Lou Pearlmant a hatodik Backstreet Boyként emlegették, a temetésére viszont összesen csak öt ember ment el – ez történik, ha a mindenki által aranyszimatúnak tartott csodamenedzserről kiderül, hogy valójában százmillió dolláros nagyságrendben károsított meg családokat, miközben első számú sztárcsinálóként ünnepeltette magát. Pearlman neve a kilencvenes években ugyanis egyet jelentett a sikerrel: akit ő karolt fel, abból rövid időn belül sztár lett, csak aztán kiderült, hogy nem felebaráti szeretetből tette ezt, és nem szakmai kihívásként tekintett a tehetséggondozásra, hanem a csalás eszközeként.
A Netflix szélhámosfétise nem csillapodik, A popzene árnyoldala: Lou Pearlman felemelkedése és bukása című háromrészes dokumentumsorozatban egyszerre beszél a sztárgyár és a popipar mechanizmusairól, egy három évtizedes csalássorozatról és a showbiznisz egyik legünnepeltebb alakjának bukásáról. Az első epizód mindenképpen érdekes lehet azok számára is, akik már torkig vannak a szélhámossztorikkal: a Backstreet Boyst és az NSYNC-et mindenki ismeri, az azonban már kevéssé ismert tény, hogy Pearlman szinte laboratóriumi körülmények között tenyésztette ki a lányok bálványait, és alapozta meg a kilencvenes éveket nagyban meghatározó fiúbandák kultuszát, és ezt részletesen be is mutatja a sorozat.
Pearlman későbbi munkássága szempontjából legalább három fontos dolgot is hozott a gyerekkorából: a zeneipar iránti érdeklődését unokatestvérétől, a Simon & Garfunkellel befutott Art Garfunkeltől, a repüléssel kapcsolatos vonzalmát a gyerekkori lakhelye közelében található reptér által, a szélhámoskodással pedig ugyancsak gyerekként találkozott először, igaz, akkor még csak pecséteket és különféle papírokat hamisított. Előbb a léghajóbizniszben utazott, ahol olyan nagy cégek logóit festette fel a járművekre, mint a McDonald’s, első millióit azonban csak közvetve szerezte ebből, a biztosítási csalás ugyanis jóval kifizetődőbbnek bizonyult: senkinek sem volt gyanús, hogy sorra zuhannak le a járművek, jókora biztosítási pénzekhez juttatva a férfit. Ez volt a kezdőtőke az új karriertervéhez: az akkoriban rendkívül sikeres New Kids on the Block mintájára ő is létre akart hozni egy fiúzenekart. A sorozat első epizódja akár a Backstreet Boys és az NSYNC eredettörténete is lehetne, kiderül ugyanis, mi a világszenzáció tökéletes receptje, amelyet a menedzser fejlesztett tökélyre.
Pearlman 1992-ben adott fel egy orlandói lapban egy hirdetést, amelyben tinédzserfiúkat keresett egy új zenekarhoz. A Backstreet Boys srácait nagyszabású castingokon válogatta, mire összeállt a világ által is ismert felállás. Pearlman rengeteg pénzt öntött bele, hogy az akkor még szinte teljesen ismeretlen bandát sztárként beállítva turnéztassa plázákban és középiskolákban, az első komolyabb sikert azonban Európában, azon belül is Németországban érték el, ahol komoly kultusz alakult ki körülöttük. Miközben Pearlman egyéves turnéra suvasztotta el Európába elsőszámú zenekarát, már másfelé is kacsintgatott: úgy vélte, hogy ha egyszer bejött, bejöhet még egyszer. Ekkor csinálta meg nagyjából ugyanezt az NSYNC-kel: Justin Timberlake-éket ugyanígy válogatókon verbuválta össze. Az aranytojást tojó tyúk azonban mégis a Backstreet Boys maradt, akik európai turnéjukról hazatérve leigázták Amerikát, a többi pedig már történelem bárki számára, aki hallgatott rádiót a kilencvenes években. Pearlman nagyon rákapott a fiúbandák gyártására, a sorozatban megszólalnak még a szintén általa indított, de már jóval kevésbé sikeres Natural és az O-Town énekesei is, akiket a már bevált recept alapján válogatott össze.
Közben egyre jobban kikristályosodott Pearlman módszere: nem sajnálta a pénzt arra, hogy az exkluzivitás és a dúsgazdagság látszatát keltve furikáztassa magángéppel az énekeseket, a fiatal, naiv fiúkat pedig elvarázsolta, hogy tejben-vajban fürösztik őket. Fokozatosan vált világossá számukra, hogy míg Pearlman milliókat keres, tízezer dolláros csekkel szúrja ki a szemüket. A látszattörődéssel kendőzte el a tényt, hogy zenészeit egyáltalán nem fizette meg, és ahogy a protezsáltjai szépen lassan belátták ezt, robbant is a balhé, amelynek a végén mind a Backstreet Boys, mind az NSYNC beperelte az időközben menesztett menedzsert.
