A Rákosi-kor évein végigvonuló szocreál korszakban a lakótelepekre szánt összegek meghatározott, kis hányadát a lakóházak homlokzatának, illetve környezetének művészeti alkotásokkal való telezsúfolására – szökőkutakra, az egymásra helyezett különböző színű vakolatrétegek visszakaparásával született sgraffitókra, domborművekre vagy épp köztéri szobrokra – kellett szánni. Ez a szabály az 1956-os forradalom után is megmaradt, így a kortárs képzőművészek lendülete a következő években sem állt meg, a panellakótelepeken pedig egymást követték az első látásra sokszor furcsa, érthetetlen díszek. Ezek közül most a legérdekesebb állatos témájú darabokat gyűjtöttük össze.
A vitázó pingvinek
A második világháborút követő lakásínség kezelésére, a József Attila-lakóteleppel átellenben megszületett, Száva és Zágrábi utcák közé zárt tömböket (1955-1958) az Észak-Koreából a háborút követő helyreállítás zajából hazatérő Zöldy Emil álmodta meg. A mára szépen terebélyesedett köztes zöldfelületei alatt különböző méretű művek váltják egymást: közülük a legérdekesebbek az egymás mellett ácsorgó pingvinek, akik talán épp vitáznak valamiről.
A közel másfél méteres bronzpingvinek a telefonokhoz egykor használt tantuszt is tervező Boldogfai Farkas Sándor (1907-1970) munkájaként, épp hatvanöt évvel ezelőtt jelentek meg a fák alatt. Elég messzire vetődtek otthonról.
Megérkezett az új lakó
Fürtös György (1939-2010) hosszú pályájának közel négy évtizedét a Zsolnay-gyár tervezőjeként töltötte. Itt sorozatgyártásba kerülő, illetve Nyugat-Magyarország legkülönbözőbb szegleteiben köztérre kerülő művei az utóbbi évtizedek sokszor emlegetett darabjaivá váltak (köztük a várbeli Savanyúleves rondella közelében álló díszkút), legkevesebbszer emlegetett munkája azonban teljesen eltér ezektől:
A Kisalföld újságírója 1979 augusztusában, az alkotó műtermében találkozott a munkával, amit így írt le:
Szép, nagytörzsű majom, kerek kávéscsésze-fülei kajlán merednek előre, hosszú orra érdeklődve fúródik a térbe. Ül egy kofferen. Ez a kompozíció egy új lakótelepet díszíthetne – holtbiztos, hogy a környék kedvence lenne – címe pedig: megérkezett az új lakó.
Fürtösnek korábban az állatkert egy zöld majma is feltűnt, így a lap munkatársában felvetődött a kérdés, hogy vajon a szobrász majmok iránti szeretete adta-e az ihletet. A csattanós válasz nem maradt el:
Nem a majmokat szeretem […] hanem embertársaimat. Valahol mindnyájan majmok vagyunk, nem igaz?
Az elefántborjú
A kútszoborként született munkákat körülvevő víz, illetve vízmedence eltűnése mindennapi jelenség, épp úgy, ahogyan a kisméretű munkák áthelyezése is: ez a sors várt a lágymányosi lakótelep óvodájának játszóterén valamikor 1965 nyarán megjelent kiselefántra is, amit a Képzőn Borsos Miklós növendékeként tanult Miró Eszter (1935-2006) röviddel harmincadik születésnapja előtt készített.
Az alumíniumból öntött állatról a Magyar Nemzet néhány héttel felállítása után így írt:
Bájos kis figura ez az elefánt is és a gyerekek a homokozóban, s a medencénél, amely mellett áll, birtokukba veszik a szobrot is, hiszen nekik készült. […] A szobor mint művészeti alkotás is megállja a helyét. Alkotója jó mesterségbeli tudással oldotta meg feladatát: a kialakulatlan esetlen állati test megmintázását, megőrizve friss báját, de elkerülve a giccs, a bájolgás buktatóit.
