Könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy az utóbbi időben világszerte elharapózott a múzeumi vandalizmus, amely trend mögött legtöbbször radikális aktivistacsoportok akciói állnak. Ha épp nem tortát nyomnak az arcába, akkor levessel öntik nyakon a Mona Lisát, máskor egy Van Gogh-képhez ragasztják magukat elszánt fiatalok, hogy így tiltakozzanak a klímaválság okai és okozói ellen. A cél nyilván a figyelemfelkeltés, bár lassan annyira mindennapossá válik a véleménynyilvánítás ezen – meglehetősen sajátos – formája, hogy szinte már fel sem kapjuk a fejünket az olyan hírekre, mint ami a héten történt a párizsi Pompidou Központban, amikor feminista aktivisták fújták rá a MeToo-feliratot Gustave Courbet női nemi szervet ábrázoló festményére, A világ eredetére.
Az ilyen akciók számos égető kérdést vetnek fel a múzeumok biztonsági protokolljairól és az aktivisták kommunikációs stratégiájának hatékonyságáról egyaránt. Utóbbi témával korábban foglalkoztunk külön cikkben is, amelyben magyar szakemberekkel vontuk le a következtetést: még ha elvi szinten egyet is értünk egy adott mozgalom céljaival, az égvilágon semmi nem fog változni attól, hogy valaki paradicsomlevessel leönt egy képet. Most azonban nem az intézményi és kommunikációs kérdésekben merülünk el, inkább a legérdekesebb történelmi példákon keresztül demonstráljuk, hogy az aktivisták között divatba jött művészeti vandalizmus a legkevésbé sem újkeletű jelenség. Olyannyira nem, hogy a képrombolás nagyjából egyidős magukkal a képekkel: már az ókori Egyiptomban is gyakran éltek ezzel az eszközzel. A leghíresebb talán az egyistenhitet bevezető Ehnaton fáraó esete, aki Ámon és más istenségek ábrázolása ellen folytatott kiterjedt hadjáratot több mint három évezreddel ezelőtt. De a művészettörténészek értelmezése szerint gyakran ez magyarázza azt a különös jelenséget is, hogy miért van annyi egyiptomi szobornak letörve az orra: a sírrablók és/vagy politikai ellenfelek az efféle csonkításokkal „ölték meg újra” feltételezett rosszakaróikat, hogy azok a síron túlról se állhassanak rajtuk bosszút, vagy tehessenek nekik keresztbe.
Az persze a későbbi civilizációkban is időről-időre megfigyelhető mintázat, hogy amikor elfogynak az érvek, a felek kalapáccsal rendezik teológiai, politikai, ideológiai vitáikat. A 8. századi Bizáncban fellángoló képromboló mozgalmak például polgárháborús állapotokat idéztek elő, és csak egy bő évszázaddal később, 843-ban sikerült végleg visszaállítani az ikonok tiszteletét. De a pápai udvar és az egyház fényűzését elítélő itáliai reformszerzetes, Girolamo Savonarola is égetett műkincseket Firenze főterén a hírhedt „hiúságok máglyáján”, amire egyes források szerint még a karizmatikus prédikátor hatása alá kerülő Botticelli is saját kezűleg dobta rá festményeit.
A reformáció időszakában a svájci és német területeken is bőven voltak hasonló fellángolások, ha pedig ugrunk egy nagyot az időben, eszünkbe juthatnak akár a felbecsülhetetlen értékű, monumentális Buddha-szobrokat felrobbantó tálibok Afganisztánban, vagy akár azok a politikusszobrok, amiket a 2020-as BLM-tüntetések során döntött le a feldühödött tömeg amerikai és nyugat-európai nagyvárosokban.
