Kultúra

Eltévedt az erdőben a katonafiát elveszítő apa

24.hu
24.hu
Barack Obama legkedvesebb olvasmányainak egyikével, egy amerikai polgárháborús történettel matinézunk.

George Walker már egy álló napja nem szólt a feleségéhez. Reggeltől az erdőt járta a vad nyomában, amelyet gyerekkorától kergetett, most meg már esteledett. Ébredéskor jelent meg az állat a lelki szeme előtt, és olyan kalandos érzés volt üldözőbe venni, hogy egész nap nem is gondolt a hazatérésre. Ez volt az első ilyen kiruccanása, mióta kitavaszodott, baktatott a tűlevélszőnyegen a reggeli esőtől megduzzadt gombák között, végül egy számára kevéssé ismert területre vetődött. Biztosra vette, hogy az állat végig egy lépéssel előtte járt.

Jó kétszáz hektárra rúgott az apjától rámaradt föld. Az otthonát körülölelő óriás vörös tölgyek és diófák bágyadt pislákolássá tompították a napfényt. Sokat közülük apróra ismert, mert gyerekkora óta nézegette őket.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnep közeledtével, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

George most egy derékmagas bokorhoz ért, a tüskék a nadrágjába akaszkodtak. Néhány éve bicegett, amit azzal magyarázott, hogy egyszer rosszul lépett le a kunyhója lépcsőjéről, de maga is tudta, hogy ez nem igaz: a sántikálás a feltartóztathatatlanul közeledő öregkorral járt – ugyanolyan természetes volt, mint a barázdák az arcán vagy az ősz hajszálai. Lassított, és amikor egy percre megállt, hogy kifújja magát, és szemügyre vegye a tájat, már csend borult az erdőre. A napkorong nemrég még a feje fölött volt, most szinte semmivé enyészett a völgy távoli szegletében.

– A mindenit.

Fogalma sem volt, merre járhat. Sajgott a csípője, mintha befészkelt volna oda valami, ami most szabadulni próbált. Hamarosan úrrá lett rajta a szomjúság, kiszáradt a szája, nyelve a szájpadlásához tapadt. Letelepedett egy kis farönkre, és megvárta, amíg koromsötét lesz. Amint eloszlanak a felhők, a csillagok fényénél majd hazabotorkál. Legrosszabb esetben Old Oxban fog kikötni, és bár a gondolattól is irtózott, hogy jobb sorsra érdemes városiakkal kelljen találkoznia, legalább kaphatna tőlük lovat, hogy hazajusson a kunyhójához.

A felesége jutott eszébe. Ilyen tájban szokott George hazaérni, és az utolsó lépéseknél mindig Isabelle ablakpárkányra kitett gyertyájára hagyatkozott. Az asszony többnyire egy-egy hosszú, szótlan ölelés után bocsátotta csak meg neki a kimaradozásait, aztán ismét dühbe jött, amikor foltokat hagyott a ruháján a fák fekete tintája.

Eltátotta alatta a száját a farönk, és George hátsója a nedves részig lesüppedt. Feltápászkodott, hogy szárazra veregesse magát, és csak ekkor vette észre az előtte ülőket. A két négert egyforma gúnyában: kigombolt fehér pamutingben és olyan rongyos térdnadrágban, mintha összekötözött zsákokat húztak volna a lábukra. Meg se moccantak, és ha a szél nem lengette volna a takarójukat, mint valami lobogót, hogy hírt adjon a jelenlétükről, talán belevesznek a háttérbe.

A hozzá közelebbi megszólalt:

– Eltévedtünk, uram. Ne is törődjön velünk. Mindjár’ továbbállunk.

Amint jobban látta őket, nem is a szavakra figyelt fel George, hanem arra, hogy a legény pontosan annyi idős, mint az ő Calebje. Hogy a társával együtt tilosban járnak, az mellékes volt. Ideges hangjával és a ragadozók elől bujkáló zsákmányállatét idéző, cikázó tekintetével a fiatalember kivívta George rokonszenvét, azt a morzsányit, amennyi az összetört szívében még maradt.

– Honnét jöttök ti ketten?

– Mr. Morton a gazdánk. Illetve, csak volt.