Ennek egyetlen szavával sem tudnánk vitába szállni, az azonban feltétlenül szomorú, hogy a művet néhány éve már nem óvodások rajongják körül, hanem a szomszédos Újbudai Humán Szolgáltató Központ kertjében áll.
Újpest magányos teknőse
A szocializmus évtizedeiben még teljes kapacitáson működő gyárakkal megtömött Újpest Nagy-Budapest 1950-es létrehozásáig különálló városként létezett, a fővároshoz való csatolása után azonban itt is elindultak a tömeges lakásépítések: így születtek meg 1951 és 1956 közt a Szent László teret körülvevő házak, amik mára részben megsemmisült sgraffitóikkal – az egymásra kerülő vakolatrétegek részleges visszakaparásával születő munkákkal – igen meglepő változást jelentettek az utcaképben.
A projektért mindössze harminchárom évesen Ybl-díjjal elismert tervező, a később a budavári Hiltont is jegyző Pintér Béla (1925-1992) munkatársai ennyivel persze nem elégedtek meg, így a száznegyvennégy lakásból kiáradó munkástömegek 1958-tól minden nap találkozhattak Nagy Géza bronz teknősbékájával, amit hosszú időn át egy kagylószerű medence is körbevett.
Előbb a víz, majd a medence, végül pedig az egykedvűen bámuló állat farka is eltűnt, az idén januárban azonban végül legalább utóbbi újra a helyére került, sőt, a kerület vezetése a csobogó visszaállítására is tett ígéretet.
Nem csúszik többé
Az egykori szocialista blokk országaiban hosszú időn át a legkülönbözőbb arcú játékok tűntek fel a játszótereken: a magyarok tízezrei által pozitív (vagy egy fogtörés miatt negatív) emlékként megmaradt gömbmászókák mellett űrrakéták, illetve különböző állatfigurák várták a kicsiket, hogy felmásszanak rájuk, vagy épp lecsússzanak róluk.
Kitűnő példa erre a talán keletnémet gyökerű műkő elefántos csúszdák magyar képviselője, a Bolgár Judit (1924-1982) tervei szerint a Csepeli Papírgyár egykori játszóterén megvalósult páros, ahol egy borjú és hátán hosszú időn át krómacél létrát viselő apja ácsorog egy apró kövekkel megszórt földdarab közepén.
A Nemzetközi Gyermekév alkalmából, 1980-ban született alkotás ormányát ismeretlen időben (talán a kétezres évek közepén) lebetonozták, eredeti állapota pedig már csak archív fotókon, illetve a művész műtermében készített képeken látható:
Mindent túlélő gólyák
Újlipótváros egyik legkülönösebb lakóháza, a Visegrádi utca 31. első látásra úgy néz ki, mintha valaki csukott szemmel ragasztotta volna egymáshoz a város különböző részeiről elemelt épületdarabokat (Google-utcaképen itt látható), az összképben azonban mégiscsak van valami bájosan kilencvenes évekbeli, főleg, hogy a lehetőségekhez mérten tiszteletben tartotta a mai irodaház alapját adó elődöt is, hiszen
A Vajda-féle cég végül alig hat évig maradt a helyén, az utánuk következő tulajdonosok azonban folytatták a megkezdett munkát – ruhákat mostak, tisztítottak, vasaltak, valamint festettek újra.
A lendületet a második világháború, illetve az államosítások sem törték meg: az ostrom után három hónappal, 1945 áprilisában itt újra működtek a gépek, bár a város különböző tisztítóit érő sorozatos lopások miatt rövid időre két fegyveres éjjeliőrt is alkalmazniuk kellett. Az államosítások után a Patyolat egyik egységévé vált üzletnek a környéken élők nem mindig örültek, 1959-ben egy szomszédos ház lakóbizottságának elnöke a Népszavának elküldött levelében arról írt:
Füstös, bűzös a levegő. A padláson felterített ruhák kormosak lesznek. […] Körzeti tanácstagunk többször járt a kerületben ez ügyben. Sajnos hiába. A Patyolat fütyül mindenre, s tovább pöfékeli a nehéz, széndioxiddal teli füstöt. Kérésünk: szüntessék meg legalább az éjszakai műszakot, és szereljenek fel füstelszívó berendezést.