Mindebből lehetne arra a következtetésre jutni, hogy a műveket romboló vandálok nem értékelik a művészetet, de ha belegondolunk, bizonyos értelemben épp az ellentéte igaz:
Képalkotás és képrombolás között mindig szoros, szinte szimbiotikus kapcsolat volt, hiszen ha a köztereken, nyilvános helyeken elhelyezett alkotásoknak nem lenne a művészi-esztétikai értéken túlmutató ideológiai, politikai üzenetük, senkinek sem jutna eszébe lerombolni vagy eltávolítani azokat. S minél egyértelműbb és erőteljesebb az üzenete a műalkotásoknak, annál agresszívebben fogják az új tanok és politikai irányvonalak hívei megsemmisíteni őket. Ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni, azt is mondhatjuk, hogy a képrombolók valójában képtisztelők: meggyőződéssel hisznek abban, hogy a képeknek olyan hatalmuk, mágikus erejük van, melyet csak a kép erőszakos, radikális elpusztításával lehet érvényteleníteni
– írta 2002-es tanulmányában Papp Júlia művészettörténész, hangsúlyozva, hogy a képrombolásra először a reneszánsz kor humanistái sütötték rá egyfajta vallásilag semleges álláspontból kiindulva az abnormitás, az értelmetlen pusztítás bélyegét, és tették ítéletüket morális szempontból egyetemes jellegűvé. Az ő nyomdokaikon jár tehát mindenki, aki az egyetemes művészeti értékek nevében szörnyülködik a levessel leöntött Van Gogh-képek láttán. A múzeumi vandalizmus elkövetői viszont legtöbbször épp ezt az álszentnek és konformistának tartott semlegességet utasítják el, ami a tisztán esztétikai értékek tiszteletét a legégetőbb társadalmi és igazságossági kérdéseink fölé rendeli. Az elkövetők motivációi persze lehetnek sokfélék a politikai aktivizmustól kezdve a művészért való rajongáson át az elmebajig fokozódó messiáskomplexusig, de egy dolog tisztán látszik az alább felidézett történelmi példáinkból is: módszereiket tekintve a képrombolók sokszor éppolyan kreatívak, mint maguk a művészek.
Húsbárddal Velázquezre
A múzeumokat megcélzó kortárs aktivizmus egyik legfontosabb történelmi előzménye Mary Richardson 1914-es akciója, aki a nők politikai egyenjogúságáért küzdő szüfrazsett volt a 20. század eleji Nagy-Britanniában. Hatalmas botrányt kavart, hogy Richardson egy húsbárddal esett neki Velázquez Vénusz tükörrel című képnek, és súlyosan meg is rongálta azt: összesen nyolc méretes vágást ejtett a meztelenül fekvő Vénuszt hátulról ábrázoló, rejtélyes festményen. A támadást politikai tiltakozásnak szánta a szüfrazsett-mozgalom legfontosabb vezéralakja, Emmeline Pankhurst bebörtönzése ellen:
Megkíséreltem elpusztítani a képet, amely a mitológia történetének leggyönyörűbb nőjét ábrázolja, hogy így tiltakozzak a kormány ellen, amely megkísérli elpusztítani Mrs Pankhurstöt, aki modern történelmünk leggyönyörűbb jelleme
– nyilatkozta az akció után Richardson, akit a műkincsrongálásért kiszabható legmagasabb büntetésre, hat hónap börtönre ítéltek. Egy évtizedekkel későbbi interjúban Richardson még azt is hozzátette: nem tetszett neki, ahogy a férfiak egész nap bámulják a képet.
Az akció legérdekesebb értelmezésével viszont Emmaline Pankhurst lánya, Christabel Pankhurst állt elő, aki szerint Richardson tette nemhogy destruktív lett volna, de új jelentésréteggel gazdagította Velázquez művét. Ahogy ő fogalmazott: „Ettől kezdve ez a kép már örökké a nők felszabadulás iránti elszántságának jele és emlékműve lesz.” Richardson akciója amúgy nem volt teljesen egyedi, a szüfrazsetteknek bevett fogásuk volt a múzeumi vandalizmus. Egy évvel korábban a Manchesteri Művészeti Galériában intéztek csoportos támadást, melynek során tizenhárom kép sérült meg. A helyzet odáig fokozódott, hogy a Victoria and Albert Museum már azt fontolgatta: a múzeumoknak teljesen ki kellene tiltaniuk a nőket teljesen a kiállítótereikből, hogy így garantálják a gyűjteményeik biztonságát.
