Kultúra

Azért állítunk szobrokat, hogy később majd ledöntsük őket

Az állandósult tüntetések nyomán ismét fellángolt a szobordöntési láz az Egyesült Államokban, és persze a parázs vita is a jelenség megítéléséről. Egyesek puszta vandalizmusnak és a múlt barbár eltörlésének tartják, sokak szerint viszont ez az első, szimbolikus lépés a rasszista hagyományoktól való megszabadulás felé, ami nélkül a szembenézés és a valódi reformok sem lehetségesek. Egy biztos: amióta csak az emberi társadalmak állítanak köztéri emlékműveket, azóta időről időre le is döntik őket.

A fekete George Floydot május 25-én ölte meg hidegvérrel egy fehér rendőr, az erről készült telefonos videók pedig hamar bejárták a közösségi médiát és a világsajtót. Azóta, vagyis csaknem három hete, folyamatosak a többnyire békés, ám helyenként rongálásba és fosztogatásba torkolló tüntetések. Az Amerika-, sőt most már világszerte, több száz városban utcára vonuló tömegek és aktivisták persze rég nemcsak George Floyd ügyében követelnek igazságot, hanem a rendőri brutalitás és a rendszerszintű rasszizmus ellen tiltakoznak.

Miért most borult lángba Amerika?
George Floyd nem az első, aki a feketék elleni rendőri erőszak miatt vesztette az életét, halála még csak nem is az első olyan eset, amit a világ végignézett. Mi változott most, hogy ekkora tüntetéseket láthatunk Amerikában?

A tiltakozás egyik jellegzetes formája pedig a szobordöntés lett. Az elmúlt napokban sorra érkeztek a hírek a konföderációs emlékművek megrongálásáról. Hol csak festékkel öntik le a szobrokat, máskor letörik a fejüket, vagy akár földre is döntik őket. A brit kikötővárosban, Bristolban, pedig még látványosabb megoldást találtak az aktivisták: a 17.-18. századi államférfi és rabszolga-kereskedő, Edward Colston, szobrát nem egyszerűen ledöntötték, hanem aztán be is dobták a folyóba, ahova szerintük való. Ez is jelzi, hogy a szobordöntési láz, akárcsak a Black Lives Matter-mozgalom, jócskán túlcsapott Amerika határain.

Londonban is elszabadult a pokol
Hajnalig tartottak az utcai harcok a rasszizmusellenes tüntetők, a szélsőjobboldli csoportok és a rendőrök között.

Antwerpenben például a hatóságok múzeumba szállították restaurálásra II. Lipót szobrát, miután a tiltakozók lefestették és felgyújtották. Ezt követően kezdeményezés indult, hogy egész Belgiumban tüntessék el a terekről a Kongót brutális eszközökkel kizsákmányoló király emlékműveit. A történészek becslése szerint II. Lipót könyörtelen uralkodása idején több mint tízmillió afrikai esett áldozatul a gyarmaton, hogy a gumi- és elefántcsont-kereskedelem virágozhasson. A petíciót már több mint 75 ezren írták alá, és a szám azóta is rohamtempóban növekszik (az aláírásokat június 30-ig gyűjtik, ami szimbolikus dátum, ezen napon lesz ugyanis Kongó függetlenné válásának 60. évfordulója). Anglia és Belgium mellett hasonló kezdeményezések kaptak erőre Írországban, Spanyolországban, Franciaországban, Új-Zélandon és Brazíliában is, szinte mindenhol a hősi pózban ábrázolt gyarmatosítók vagy rabszolga-kereskedők emlékművei ellen tiltakozva.

II. Lipót szobra Brüsszelben. Fotó: Dursun Aydemir / Anadolu Agency /AFP

A nemzetközivé duzzadó jelenség is mutatja, hogy a sokszor ártalmatlannak tűnő szimbólumok valójában mennyire megosztóak tudnak lenni. Egy turistákkal és kávézóteraszokkal tömött téren hiába tűnhet úgy, hogy a reprezentatív emlékművek érdektelen, békés és unalmas alkotások, amelyek legfeljebb a vécét kereső galamboknak jelentenek bármit, valójában nagyon fontos üzeneteket hordoznak arról, hogy egy társadalom mit gondol a saját múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Bronzba öntött identitás és kollektív önkép. Ebben a képben viszont sok állampolgár láthatóan nem ismer magára, aminek egyre nyomatékosabban adnak hangot.

Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a szobrok ismét a fellángoló kultúrharc frontvonalában találták magukat.