Ted Morton egy tökfilkó volt, akinek ha hegedűt adnak a kezébe, éppannyira hajlamos lett volna azt a fejéhez ütögetni, hogy megszólaltassa, mint vonót illeszteni a húrokra. A George-éval szomszédos birtok volt az övé, és valahányszor zűr adódott – általában azért, mert megszökött valaki –, az azt követő cirkusz a felfegyverzett rabszolgafelügyelőkkel, ormótlan pofájú kutyákkal meg az egész házat ébren tartó lámpásfénnyel, rémesen kellemetlen volt, így George önvédelemből gyakran inkább Isabelle-re testálta a családdal való érintkezést. Most mégis kellemes irónia rejlett abban, hogy Morton egykori tulajdonára bukkant a földjén.

A rabszolgafelszabadítás miatt az a pojáca kénytelen volt eltűrni a kóborlásukat, és hiába fitogtatta a hatalmát, ennek a két embernek éppúgy jogában állt eltévedni, mint George-nak.

– Elnézést kérünk – mondta az elöl lévő ember.

Összenyalábolták a takarójukat, belecsomagoltak egy kiskést, kis darab marhahúst meg néhány kenyérdarabkát. George hangjára megtorpantak. Ő a talajt bámulta az orra előtt, mintha keresne valamit.

– Egy méretes fenevadat követek – mondta. – Fekete példány, állítólag fel tud egyenesedni, de jobb szeret négy lábon járni. Évekkel ezelőtt láttam utoljára a saját szememmel, de gyakran ébredek a képére, mintha figyelmeztetne, hogy a közelben ólálkodik. Néha elszundítok a verandán, és olyan élénk és tiszta a fejemben az emléke, hogy betölti a gondolataimat, még az álmaimba is betör. Hiába hajtom, attól tartok, fölém kerekedett.

Azok ketten előbb egymásra, majd újból George-ra néztek.

– Hát ez nagyon érdekes – jegyezte meg az alacsonyabb.

George a maradék fényben éppen ki tudta venni a magasabbikat, aki a békés, minden érzelmet nélkülöző tekintetével félkegyelműnek tűnt. Eltátott szájában előreálló fogsor villogott. A másik, a kisebbik intézte a beszédet.

George megkérdezte a nevüket.

– Ő itt a fivérem, Landry. Én Prentiss vagyok.

– Prentiss? Ez Ted ötlete volt?

Prentiss úgy nézett Landryre, mintha nála keresné a választ.

– Nem tudom, uram. Ezzel a névvel születtem. Vagy az úr adta, vagy a gazdasszony.

– Szerintem Ted volt. George Walker vagyok. Nincs véletlenül egy kis vizetek?

Prentiss egy kulacsot nyújtott felé.

George megértette, hogy kérdezősködnie illenék, ki kellene deríteni, hogy mit keresnek a földjén, ez azonban olyannyira kicsi szeletét foglalta el a gondolkodásának, hogy csak a maradék erejét fecsérelte volna el vele. Kevéssé érdekelték mások dolgai, a közömbössége volt a fő ok, amiért a társadalomtól elszigetelten élt.

Mint annyiszor, most is másutt jártak a gondolatai.

– Az a benyomásom támadt, hogy idekint lehettek már egy ideje. Nem láttátok az állatot, amelyikről beszéltem?

Prentiss egy darabig George-ot tanulmányozta, amíg az rá nem jött, hogy nem is őrá, hanem valahová a távolba mereszti a szemét.

– Nem mondhatnám. Mr. Morton néha magával vitt a vadászatokra, láttam sok mindent, de semmi olyasmit, amit leírt. Főleg madarakat. Még remegtek, amikor odahozták a kutyák a szájukban, nekem kellett felfűznöm egyiket a másik mellé, aztán a hátamon cipeltem őket. Annyi volt belőlük, hogy ki se látszottam a tollak alól. A fiúk irigykedtek rám, hogy kijárhatok, de ők nem tudták az igazat. Inkább lettem volna az ültetvényen, mint hogy azt a málhát vigyem.

– Ezt nevezem! – mondta George, ahogy elképzelte a jelenetet. – Ezt nevezem.

Landry tépett a húsból, és Prentissnek nyújtotta, mielőtt magának is szakított.

– Ne légy udvariatlan! – szólt rá Prentiss.

Landry George-ra nézett, és a húsra mutatott. George megrázta a fejét.

Szótlanul üldögéltek, és George-nak jólesett a másik kettő hallgatagsága.

