Amennyire közkedveltek voltak a cseh (akkor még csehszlovák) filmek nálunk a szocializmus idején, annyira eltűntek a horizontunkról az elmúlt évtizedekben. Pedig a cseh film köszöni, jól van, még ha nincsenek is már olyan, nemzetközi szinten is kiemelkedő alakjai, mint voltak a hatvanas-hetvenes években. A cseh filmek a mai napig nem egyszer elképesztő számokat produkálnak a mozikban: nem ritka a milliós nézőszámot vonzó film sem, ami a hasonló népességszámú Magyarországon régóta elképzelhetetlen. Számos történelmi film is készül, melyek leginkább a kommunista diktatúra idejét elevenítik fel, a legtöbb pedig érthető módon a legdrámaibb időszakot, 1968 nyarát és a Varsói Szerződés hadseregeinek bevonulását idézik meg.
Ezek közül azonban eddig hiányzott a nagy költségvetésű, nemzetegyesítő szuperprodukció, a Karlovy Varyban nagy ovációval fogadott Vlny pedig láthatóan ezzel az igénnyel készült. A rendezője, Jiří Mádl fiatalon tinifilmekben tűnt fel színészként, később azonban egyre komolyabb szerepeket kapott, és rendezőként is bemutatkozott, most pedig minden eddiginél nagyobb vállalkozásba fogott.
Ha magyar párhuzamokat keresnénk, akkor kézenfekvő 1956-ot ‘68 mellé tenni, ám a magyar forradalom hálásabb és könnyebben megfilmesíthető: valódi forradalomként hirtelen robbant ki, az első napoktól kezdve fegyveres harcok kísérték, és drámai volt az is, ahogy aztán a szovjet hadsereg vérbe fojtotta, majd utána szigorú megtorlás követte. A prágai tavasz inkább egy hosszabb folyamat volt: a csehszlovákiai kommunista diktatúra a hatvanas években fokozatosan kezdett enyhülni, és az évtized közepétől a pártban egyre élesebb harc folyt a hatalomért a moszkovita és a reformkommunista erők között. A gyászos gazdasági helyzet és az egyre jobban felszínre törő elégedetlenség következtében aztán utóbbiak kerekedtek felül, Alexander Dubček lett a párt vezetője, és ezt a rövid, 1968 márciusától augusztusig tartó időszakot nevezik prágai tavasznak, amikor is „az emberarcú szocializmus” jegyében számos reformot és könnyítést vezettek be. Ezt azonban a Kreml számos okból veszélyesnek érezte, és augusztus 20-án megindult a szovjet és még három másik hadsereg (köztük a magyar) közös művelete Csehszlovákia megszállására.
Dubčeket és a többi vezetőt Moszkvába hurcolták, ahol aláíratták velük a Moszkvai Protokollt, mely hivatalosan is lezárta a prágai tavaszt. Csakhogy ez sem olyan radikálisan történt, ahogy ‘56-ban, hanem fokozatosan, csaknem egy évig tartott a visszarendeződés, Dubček is névlegesen a helyén maradt egy darabig, de később sem került börtönbe sem ő, sem pedig a társai – igaz, a tisztségüket aztán elveszítették.
Látható tehát, hogy ez a hosszabb időszak kevésbé ad lehetőséget hőseposzokra, mint egy fegyveres felkelésbe torkolló forradalom, ezért a ‘68-as tematikájú cseh filmek is inkább egy-egy részletére vagy résztvevője koncentráltak. A Hullámok sem a történelemkönyveket filmesíti meg, de számos szereplője valós: a forgatókönyvet is jegyző Mádl a rádió Milan Weiner vezette külpolitikai szerkesztőségét tette meg főszereplőnek. Ezek az újságírók nemcsak a prágai tavaszban játszottak fontos szerepet, hanem ott voltak akkor is, amikor a szovjet megszállás után is napokig folytatták az adást titkos helyszínekről. A rádió ezért kulcsszerepet játszott abban, hogy a lakosság értesüljön a megszállásról, valamint a reformpárti vezetők kommunikálni tudjanak a lakossággal.
Ezeket az újságírókat aztán nemcsak elbocsátották, de semmilyen, a képzettségüknek megfelelő munkát nem kaphattak – a következő két évtizedben takarítóként, fűtőként, éjjeliőrként és hasonló munkakörökben dolgoztak, jobb esetben álnéven vállalhattak műfordításokat. Fontos alakjai lettek az ellenzéki mozgalomnak, majd a bársonyos forradalom után többen politikai tisztségeket is betölthettek: Jiří Dienstbier külügyminiszter, Luboš Dobrovský védelmi miniszter lett az első szabadon választott kormányban, de a többiek is országosan ismert arcok voltak. Az ő történetük tehát szimbolikus jelentőséggel bírt, mivel a független és szabad sajtó iránti vágyat testesítette meg egy olyan időszakban, amikor a kommunista diktatúra ezt próbálta elnyomni.
Ez Mádl filmjének a központi motívuma is, mindezt pedig egy fiktív főszereplő segítségével oldja meg: Tomáš – aki szüleik halála miatt maga gondoskodik a gimnazista öccséről, Pavelről – egy véletlennek köszönhetően állást kap Weiner szerkesztőségében, ám az állambiztonság (StB) is résen van, hiszen Tomáš az izgága öccse miatt könnyen zsarolható, és emiatt állandóan nehéz döntésekre kényszerül. A szűk egy évet felölelő film első felében ezt és a szerkesztőség állandó küzdelmét láthatjuk az elnyomással, majd a szovjet invázióval nőnek a tétek és felpörög a tempó is, kis túlzással thrillerre vált át a film, melyben fontos szerepe van a modern technológiával feljavított, restaurált, kiszínezett archív felvételeknek.