A helyzet rövidesen megoldódhatott, hiszen az 1986-ig az állami cég, majd az Albatrosz Tisztító Leányvállalat része volt, ami a rendszerváltás után több nekifutás ellenére sem tudott megszabadulni az egykori otthonától, így megnyitotta benne a rövid életű Albatrosz Divatházat. A házat rövidesen több szinttel bővítették, az ezredforduló óta pedig irodaházként működik.
Mackó két keréken
A Honvédelmi Minisztériumtól néhány lépésnyire, a Honvéd tér mentén épp hetven évvel ezelőtt nyitotta meg a kapuit a főtisztek és családjaik otthonául szolgáló társasház, ami vonalaival és részleteivel egyértelműen harsogja magáról, hogy a szocreál korszakának minél tökéletesebb példájaként akart nyomot hagyni a belvárosban. Ez maradéktalanul sikerült is neki, mégpedig nemcsak az utca, de az udvar felé néző oldalon is, hiszen a családok gyermekeit váró minisztériumi óvoda udvari bejáratai mellett két tipikus domborművet is találunk.
Épp emiatt igazán érdekes, hogy a szovjet szájíz szerint való tervezést elváró Rákosi-korszak lezárulta után, az évtized végén egy apró vízmedence, illetve egy szobor tűnt fel az udvarban:
Az első egyforintosra gyanúsan hasonlító rajtszámot viselő állatot, illetve járművét Óra Sándor (1910-1963) szobrászművész még 1954-ben készítette el, végső helyét azonban csak 1959-ben foglalhatta el. A tragikusan korán elhunyt Óra kezeit huszonöt éves pályája során számos érdekes mű hagyta el: Óbudára az Árpád Gimnázium doborműveit, Székesfehérvárra beton Szűz Máriát, Pápán pedig Marx-szobrot készített, de számos műemlék helyreállításában is részt vett.
Ormány nélküli ormányos
A bőröndös majom miatt korábban említett Fürtös György ötven évvel ezelőtt kék elefántot álmodott a pécsi Kék Virág Óvoda udvarára, ami mostanra kissé hiányos ugyan, a viccesen dobozszerű testén végigvonuló kék virágdíszek azonban szerencsére továbbra is a helyükön vannak. Az ormányt persze lassan jó lenne újra látni, de ne legyünk telhetetlenek.
A földbe süllyedt óriásmacska
Kevés váratlanabb dolog lehet annál, mint amikor az ember hirtelen úgy érzi, mintha egy földhöz lapuló több méteres macska figyelné: ez történhet azokkal, akik a várpalotai Tési-dombon sétálnak, vagy autóznak, hiszen Gyulavári Pál szobrászművész ide álmodta meg az 1981 óta több generáció által is megmászott Játszó macskáját, aminek csak a feje, két mellső mancsa, illetve a hát és farok sziluettje lóg ki a földből:
A molylepke, akinek a szemébe nyúltak
A lista kakukktojásaként érdemes megemlékezni a hazai köztéri szobrászat számos mellékvágányát bemutató cikkünkben is feltűnt szegedi 1956-os emlékműről: a hosszú időn át a legjobb magyar kortárs alkotók közt emlegetett Melocco Miklós számos alkotótársával – köztük a német megszállási emlékművet és egy sor másik szörnyet is jegyző Párkányi Raab Péterrel – együtt 1997-re készítette el a szabadság nagyra nőtt, de rövid életű lepkéjét az ég felé tartó fiatalok kőbe vésett csoportját, akiknek az arcát többek közt magáról Meloccóról, a Budapesten elesett szegedi Danner Jánosról, a tizennyolcadik születésnapja után röviddel kivégzett Mansfeld Péterről, illetve Latinovits Zoltánról mintázták. A groteszk ötletből valósággá vált lepke nem láthatott túl sokat az eseményekből, az egyik férfialak épp több ujját is a szemeibe vájja.