A feleségét leszámítva jó ideje ők voltak az egyetlenek, akik szívesebben hagyták csupaszon a pillanatot, mintsem hogy fölösleges szavakkal beszennyezzék.

– Ez akkor a maga földje – mondta végül Prentiss.

– Apám földje, immár az enyém, egy nap a fiamra szállt volna… – Ellebegtek tőle a szavak, aztán más mederben folytatta: – Addig bolyongtam, hogy már azt sem tudom, merre van előre, és ezek az átkozott felhők se segítenek.

Úgy érezte, hogy még a fák is őt gúnyolják, és mintegy tiltakozásképpen felpattant, de ettől csak a csípője kezdett zsibongani; egy jajdulással visszahuppant a rönkre.

Prentiss aggodalmas tekintettel odalépett hozzá.

– Mi van magával? Mit siránkozik?

– Ha tudnád, milyen pokoli nap van a hátam mögött, te is siránkoznál.

Prentiss most olyan közel volt hozzá, hogy George érezte az ingéből áradó verítékszagot. Miért ilyen higgadt? Mitől lett egyszerre ilyen idegesítő?

– Fogja be a száját, Mr. Walker. Ha kérhetem.

George-nak hirtelen a féleszűnél látott kés jutott az eszébe, szinte látta is a sötétben; ráébredt, hogy az otthona határain kívül, az erdőben elveszve ő is csak egy ember, aki egymaga áll kettővel szemben, és bolond volt, hogy azt hitte, biztonságban van.

– Mi ez az egész? A nejem bármikor segítséget hívhat. Ugye tudjátok?

Ám a két ember meredt, mindenre elszánt tekintete megint csak nem őrá, hanem mögéje szegeződött.

Valami csattant George mellett, és egy kötelet pillantott meg, rajta nehezéknek egy nagyobb kő: rafinált csapda kapta el egy rángatózó mezei nyúl lábát.

Landry képtelenül gyorsan felugrott, és a nyúllal kezdett foglalatoskodni. Prentiss hátrált egy lépést, és legyintett.

– Nem akartam magára ijeszteni – mondta. – Csak… még semmit se fogtunk a csapdával. Jó ideje nem ettünk rendes ételt, ez minden.

– Értem – szedte össze magát George. – Akkor régebb óta vagytok idekint, mint gondoltam.

Prentiss elmondta, hogy egy hete jöttek el Mr. Mortontól; elhozták azt a keveset, ami elfért a hátukon – egy elhagyott sarlót, kevéske ennivalót, az alvózsákjaikat a priccsükről; és egyelőre eddig jutottak.

– Ő mondta, hogy elhozhatunk ezt-azt a viskókból – tért ki Morton szolid nagyvonalúságára. – Nem loptunk el semmit.

– Nem is mondtam. Meg nem is érdekel; többje van, mint aminek egy hozzá hasonló mamlasz valaha is hasznát vehetné. Csak a miértet nem értem. Bárhová mehettetek volna.

– Ez a terv. De most jó így.

– Hogy így?

Prentiss úgy nézett George-ra, mintha ott lenne a válasz az orra előtt.

– Magunkban.

Eközben Landry, ügyet sem vetve rájuk, egy tölgyfaágat hasogatott fel tüzelőnek.

– Maga tán nem azért van itt, Mr. Walker?

George már didergett. Az állatról kezdett beszélni, ami idevezette, de Landry hasogatása megakasztotta a gondolatait, és azon kapta magát, hogy megint a fián jár az esze. Amikor kisebb volt a gyerek, együtt járták be az erdőt, fát vágtak, és a hecc kedvéért úgy tettek, mintha nem várná őket az otthon melege.

Az első emlék nyomában továbbiak tolultak a felszínre, pillanatok, melyek összekovácsolták őket – amikor ágyba tette a fiát; ahogy együtt imádkoztak az asztalnál, és suttyomban összekacsintottak; amikor egy semmitmondó kézfogással indította el a frontra –, aztán beleolvadtak a fiú legkedvesebb cimborájának, Augustnak az arcába, aki aznap reggel jött el hozzá Caleb halálhírével.