Azt azonban ekkor még valószínűleg kevesen látták át, hogy a popsztárok csak eszközök voltak Pearlman nagyszabású tervében, amely csak a teljes kép összeállásával vált nyilvánvalóvá. Különféle eseményeken, gálákon, üzleti vacsorákon állította csatasorba énekeseit – bárhol, ahol megnyílhattak a tömött pénztárcák. Nemcsak az üzletembereket és a sztárokat igyekezett megkopasztani, hanem az ismeretségi körébe tartozó családokat és ismerősöket is behálózta azzal az ígérettel, hogy fektessenek be, a jóságos, nagyvonalú Big Pappa – ahogy a fiúbandák tagjai hívták – szavának pedig kevesen mondtak nemet. Az intő jelek közül a legvészjóslóbb az volt, amikor a férfi egyik cégének alelnöke, a közeli baráti társaságába tartozó Frankie Vazquez Jr. a megkérdőjelezhető pénzügyi háttér miatt szóváltásba került Pearlmannel, és másnap ögyilkos lett.
Pearlman bűnlajstroma lassan, de biztosan vált láthatóvá: kiderült, hogy folyamatosan kozmetikázott a dokumentumokon is, a valósnál sokkal kevesebb pénzről vallott az adóhatóság felé, halott üzlettársak és nem létező bankok neveit használta, tehát jóformán ott csalt, ahol tudott. Mikor már az FBI is nyomozott utána, kiderült, hogy harminc éven át folytatta Amerika történetének leghosszabb piramisjátékát, amely során 500 millió dollárt csalt el, és több ezer embert károsított meg, közülük többen teljes megtakarításukat rábízták. A Balira menekülő Pearlmant végül utolérték a hatóságok, 2008-ban huszonöt év börtönt kapott. Ugyan bűnösnek vallotta magát, a dokumentumsorozat megszólalói szerint sosem látta be tettei következményét. Nyolc évet ült börtönben, 2016-ban, egy szívműtét során halt meg. Az általa lopott 500 millióból eddig mindössze 10 milliót sikerült visszaszerezni, a fennmaradó összeg sorsa rejtély.
A férfi, akit születésnapján még egy sportcsarnoknyi ember ünnepelt, elfeledve halt meg. Beszédes a halála is, amelyről vallanak is a sorozatban: egyikük felhívta a halottkémet Pearlman holtteste felől érdeklődve, aki örült, hogy végre valaki intézkedik a temetésről. Jóformán egyedül volt: senkinek nem akaródzott eltemetni a páriává vált szélhámost, akinek végül öten mentek el a temetésére, és sírjára még a neve sem került ki.
A Netflix dokumentumfilmje kicsit túl sokat akar markolni: egyszerre beszél – és ezt egyébként érdekfeszítően teszi – a popipar működéséről és egy szélhámos lélektanáról, ámde ez utóbbit már jóval slendriánabb módon kezeli. A befejezésben ráadásul mintha kissé túlzottan empatizálna a szélhámossal, ezzel együtt a nagy dilemma is felmerül:
A legkülönösebb része a dokumentumsorozatnak azonban egy formai megoldás, amely rendkívül aktuális kérdéseket feszeget a mesterséges intelligencia egyre agresszívabb térnyerésével. Az első epizódban feliratokkal jelzik, hogy egy régebbi interjú kép- és hanganyagát, valamint Pearlman könyvét felhasználva, a mesterséges intelligencia segítségével alkották meg a bukott menedzser digitális mását. Ennek köszönhetően egészen zavarba ejtő módon a nyolc éve halott Pearlman narrálja időnként a róla készített dokumentumfilmet, amely jogosan vet fel aggodalmakat azzal kapcsolatban, hogy a technológia fejlettsége ellenére tényleg hozzátesz-e egy ilyen alkotáshoz az AI ilyen jellegű felhasználása. A zajos, egyértelműen negatív visszhang szerint nem: a közösségi médiában rengetegen bírálták emiatt a dokumentumsorozatot. Nem nehéz velük egyetérteni: a végeredmény rettentően zavarbaejtő, és továbbra sem normalizálja azt, hogy helyes dolog a technológia e vívmányával újra életet lehelni, és dramaturgiai feladatot adni egy halottba. Csak azt teszi világossá, hogy bizarr és furcsa ilyen unortodox narrátort választani egy dokumentumsorozathoz.
A popzene árnyoldala: Lou Pearlman felemelkedése és bukása (Dirty Pop: The Boy Band Scam), 2024, Netflix.