Richardson támadása amúgy nemcsak általánosságban inspirálta a mai, hasonlóan radikális aktivistákat, de egészen konkrét követői is akadtak a Velázquez-kutatók nagy bánatára. Tavaly ősszel a más múzeumokban is akciózó Just Stop Oil aktivistacsoport két tagja rontott rá kalapáccsal a National Galleryben látható képre, amely az elmúlt száz évben szerencsére védőüveget kapott, így csak azt tudták berepeszteni, maga a vászon ezúttal nem sérült olyan mértékben, mint annak idején Richardson bárdjától.
„A nők a szavazati jogot sem szavazás útján nyerték el, eljött a tettek ideje a szavak után. (…) A politika cserben hagyott minket 1914-ben és most is. A kitermelt gáz és olaj milliókat fog megölni. Ha szeretjük a művészetet, ha szeretjük az életet, ha szeretjük a családjainkat, meg kell állítanunk az olajat” – mondták az akció után, de még letartóztatásuk előtt. Az ő ügyükben egyelőre nem született ítélet, ellentétben azzal a klímaaktivistával, aki Washingtonban támadt meg egy 19. századi Edgar Degas-szobrot festékkel: az 54 éves nőt 60 nap szabadságvesztésre, több ezer dollárnyi kártérítésre és 150 órányi közmunkára ítélték, amiből legalább tíz órában graffitiket kell majd pucolnia.
Kalapáccsal a Pietàra
A műkincspusztítás 20. századi történetének van egy elég dicstelen magyar szála is, az egyik legbarbárabb támadást ugyanis Tóth László, egy pilisvörösvári születésű, de huszonévesen Ausztráliába disszidáló, majd Olaszországba költöző geológus követte el.
Én vagyok a feltámadott Jézus Krisztus!
– üvöltötte 1972 májusában a római Szent Péter Bazilikában az akkor 33 éves Tóth, miközben geológuskalapáccsal nekirontott Michelangelo Pietàjának. A sokkolt zarándokcsoport szeme láttára tizenötször sújtott le a reneszánsz szobrászat remekművére, amelyben súlyos károkat is okozott: Mária karját például könyöktől leverte, megcsonkította az orrát és az egyik szemhéját. Összesen nagyjából száz töredéket és szilánkot gyűjtöttek össze a templom kövezetéről, amiből a jelenlévők többet zsebre tettek, hogy szuvenírként hazavigyék. Közülük volt, akit később annyira furdalt a lelkiismeret, hogy az Egyesült Államokból névtelenül visszaküldte Rómába az etikátlanul megszerzett emléket.
A művészettörténészeket megosztotta a kérdés, hogy vajon sérült állapotában kellene-e megőrizni Michelangelo művét, vagy vissza kellene állítani az eredeti formáját. A Vatikán végül az utóbbi mellett döntött, de az eljárás rendkívül időigényes volt: több hónapig tartott csak a szilánkok beazonosítása, és majdnem egy évbe telt, mire teljesen elkészültek a restaurálással. A Pietà végül visszakerült a helyére, de immár csak golyóálló üveg mögött láthatják a Rómába látogatók. Tóth Lászlót sosem ítélték el a tette miatt, mivel őrültnek nyilvánították. Mentális problémái elég nyilvánvalóak voltak, hiszen kiderült, hogy eleve azzal a céllal költözött Rómába 1971-ben, hogy Jézusként elismertesse magát, és VI. Pál pápának is leveleket írt egy személyes találkozó reményében, ami persze sosem jött össze. A támadás után végül két évet töltött egy olasz pszichiátrián, majd 1975-ben kitoloncolták Ausztráliába, ahol korábban végezte tanulmányait. Ott halt meg 2012-ben, ahol addig a beszámolók szerint remeteként élt.