Növekvő nyomás

A konföderációs emlékművek körüli vita amúgy egyáltalán nem újkeletű. Már száz éve is akadtak, akik felemelték a hangjukat ellenük, Weldon B. Heyburn republikánus szenátor például 1910-ben szenvedélyes beszédben ostorozta a kormányzatot, amiért Robert E. Lee-nek, a rabszolgatartásért polgárháborút vívó konföderáció egyik leghíresebb tábornokának is szobrot szenteltek a washingtoni Capitolium hőscsarnokában.

Heyburn érvei hatástalannak bizonyultak. A 60-as évek polgárjogi mozgalmának sikerei sem változtattak ezen, inkább csak népszerűbbé tették a konföderációs szimbólumokat a déli államokban. Mindezt jelzi, hogy ma is sok száz ilyen emlékmű áll szerte az Egyesült Államokban. A kritikák 2015-ben erősödtek fel újra, miután a 21 éves Dylann Roof kilenc feketét gyilkolt meg egy dél-karolinai templomban, amivel egy „faji háború kirobbantását” akarta elérni. A nyomás hatására néhány államban elkezdtek eltávolítani sérelmezett szobrokat a közterekről, máshol viszont az eltávolításukat tiltó törvényeket hoztak.

Neonácik Robert E. Lee szobránál. Fotó: Shay Horse/NurPhoto/AFP

Az újabb fordulópont 2017-ben jött el, amikor Charlottesville-ben több száz neonáci gyűlt össze, hogy Robert E. Lee szobrának eltávolítása miatt tiltakozzon, farkasszemet nézve az antifasiszta ellentüntetőkkel. Egy ember meghalt, amikor egy szélsőjobboldali demonstráló az ellentüntetők közé hajtott kocsijával, a botrány nyomán pedig csak még tovább erősödtek a követelések a sértő szimbólumok eltakarítása iránt. A helyzetet csak élezte, hogy az egy évvel korábban megválasztott Donald Trump nem bizonyult túl fogékonynak a követelésekre: nem pusztán konföderációs szobrokat vette védelmébe, de még a neonáci felvonulókat is láthatóan nehezére esett elítélni.

A fehér felsőbbrendűség emlékművei

Ebbe a lassan gyülemlő feszültségbe robbant bele George Floyd halála és az ennek nyomán fellángoló tüntetési hullám, ami minden eddiginél jobban felerősítette a rabszolgatartó rendszer szimbólumai elleni indulatokat. És mintha valami tényleg megváltozott volna: a szoborrongálások ugyanis csak a jéghegy csúcsát jelentik, az elmúlt héten több amerikai város is elszállította a közterekről a vitatott emlékműveket, a Kongresszus és a Pentagon pedig felkarolta azt a kezdeményezést, hogy nevezzék át a konföderációs katonák nevét viselő katonai bázisokat. Ebbe a ténybe érdemes egy pillanatra belegondolni az indulatok megértéséhez:

Amerikáért harcoló fekete katonák tízezreit képezték ki évtizedeken át olyan bázisokon, amely a feketék emberi mivoltát tagadó rendszer vezetőiről lett elnevezve.

Trump erre persze pont úgy reagált, ahogy várható volt: kijelentette, hogy még megfontolni sem hajlandó az átnevezést, mivel azok a „nagyszerű amerikai hagyomány” és a diadalokkal fémjelzett amerikai történelem szerves részét képezik. Ez az érv gyakran elhangzik az emlékművek védelmében is, miszerint az eltávolításuk nemcsak pár vitatott szobor, de az ország múltjának és történelmének eltörlésével lenne egyenlő. Az ilyen gondolatmenetekben azonban figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a köztéri emlékművek nem egyszerűen dokumentálják, hanem dicsőítik a történelmet és értékeket közvetítenek. Márpedig ezekhez a szobrokhoz és szimbólumokhoz menthetetlenül hozzátapad a fehér felsőbbrendűség képzete.

Trump interjút ad Lincoln szobra előtt. Fotó: Oliver Contreras-Pool/Getty Images/AFP

Már csak azért is, mert túlnyomó többségüket nem a polgárháború utáni években állították, az elhunyt katonák emléke előtt tisztelegve, hanem a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben. Ez volt a Jim Crow-törvények időszaka, amikor sorra hozták a feketék elkülönítését előíró szegregációs jogszabályokat, a konföderáció idealizált emléke iránti nosztalgia pedig egyre mélyebben hatotta át a déli államokat, kéz a kézben járva az intézményesült rasszizmussal. Az eltávolításuk követelése tehát nem azt jelenti, hogy ne kellene ezekről a történelmi figurákról könyveket írni, szakmai konferenciákat tartani, vagy akár múzeumban megemlékezni róluk (a történelmi kontextus felvázolásával), csak azt, hogy ne magasodjanak ott az állami törvényhozás épülete előtt, mert annak meglehetősen rossz üzenete van 2020-ban, egy szabadságszeretetére büszke demokráciában.