George kicsiny dolgozószobájában zajlott a találkozás. August az apjára ütött, ugyanaz a szőke haj, kisfiús vonások és főúri modor, amelyek kizárólag a családi legendáriumban gyökereztek. August és Caleb takaros szürke egyenruhában, kifényesített csizmával hagyta el Old Oxot, és George azt hitte, hogy sáros, toprongyos vademberként fogja viszontlátni a fiát; látta magát, ahogy Isabelle-lel kötelességtudó szülőkként ápolják, visszavezetgetik a normális életbe. Ennek fényében kissé illetlennek találta August ruházatát: a szalonkabátot meg a vasalt mellényt a láncon lógó arany zsebórával. Mintha máris levetette volna a háborús múltat, ami azt jelentette, hogy Caleb is a múlt részévé vált, már jóval azelőtt, hogy George megtudta: örökre elment a fia.

Míg August George íróasztalával szemben foglalt helyet, George inkább megállt az ablaknál. August elmondta, hogy őrjáratozás közben, egy sajnálatos esés során megsebesült, így alig egy hete, március első napján leszerelt. George makkegészségesnek látta, és feltételezte, hogy az apja pénzt adott a fiú kimenekítéséért, amikor a végóráiba jutott háború még veszélyesebbé vált. E gyanúi azonban eltörpültek amellett, ami ehhez a pillanathoz, ebbe a szobába vezette őket. August tehát beszélni kezdett, és alighogy kinyitotta a száját, George rögtön érezte az ürességet a szavaiban, megütötte az előadás színpadiassága; elképzelte, amint lóhalálában megérkezik a birtokra, és minden mondat minden szótagját úgy formálja meg, ahogy az a leghatásosabb.

Elmondta George-nak, hogy Caleb tisztességesen szolgált, és becsülettel és méltósággal fogadta a halált; hogy Isten békés elmúlást rendelt neki. Caleb kis kora óta barátkozott ezzel a fiúval, amikor még egyikük sem ért fel George derekáig. Felidézett egy esetet, amikor elszaladtak az erdőbe játszani, és Caleb igencsak letört, August pedig nagyon vidor volt, amikor visszajöttek, hogy George valamiféle vetélkedés eredményének tudta be a dolgot, amiből talán még erkölcsi tanulság is kerekedhet. Viseld férfiasan a kudarcokat, tanácsolta a fiának. Aztán később, amikor Caleb nem akart odaülni a vacsoraasztalhoz, sőt a gondolattól is megrándult az arca, George lehúzta a gyerek nadrágját. Korbácsnyomok terítették be az ülepét, vérvörösek, meg lilás zúzódások. Mesélt George-nak az August által kieszelt játékról, az úr és szolgáról, amit aznap délután játszottak. Nem is az ütésnyomok fájnak, folytatta Caleb, hanem hogy nem tudja elrejteni őket, és George esetleg elmondja August apjának. A barátja megeskette, hogy titokban tartja a dolgot.

A dolgozószobájában állva George felsóhajtott, és világosan megmondta Augustnak: tudja, hogy hazudik. Sok mindent el lehetett mondani a fiáról, a bátorság azonban nem tartozott a jellemvonásai közé.

Több se kellett ahhoz, hogy lehulljon a lepel August színjátékáról; hebegett-habogott, keresztbe tette a lábát, az órájára nézett, kétségbeesve kereste az egérutat, amit George nem szándékozott megadni neki.

Bizony nem. Hiszen meghalt a fia. És megérdemli, hogy megtudja az igazságot a történtekről.

George észre sem vette, hogy Landry közben tüzet gyújtott, a láng bevilágította az erdőnek azt a sarkát, ahol ültek, és kidomborította a nagyobbik férfi alakját; éppen a megnyúzott nyúl véres tetemét húzta rá egy kihegyezett ág végére, hogy megsüsse. Felszakadtak a felhők, és sziporkázó csillagokkal lett tele az égbolt, mintha hármójuk kedvéért lett volna így elrendezve.

– Ideje hazamennem – mondta George. – Aggódni fog az asszony. Ha tudnátok nekem segíteni… nem bánnátok meg.

Prentiss felpattant.

– Úgy értem, itt is maradhatnátok, ha gondoljátok. Egy darabig.

– Hagyjuk most ezt – mondta Prentiss.

– És ha van még valami, amiben a segítségetekre lehetek.

Prentiss ügyet sem vetve George-ra, a hóna alá nyúlt, és lendületesen felhúzta, mielőtt újból erőt vehetett volna rajta a fájdalom.