Hasonlóan zavarodott volt az az amszterdami, munkanélküli tanár, Wilhelmus de Rijk is, aki 1975-ben egy késsel támadta meg Rembrandt egyik leghíresebb művét, az Éjjeli őrjáratot, mintegy harminc centiméternyi, cikkcakkos vágásokat ejtve rajta. Ő is azt mondta, hogy az Úr parancsolta neki, hogy megtegye ezt, bár az nem derült ki, miért is volt olyan égetően fontos a mindenség teremtőjének, hogy a németalföldi festészet egyik legfontosabb alkotását egy kenyérvágóval megbüntesse. De Rijk sem állt bíróság elé, hiszen még azelőtt öngyilkosságot követett el, hogy vádalt emelhettek volna ellene. Ezzel nem értek véget a mű megpróbáltatásai: 1990-ben egy pszichiátriáról kiszökött beteg savval öntötte le, de a teremőrök szerencsére hamar közbe tudtak avatkozni és lemosták a vásznat. A sav végül csak a festményt borító vastag lakkrétegben tett kárt, így teljesen helyre tudták állítani. A Rijksmuseum 2019-ben belekezdett a festmény több éves, teljes körű restaurálásába, amelyet ráadásul nyilvánosan végeztek: még közvetítésben is lehetett követni.
A Mona Lisa kapott már mindent
A festészet történetének legnagyobb szupersztárja, a hűtőmágnesekről, falinaptárakról és selyemsálakról is mindenhonnan ránk mosolygó Mona Lisa természetesen a múzeumi vandálok figyelmét sem kerülte el. Leonardo ikonikus művét – pontosabban annak biztonsági üvegét – pusztán az elmúlt pár évben fröcskölték már le klímaaktivisták levessel, és tortás támadás is érte egy nőnek öltözött, ál-mozgássérült férfi részéről, aki szintén a Földet szerette volna megmenteni.
De a Mona Lisa rázós kalandjai korántsem ekkor kezdődtek, hiszen már a kivételes popkulturális státuszát is részben egy bűnügynek köszönheti: 1911-ben egy múzeumi dolgozó ellopta a Louvre-ből, és csak két évvel később került vissza. Az eset akkora figyelmet keltett, hogy az újrakiállítása utáni első két napban 120 ezer látogató nézte meg a hírekbe bekerült festményt. Innentől a közbeszéd és a mindennapok állandó része lett a rejtélyes mosoly.
A Mona Lisa műalkotásként hagyta el a Louvre épületét, és közkincsként, az első művészeti tömegikonként tért oda vissza
– írta erről Dianne Hales.
A Louvre leghíresebb képét azóta próbálták megvágni borotvapengével, megdobni kővel és teáscsészével is, de az egyik legérdekesebb eset külföldön történt: a Mona Lisát nem gyakran engedik el Párizsból, de 1976-ban kölcsönadták egy tokiói kiállításra, ahol több mint egymillió ember látta. A látogatók egyike volt Yonezu Tomoko, egy 25 éves japán nő, aki a kiállítás első napján vörös festékkel próbálta lespriccelni a festményt. Így tiltakozott az ellen, hogy a Tokiói Nemzeti Múzeum nem biztosított kellő hozzáférést és asszisztenciát a mozgássérült látogatók számára, akik így elestek a műélvezettől. A Mona Lisának végül nem esett bántódása, de az eset biztosan hozzájárult ahhoz, hogy a Mona Lisát azóta se nagyon engedik el Párizsból. A nőt pénzbírsággal sújtották, és az akció mégse maradt hatástalan, hiszen a múzeum kijelölt egy külön napot, amikor csak a mozgássérült vendégek csodálhatták meg közelről Leonardo festményét.
Mire való egy piszoár?
Az éjszakai szórakozóhelyeken nem példátlan, hogy bántódása esik a piszoároknak, az meg végképp nem, hogy rendeltetésszerűen beléjük vizelnek az emberek. Az viszont jókora botrányt kavart, amikor ugyanezt a művészet történetének leghíresebb piszoárjával, a Forrással próbálta megtenni valaki. Marcel Duchamp ready made-alkotása már 1917-es kiállításakor is komoly indulatokat kavart, de végül ez se tudta elkerülni a lázadó művek sorsát: az avangárd művészet egyik féltve őrzött, kanonizált darabja lett. Végül egészen 1993-ig kellett várni, hogy valaki megpróbálja feltámasztani a Forrásban eredendően ott rejlő provokációt. Pierre Pinoncelli francia performansz művész belevizelt a dollármilliókat érő piszoárba, majd egy kalapáccsal is le akart sújtani rá. Utóbbi nem sikerült, de az eset miatt pénzbírságot és egy hónapos börtönbüntetést kapott. Ez azonban nem tántorította el, egy 2006-os párizsi kiállításon újra kalapáccsal támadt Duchamp művére, és ezúttal le is tört belőle egy darabot, ám ezt utána helyrehozták.