Hol lesz a vége?

Az persze nem egy könnyű kérdés, hogy hol kell meghúzni a határt. Ezt sokakban felmerül most, amikor látják, hogy az HBO Max a rasszista sztereotípiák miatt ideiglenesen leveszi kínálatából az Elfújta a szélt, illetve, mikor látnak egy képet a Kolombusz-szobor letört fejéről. Trump 2017-ben, a charlottesville-i botrány után is a dominóeffektus beindulásával fenyegetett: szerinte ma még Robert E. Lee van soron, de utána könnyen George Washington, majd Thomas Jefferson következhet, akiknek szintén voltak rabszolgáik. „Fel kell tennünk a kérdést magunknak, hol lesz ennek vége?” – vetette fel, és ennek a kérdésnek még lett is volna némi létjogosultsága, ha nem az érzéketlenség és az arrogancia hátszelével érkezett volna.

Az elnöki aggodalomra a társadalmi témákban aktív komikus, John Oliver adta meg a legfrappánsabb választ:

Megmondom neked, hol lesz vége: valahol. Mikor valaki megkérdezi, hol lesz ennek vége, a válasz mindig ugyanaz: valahol, baszki. Tegyük fel, hogy megengeded a gyerekednek, hogy gumicukrot egyen, de ez nem jelenti azt, hogy az intravénás heroinra is rábólintasz. Nem kezdesz el minden alkalommal azon vívódni: vajon hol lesz ennek vége a gumicukor után?

– mondta a műsorvezető, aki szerint a köztéri szobrokkal is pontosan ez a helyzet. Természetesen állandó dilemma, hogy mennyire lehet a mai erkölcsi mércéink alapján megítélni századokkal korábban élt embereket, de a konföderációs emlékművek esetében nem túl bonyolult ez a kérdés. Az persze világos, hogy a festékkel leöntött emlékművektől és üresen árválkodó szobortalapzatoktól hosszú út vezet a valódi társadalmi reformokig, de a történelmi hagyománnyal való fájdalmas szembenézés nem kispórolható lépés.

Azért állítjuk őket, hogy aztán ledöntsük

Mindezek ellenére a spontán szoborrongálás meglehetősen vitatott jelenség, amit sokan barbár tettként és puszta vandalizmusként könyvelnek el. A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy a történelem folyamán a szobrok többsége erre a sorsa jut. A témát kutató egyik művészettörténész úgy fogalmazott a New York Timesnak, hogy a közhiedelemmel ellentétben a köztéri művek elpusztítása a szabály, a megőrzés pedig a kivétel. „Sújtsa szenvedés élete hátralevő részében, aki ledönti ezt a szobrot” – olvasható egy asszír király emlékművén, jelezve, hogy már az időszámításunk előtt 3. évezredben is bevett technika volt az emlékművek ledöntése. És az antik görög bronzszobrokból sem azért ismerünk olyan keveset, mert elvesztek, hanem mert túlnyomó többségük ágyúként, templomharangként, vagy keresztény szentekként újraöntve végezték.

Hasonló gondolatot fogalmazott meg a 24.hu-nak adott interjúban Hatos Pál is, mikor arról kérdeztük, feladata-e a történésznek, hogy beleszóljon a szoborállítások körüli vitába. Szerinte nem szükséges, mert ha felemeli a szavát, az önmagában egy politikai aktus, így a történésznek inkább arra kell felhívnia a figyelmet, hogy a közmegegyezés hiányában felállított szobrok sorsa általában a ledöntés.

Azt gondolom, hogy Magyarországon azért állítunk köztéri szobrokat, hogy utóbb majd ledöntsük azokat. Vegyük csak példának Prohászka Ottokár, Gömbös Gyula, Károlyi Mihály vagy Tisza István szobrát: nincs olyan magyar forradalom vagy rendszerváltás, amely ne járna együtt szobrok állításával és eltávolításával.

Kiemelt kép: Giulia Spadafora/NurPhoto/AFP

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.