– Így, ni. Csak szép lassacskán.

Együtt baktattak a fák között, Landryvel a nyomukban. Jóllehet a csillagok nélkül nem tudott tájékozódni, George-nak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy egyenesen előrenézzen, ne botoljon el, és ne engedjen a testi kínoknak. A fejét Prentiss vállára hajtotta, és hagyta magát vezetni.

Egy idő múlva rákérdezett, hogy tudja-e Prentiss, merre járnak.

– Ha ez tényleg a maga földje, ahogy mondja, akkor én már láttam a házát – felelte Prentiss. – Szép hely, nem igaz? Nincs messze innét. Egyáltalán nincs messze.

Amikor elérték a tisztást, George rádöbbent, hogy halálosan kimerült.

Egyszerre kibomlott előtte az éjszaka, és a fakunyhója alakjában testet öltött a valóság, ott volt az orra előtt, egy fekete sziluettel az ablakban, ami csakis Isabelle árnyéka lehetett.

– Elég erős? – kérdezte Prentiss. – Jobb, ha innen már egyedül megy.

– Nem várhatnánk még pár percet? – kérdezte George.

– Pihennie kell, Mr. Walker – kérlelte Prentiss. – Semmi dolga idekinn.

– Igaz, de mégis. – Ez nem vallott rá. Biztosan a kiszáradás miatt van. Nehezen tájékozódott, és egy kicsit össze is volt zavarodva, a könnyek csak ennek a velejárói. Amúgy is csak néhány csepp volt. – Nem vagyok magamnál. Bocsáss meg.

Prentiss még fogta, nem eresztette el.

– Csak hát… még nem mondtam el neki – mondta George. – Nem bírtam.

– Mit nem mondott el?

George előtt megjelent a kép, amellyel August hagyta ott reggel, a kép a fiáról, amint elhagyja a lövészárkot, amit előtte ő is segített kiásni, és úgy elhatalmasodik rajta a félsz, hogy a nadrágjába piszkít, és gyáván rohanni kezd az unionisták vonala felé, mintha a rettegő sikolyaival kivívhatná a sajnálatukat, hogy amikor majd megpillantják a gomolygó füstön át, akkor elfogadják a megadását, és ne lőjék agyon a többivel együtt. Az jutott eszébe, hogy Caleb örökölhetett némi jellembeli fogyatékosságot az apjától. Mert hát ki a gyávább, a fiú, aki bátorság nélkül halt meg, vagy George, aki képtelen megmondani a fiú anyjának, hogy nem láthatja többé a gyermekét?

– Semmit – felelte George. – Sokat vagyok egyedül, néha magamban beszélek.

Prentiss bólintott, mintha értelmet találna a szavaiban.

– Említette azt az állatot. Mr. Morton kitanított egy-két trükkre az évek során. Holnap segíthetnék magának becserkészni.

Szánakozás rejlett a szavaiban.

George érzékelte az iróniát, hogy épp egy nincstelen akar jótékonykodni vele, ezért kihúzta magát, és igyekezett visszanyerni az önuralmát.

– Arra nem lesz szükség.

Még egyszer végigmérte Prentisst, hiszen az is lehet, hogy utoljára látják egymást.

– Nagyra értékelem a segítségedet, Prentiss. Jó ember vagy. És most jó éjszakát kívánok.

– Jóccakát, Mr. Walker.

George elbicegett a lépcsőig, és még azelőtt távozott a hideg a csontjaiból, hogy kinyílt volna a bejárati ajtó, és meglegyintette volna a tűzmeleg. Egy kurta pillanatra még visszanézett a sötétségben élettelennek tűnő, néma erdőre. Mintha tényleg semmi sem lenne ott.

Nathan Harris: A víz édes íze

Libri, 2023

Jöhet még Matiné?

Naná.

Először is Péterfy-Novák Évától egy szemelvény: Egyetlen mondattal tönkretehető egy gyerek.

Aztán Jászberényi Sándortól egy frontos szakasz: Tank vitte a kórházig az éhező csecsemőt és beteg édesanyját.

S legyen egy Kerékgyártó is: Svéd nőt vitt, majd lapp lányt talált ágyában a Helsinkiben vakációzó magyar kamuorgonista, Fecske Milán.

 

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik