Tank vitte a kórházig az éhező csecsemőt és beteg édesanyját

Mars mentőakció

(Rosie and the originals: Angel Baby)

 

Katja szoptatni próbálta a fiát.

Fekete haja csillogott a neonfényben. A falnak dőlve ült a csecsemővel a kezében a bérház pincéjében. A levegő nehéz volt a salétrom, a por és az emberi lehelet szagától.

A négyhetes Szása levegőt sem vett úgy próbált szopni, végül üvölteni kezdett a csalódottságtól. A sírása visszaverődött a falakról. Az emberek némán hallgatták a pincében.

Katját rázta a hideg. Amióta a férje elment, csak percekre tudott elaludni. Folyamatosan azt a jelenetet látta maga előtt, ahogyan egy túrahátizsákba bepakolja a ruháit, hogy a fiókból előveszi a spórolt pénzüket, és a kezébe teszi.

„Menjetek le a pincébe.”

A férfi búcsúzóul megcsókolta. Hideg volt a szája. Szása hangosan sírt, odakint az utcán felüvöltött a légoltalmi sziréna.

Együtt rohantak le pincébe. Igor megcsókolta még egyszer, a gyerek homlokára is nyomott egy puszit, majd elindult felfelé a lépcsőn. Katja hosszasan bámulta a férfi tűzpiros télikabátját. „Ilyet hordanak a hegyimentők” – mondta neki, amikor odaadta karácsonykor. „Ebben legalább nem fogsz fázni.” Januárban, mondjuk, még szó sem volt arról, hogy az oroszok az egész országot lerohanják, hogy a férje megy harcolni, ő pedig majd egy légoltalmi pincében tölti Szásával a napokat. Szó sem volt megállás nélkül visító légoltalmi szirénáról, a rakétabecsapódásoktól rázkódó földről, szó sem volt halottakról. Az élet, amit elképzelt maguknak, darabokra tört. Úgy érezte magát, mintha űrhajósként a világűrben lebegne, és egy szétszakadt bolygó fénylő darabjait bámulná.

Levette a melléről a csecsemőt, magához ölelte, próbálta megnyugtatni. Szása azonban nem hagyta abba sírást. A gyerek éhes volt, tegnap este sem tudott enni rendesen. Katjának egyszerűen elapadt a teje. Még az is fájt neki, ahogyan a ruha a melléhez ért.

„Nem tudna csinálni valamit, hogy ne sírjon az a gyerek?” – kérdezte méltatlankodva az alattuk lakó szomszéd. Nyugdíjas mérnök volt, egyedül élt. Köztudott volt, hogy ő hívja a rendőröket a többi lakóra éjszakánként, ha hangosak.

Katját kirángatta a dermedtségből a férfi hangja.

„Éhes a gyerek” – mondta.

„Akkor miért nem eteti meg?”

„Nincs tejem.”

A többiek kiabálni kezdtek a szomszéddal. Az orosz invázió kezdete óta mindenki lent lakott a pincében. Főleg nők, gyerekek és idősek.

Olyan mondatok repkedtek a levegőben, hogy: „mégis mit képzel” és „amennyiben zavarja a kisbaba sírása nyugodtan kimehet az orosz bombák közé, senkinek sem fog itt hiányozni”.

A vitatkozás közepén egy nagymama korú nő felállt.

„Ha a kisbaba nem tud szopni, akkor tápszert kell neki szerezni, különben meghal. Valakinek el kell mennie a gyógyszertárba.”

„Én aztán nem megyek ki. Nem az én gyerekem. Különben is kijárási tilalom van.”

„Nem is gondolt magára senki sem.”

Ismét veszekedés kezdődött, ezúttal arról, hogy ki menjen ki. Mindenki keresett valamilyen ürügyet, hogy miért nem mehet el.

„Én megyek” – mondta Katja, és felállt a földről. Dermedt csend lett, a nagymama odalépett hozzá, és megfogta a gyereket, amíg a lány felvette a kabátját.

„Tejlázad van, szívem. Látnia kellene egy orvosnak.”

Katja nem is hallotta az öregasszonyt. Az utolsó közös filmnézésük jutott az eszébe a férjével, mielőtt az országot lerohanták. Egy 2015-ös filmet néztek a plazmatévén Matt Damon főszereplésével. Tudományos-fantasztikus film volt, arról szólt, hogy egy űrhajóst ott felejtenek a Marson, és hogyan éli túl, míg haza jut. A film végén az űrhajós előadást tart már a Földön.

A monológja járt Katja fejében, tisztán hallotta a színész szavait:

„Megoldasz egy problémát, aztán egy másikat, és így tovább. És ha elég problémát megoldasz, hazajutsz.”

„Egyszerre csak egy problémát” – motyogta maga elé.

„Ha akarja, vigyázunk a kisbabára, amíg elmegy” – mondta a nagymama, és Katja vállára tette a kezét.

„A gyerek velem jön.”

„De nem biztonságos.”

„A gyerek velem jön.”

Az öregasszony látta, hogy nem érdemes vitatkozni az anyukával. Visszaadta a kisbabát, majd segített a gyereket a takaróba bugyolálni. Amikor végeztek, Katja elindult felfelé a fémlépcsőn.

A házat még a Szovjetunió idején építették. A mérnökök a pincét mélyen a föld alatt alakították ki, mosdó- és WC helységekkel, apró konyhával, hogy a lakók túl tudják élni, ha az amerikaiak ledobják az atombombáikat. A sors iróniája, hogy az orosz légitámadások miatt kellett használatba venni.

Katja, kezében a síró csecsemővel, húsz métert ment felfelé egy kanyargós fémlépcsőn, míg a pincét záró biztonsági ajtóhoz ért. Érezte, hogy magas láza van. Szédült és fázott, a mellei pedig úgy lüktettek és fájtak a kabátja alatt, mintha nyílt sebek lennének. Letette a gyereket a földre, mert két kézzel kellett eltekernie az ajtónyitó gombot.

A lépcsőházban sötét volt. A csizmája kopogott a padlón, miközben a ház bejárati ajtajához ment. Hosszú percekig állt az ajtó előtt, hogy erőt gyűjtsön.

„Szerintem meg tudod csinálni.”

Oldalra fordult. Matt Damon állt mellette, űrhajós ruhában, és mosolygott.

„Egészen biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni. Egyszerre egy problémát.”

„Szásának ennie kell” – mondta Katja és kinyitotta az ajtót.

A szürke égből szitált a hó odakint, és jeges szél fújt. Az utca üres volt, és a házakban sem égtek a lámpák. A legközelebbi gyógyszertár háromszáz méterre volt a házuktól. Katja végigment az utcán, a tér előtt tankcsapdák és betonoszlopok álltak.

Egy kamaszfiú ugrott elé, terepszínű ruhában.

„Állj, ki vagy?” – üvöltötte, a hangja remegett a félelemtől és az idegességtől. A Kalasnyikovját Katja arcába nyomta.

„Ukrán vagyok” – mondta Katja.

„Mi van a kezedben?”

„A kisfiam.”

„Tedd le a földre, hogy lássam a kezedet.”

„Nem.”

„Tedd le a földre vagy lövök.”

A kiabálásra egy idősebb katona is előbújt a betontorlasz mögül, lövésre kész fegyverrel a kezében. Amikor meglátta Katját, leengedte a puska csövét.

„Ne fogd rá a puskát, Alekszíj, nem látod, hogy ez egy anyuka?” – mondta, és azonnal a kiskatona és Katja közé állt. Alexszíj a föld felé fordította a puskájának a csövét.

„Hová mész lányom?” – kérdezte az idősebb katona.

„A gyógyszertárba. Beteg a gyerek.”

„Mi baja van?”

„Nem tud enni.”

„Rendben. Menjetek.”

A katona átkísérte Katját és a babáját az ellenőrzőponton.

„Legyél nagyon óvatos. Ha meghallod a szirénát, mindenképpen keressetek menedéket” – mondta búcsúzóul.

Katja akkor sem tudta volna eltéveszteni a gyógyszertárt, ha nem tudta volna, hol van. Ötvenméteres sorban várakoztak az emberek a bejárata előtt síri csendben.

Két órán keresztül várt, míg bejutott a gyógyszertárba. Egy harminc körüli nő állt előtte a pultban, a kialvatlanságtól bevérzett szemekkel.

„Sem nyugtatónk, sem altatónk nincs már. Egy szem Xanax sincs az egész városban” – mondta kérdés nélkül.

„Én tápszert szeretnék. A kisbabámnak.”

„Az sincs. Elmegy a szoptatós nőknek a teje. Már az első héten elfogyott.”

„Akkor mit csináljak?”

„A központi gyerekkórházban kellene megpróbálnia… ott…”

Nem tudta befejezni a mondatát, mert felüvöltött a légoltalmi sziréna. A hangját visszaverték az utcák.

„Jöjjön anyuka” – mondta a gyógyszerésznő, kilépett a pultból, gyengéden kitessékelte Katját az üzletből, és lehúzta a rolót. Az utcán már nem volt senki sem, mintha a föld nyelte volna el az odakint várakozó embereket.

„Jöjjön” – mondta a gyógyszerésznő, és megindult lefelé az utcán. Néhány lépés után hátranézett. Katja egyhelyben állt, a kezében a szirénával ritmusban üvöltő csecsemővel.

„Le kell mennünk a légoltalmi pincébe. A legközelebbi a metróban van. Jöjjön már.”

„Nekem a központi gyerekkórházba kell mennem.”

„Majd elmegy később.”

„Nekem most kell mennem.”

„Nem érti, hogy bombáznak az oroszok?”

„El kell mennem a központi gyerekkórházba.”

A gyógyszerész nő futni kezdett és eltűnt az utcasarkon. Katja elővette a mobiltelefonját, és megnézte a Google Mapsen, pontosan hová kell mennie. A Központi Gyerekkórház öt kilométerre volt tőle. Mivel sem tömegközlekedés, sem autók nem jártak már egy hete a városban, gyalogolni kellett.

Végiggyalogolt a kihalt Kresatyik utcán a hóesésben. A légoltalmi sziréna abbamaradt, majd újrakezdte. Megszédült, meg kellett támaszkodnia az egyik ház falában. Minden szívdobbanással fájdalom nyilallt a mellébe. Könnyek szöktek a szemébe a fájdalomtól.

„Egyszerre csak egy problémát” – hallotta Matt Damon biztató szavait maga mellett. Elindult.

Kiégett gépkocsik és füstölő romok között gyalogolt, a kezében a csecsemővel a szitáló hóesésben. Két kilométert ment, amikor remegni kezdett alatta a föld.

Egy T-72-es harckocsi fordult be nagy sebességgel a sarkon, csikorogva. Lassított, majd megállt, amikor Katja mellé ért. Egy férfi bukkant elő a lövegtoronyból. A fején fülvédős bőrsisakban.

„Maga meg mi az Istent keres az utcán?” – kérdezte a férfi, és kiköpött a földre.

„Nem tud enni a fiam. El kell vinnem a Központi Gyerekkórházba.”

„Nem hallom. Mondja megint” – mondta a férfi, és levette a sisakját.

Katja gépiesen elismételte, amit mondott.

„Szerjózsa csináljál helyet” – kiabált be a tankba a férfi.

„Majd én ülök idekint.”

A katona kimászott, felsegítette a nőt a harckocsira, megfogta a csecsemőt, amíg Katja bemászott, majd leadta.

Meleg volt a harckocsiban, olaj és férfiak szaga. Ketten ültek odabent, két huszonéves fiú. Döbbenten bámulták Katját és a gyereket a kezében.

„A központi gyerekkórházba megyünk” – kiabálta le a férfi a toronyba.

„Igenis, parancsnok.”

A harckocsi elindult. Az út nem tartott tovább tíz percnél.

Katja arra tért magához, hogy az egyik fiú rázza:

„Megjöttünk asszonyom.”

A kórház kertjében álltak, egy modern üvegajtós épület előtt. A parancsnok lesegítette őket a földre, majd visszamászott. Felbőgött a dízelmotor, majd a tank elhajtott.

Katja a bejárati ajtóhoz ment, de zárva volt. A kezével ütni kezdte az üveget.

„Segíthetek?” – kérdezte mellette egy kék ruhás nő szájmaszkban.

„Nem tudok szoptatni. Azt mondták itt van tápszer.”

„Jöjjön velem.”

Átvágtak a parkon. Tar fák mellett haladtak el, ropogott a hó a lábuk alatt. A kórház oldalában kétméteres szemétdomb állt, rajta katéterek, használt injekciós tűk, gyógyszeres dobozok.

„Nincs szemétszállítás” – mondta az ápolónő magyarázatként.

Az udvarról lépcső vezetett le a pincébe. Vízcsövek futottak a plafonon odalent, meleg volt. Gyerekek rohangáltak a leterített priccsek között, és egy tévé ment a sarokban.

„Doktornő, az anyukát kint találtam a babájával” – mondta az ápoló egy harmincas nőnek. Tornacipőben, farmerben állt, barna haját gumipánt fogta össze.

„Mi a baj?” – kérdezte, és a csecsemő felé nyúlt. Katja elhúzta a gyereket, majd összeszedte magát és odaadta. Szása – amint kivették a takaróból – újra üvölteni kezdett.

„Nincs tejem. Azt mondták, maguknak van tápszerük” – mondta Katja.

„Van. Katerina vagyok. Keressenek egy helyet, és üljenek le, azonnal hozom.”

Katja levette magáról a kabátját, a zsebéből pelenkát vett elő, és tisztába tette a kisbabát. Mire végzett, megérkezett a doktornő is, a kezében cumisüveggel. Katja kezébe adta.

„Azonnal visszajövök önökhöz” – mondta, és visszament.

Katja néhány cseppet a kézfejére spriccelt az üvegből. Nem volt forró. A gyerek szájába tette a cumit. Szása azonnal elhallgatott. Katja érezte, hogy a gyerek egész testével eszik, majd, amikor kiürül az üveg, azonnal elalszik. Körülnézett. Mindenki a tévét bámulta.

Irpinyt mutatták, a heves harcokat, majd az egymás mellé rendezett halottak testét, olyan szögből, hogy a fejük ne látszódjon. Terepmintás szövetnadrágok, szövetkabátok, bomberdzsekiken haladt végig a kamera, majd megállt egy tűzpiros télikabáton.

Katja úgy érezte, fel fognak robbanni a mellei. Lenézett, fehér pulóverét gennyes vér ütötte át a jobb mellénél.

„Egyszerre csak egy problémát” – szólalt meg a fejében Matt Damon.

Óvatosan letette a fal mellé az alvó csecsemőt, felállt és megkereste a doktornőt. Egy függönnyel leválasztott helyiségben vágták fel a tályogot a mellén, és antibiotikum injekciót kapott. Nem érzett semmit a műtét közben. A pince felhólyagzott falát bámulta, a rozsdafoltokat a vízcső alatt. Olyanok voltak, akár a Mars hegyei.

Jászberényi Sándor: Mindenki Másképp Gyászol

Pesti Kalligram, 2023

A kötethez trailer is készült, amelyet a Budapesti Skizo társulat készített. A Budapesti Skizo Csoport egy fiatal alkotókból álló közösség, melyet az SZFE volt hallgatói hoztak léte. Első produkciójuk a Dzsanni volt, amit azóta több alkalommal meghívtak Németországba vendégjátékra.