Szintén a kilencvenes években történt, hogy egy kanadai művészeti diák, Jubal Brown, is a testnedvei útján igyekezett kapcsolatba lépni az absztrakt festészettel. Piet Mondrian egyik képét próbálta meg lehányni kék festékkel, az incidens után nem sokkal pedig kiderült, hogy korábban egy másik kortárs festménnyel is megtette ezt egy Ontario állambeli galériában, csak ott piros színezéket használt. Brown deklarált célja a burzsoá művészet fölforgatása volt, és szerette volna trilógiává bővíteni a mutatványt azzal, hogy sárga színnel is lehány egy kortárs művet, de végül a jogi következmények miatt nem sikerült kiteljesítenie életművét.
Némileg hasonló az akkor harminc éves francia nő, Rindy Sam esete, aki 2007-ben csókkal fejezte ki hódolatát Cy Twombly Phaedrus című festménye iránt. A probléma csak az volt, hogy előtte alaposan kirúzsozta magát.
Amit tettem, a szeretet megnyilvánulása volt, nem is gondolkodtam, amikor megcsókoltam. Azt hittem, a művész érteni fogja
– mondta később a bíróságon Sam, aki maga is művész volt, így sejthető, hogy valójában nem is hirtelen felindulásból követte el a rúzsfoltot hagyó csókot, inkább egyfajta alkotói gesztusnak szánta. Az ítélet szerint végül szimbolikus, egy eurós kártérítést kellett fizetnie Twomblynak.
Rajzolta: de Kooning, radírozta: Rauschenberg
Vannak persze olyan esetek is, amikor nincs kérdés, a képrombolás teljesen egyértelműen művészeti gesztussá válik. Ennek egyik leghíresebb példája a pop art egyik vezéralakjához, Robert Rauschenberghez fűződik, akinek az 50-es években volt egy korszaka, amikor rajzok kiradírozásával próbált új alkotásokat létrehozni. Egy darabig a saját rajzai eltüntetésével próbálkozott, de ezekkel nem volt igazán elégedett, így egy festő kollégájától, az absztrakt expresszionista Willem de Kooningtól kért valamit, amit kiradírozhatna. Az eleinte nem túl lelkes de Kooning végül adott neki egy felejthetőnek ítélt rajzot, így született meg a Kiradírozott de Kooning rajz című 1953-as mű, ami a saját jogán is a modern művészet kanonizált alkotása lett, pedig csak homályos ceruzafoltok láthatók rajta.
Hasonló geghez folyamodott korunk legismertebb street art művésze, az anonimitását féltve őrző Banksy 2018-ban, csak ő a saját művét pusztította el, avagy értelmezte újra. És persze emelte a téteket, hiszen radír helyett papírdarálót használt. A Girl With Balloon (Lány léggömbbel) című, festékspray-vel készült kép keretébe épített vágószerkezet azt követően indult be egy londoni árverésen, hogy a kép elkelt 1,2 millió euróért. A jelenlévők megrökönyödésére a szerkezet csíkokra szabdalta a mű jelentős részét. A mai napig nem tisztázott, hogy az aukciós ház tudott-e a trükkről, de Banksy az árverés után közölte, hogy szándékos volt a kép felszabdalása, amivel megszületett a Love is in the Bin (Szerelem a kukában) című új alkotás. A kép akkor a legdrágábban eladott Banksy-mű lett, de a képrombolás marketingértékét mutatja, hogy pár évvel később rekordáron, 18,6 millió fontért kelt el a félig elpusztított kép.