A filmben számos korabeli popdal is elhangzik, angolszász és hazai egyaránt, és láthatóan nagy gondot fordítottak a korhűségre is, míg a főbb szerepekben (szemben a magyar kurzusfilmekkel) csupa országosan ismert színész látható: Vojtěch Vodochodský, Stanislav Majer vagy Martin Hofmann számos filmből és sorozatból ismert, akárcsak a szlovák Tána Pauhofová (őt az Eszmélet című HBO-sorozat főszerepében mi is láthattuk) vagy Tomáš Maštalír.
Fontos különbség azonban a magyar filmekkel szemben, hogy a cseh állami filmalap csak 15 millió koronát (236 millió forintot) állt a 80 milliós (nagyjából 1,25 milliárd forintos) költségvetésből, és ezért ezt a filmet (is) elkerülte az itthon állandó átpolitizáltság, noha kétség sem fér hozzá, hogy a Hullámoknak is vannak aktuálpolitikai áthallásai – különösen Szlovákiában, ahol a médiával szemben is egészpályás letámadást indító Fico-rezsim joggal érezheti találva magát –, ráadásul egész más most filmet csinálni egy idegen országot lerohanó szovjet hadseregről is, mint lett volna mondjuk tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Igaz, a cseh közvélemény nagyobb része viszonylag egységes ‘68 megítélésében, ezért ennek köszönhetően is pozitív a film visszhangja.
Pedig azért kapott bírálatokat is Mádl: felróják neki a sematikus, hollywoodi ízű forgatókönyvet, a leegyszerűsített jó-rossz karaktereket, vagy azt, hogy egy lagymatag szerelmi szálat is beleerőltet a sztoriba (az mondjuk már inkább szokatlan, hogy egy valós szereplő, Věra Šťovíčková gabalyodik össze egy fiktívvel). Kritizálták azért is, mert felnagyítja a rádió és Weinerék szerepét, mintha rajtuk kívül csupa moszkovita dolgozott volna a médiában, egyenesen nekik tulajdonítja a keményvonalas államfő, Antonin Novotny lemondását is (noha a valóságban nem egy konkrét ügy miatt kényszerült távozni), illetve, hogy a 67–68-as csehszlovák mindennapokat is jóval sötétebbnek mutatja be a film a valósnál.
Mádl filmje jó pár ponton eltér a valóságtól, leginkább dramaturgiai okokból, de az alapokhoz nem nyúl, és nem is írja át a prágai tavasz céljait és eredményeit, ahogy azt mondjuk a Most vagy soha! tette 1848. március 15-ével.
Az új magyar történelmi filmekkel összehasonlítva a Hullámok inkább tűnik egy profi, jól működő gépezetnek, elkerüli a bántó sutaságokat és a túlzásba vitt pátoszt. Komolyan lehet venni filmként, azaz lehet rajta izgulni és meghatódni, különösen a második felében kiemelkedő az operatőri munka, míg a brit Simon Goff filmzenéje is hatásos, és nincs is bántóan az előtérbe tolva. A színészek egytől egyig meggyőzőek, talán pont a főszereplő Vodochodský haloványabb kicsit, de ez már következhet a forgatókönyv hiányosságaiból is.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1400" width="2100" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Mert utóbbiból viszont van bőséggel: a leegyszerűsített, fekete-fehér karakterek nincsenek rendesen megírva, a szerkesztőséget alkotó újságírók egy-két kivétellel felcserélhetők, és hiába sulykolja a film folyamatosan, hogy ők igazi hősök, akik egymásért és a szabadságért is kiállnak, pont ezért tűnnek inkább papírmasé figuráknak. A fordulatok kiszámíthatók, és néha a történelmi hőseposzokban gyakran feltűnő ordas nagy klisék is előkerülnek, mint a templomban közösen a rádióra tapadó plébános és gyülekezete. A film is hosszú a maga több mint kétórás játékidejével, egyszerűen túl sok mindent akartak belesűríteni. Ezek alapján leginkább az szűrhető le, hogy Jiří Mádl biztos kezű rendező, a forgatókönyvet viszont inkább bízhatná rátermettebb szakemberre.
Ami a nézőszámokat illeti, az tény, hogy nem lehet összehasonlítani a cseh és a magyar filmek mozis nézettségét: a Hullámok egyáltalán nem biztos, hogy az év legnézettebb cseh filmje is lesz, hiszen az egy hónappal korábban bemutatott Zápisník alkoholičky (Egy alkoholista naplója) 464 ezer fizető nézőnél jár, mellyel már most meg is előzte az elmúlt évtized legnézettebb magyar filmjét, a Kincsemet. Sokatmondó adat: a Kincsem be sem férne az ötven, 1991 óta bemutatott, legnézettebb cseh film közé.
A cseh társadalom is jóval kevésbé megosztott a magyarnál, így, ha ott egy olyan sorsfordító nemzeti eseményről készül film, melyről többé-kevésbé konszenzus van, akkor arra borítékolhatóan bemennek az emberek anélkül is, hogy ezt bárki is hazafias kötelességüknek írná elő.
(Egyelőre nem tudni arról, hogy a film a magyar mozikban is látható lesz-e.)