különbségek ellenére sok a párhuzam a késő 70-es évek és a mai Nagy-Britannia, sőt, akár az egész Nyugat között. Akkor is a baloldal kormányzása következtében keletkezett káoszt kellett valahogy rendbe tenni. Akkor is ingadozott az EU-ba vetett brit bizalom és ezzel együtt az EU maga is rossz formáját mutatta.
Érdemes elolvasni a Newsweek rendkívül jól összeszedett cikkét az egykori miniszterelnökről. Nem tudom, a filmnek mennyire sikerül majd kiugrasztani azt az örök gyanakvást, és alig leplezett lenézést, amelyet Thatcher mindig megkapott kisvárosi, kispolgári származása miatt. Első miniszterelnöksége sem indult könnyedén. Sok konfliktust vállalt, rengeteg népszerűséget vesztett. 1981-re, a két évvel a diadalmas győzelmet hozó választások után népszerűsége hihetetlen mélységekbe, 23 százalékra jutott. Bírálói 180 fokos fordulót követelt tőle. Szenvedélyes beszédben válaszolt, amelynek emlékezetés mondatában minden szótagot külön kihangsúlyozott: „I have only one thing to say: you turn if you want to. The lady’s not for turning.” (Egyetlen dolgot szeretnék mondani: önök forduljanak vissza, ha akarnak. A hölgy nem fordul – utóbbi mondat egy színdarab címére hajaz, The lady’s not for burning, azaz a hölgy nem égetnivaló)
Nem szeretnék végigmenni az élete folytatásán. Jöttek a hatalmas sikerek, amelyek megalapozták mitikus hírnevét. Lenyomta a szakszervezeteket, az argentinokat a Falkland-szigeteknél, az európai bürokratákat, és Ronald Reagannel karöltve Európa megosztottságát. Jött persze a bukás is, amely sosem néz jól ki, de azóta sem volt olyan brit miniszterelnök, aki ne invitálta meg volna őt egy találkozóra a Downing street 10-be – pártállástól függetlenül.
Margaret Thatcherről szóló visszaemlékezéseknek van egy különös pontja, amelyet a szerzők általában nem mulasztanak el kiemelni. A feministák sosem tekintették hősüknek, egyszerűen nem vettek róla tudomást. Mindezt tették egy olyan női vezető esetében, aki az első női Tory pártelnök lett (amúgy a Labournek sem volt női vezetője), és természetesen az első női brit miniszterelnök. Feminista szemszögből elvileg hatalmas úttörőként és példaképként is számon tarthatták volna, de volt vele egy komoly bökkenő: konzervatív volt, és mint ilyen lényegében nem is létezett a ballib feminizmus számára.
2009-ben hatalmas botrány lett egy kiadványból, amelyet Harriet Harman munkáspárti politikusasszony állított össze. Hivatalos listát készített arról a 16 asszonyról, akik a legtöbbet formálták Nagy-Britanniát. Thatcher lemaradt. A felzúdulás hatására újra kellett írni és nyomtatni a kiadványt. Szép példája ez annak, hogy az agyatlan szekértábor-logika közel sem csupán közép-európai jelenség.
