A dél-itáliai maffia nem pusztán gazdaságilag hálózta be a fél világot, de a képzeletünket is hatásosan leuralta, ami tisztán látszik abból, hogy a szervezett bűnözés – a divat, a dolce vita, a spaghetti és a spaghetti western mellett – régóta Olaszország legfontosabb popkulturális exporcikkei közé tartozik. Ez a trend a streamingkorszak eljövetelével sem tört meg, hiszen az utóbbi tíz évben is egymást érték a maffiával foglalkozó sikeres tévésorozatok. Hogy csak az ismertebbeket említsük: a nápolyi Camorra belharcait feltáró Gomorra, a római alvilágba kalauzoló Suburra, illetve a calabriai ’Ndrangheta és a mexikói drogkartellek jövedelmező szimbiózisával foglalkozó ZeroZeroZero (a Gomorrához hasonlóan, utóbbi is a maffia bosszúja elől évtizedek óta bujkáló Roberto Saviano egyik könyvén alapszik).
Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy a Disney+ egyik első európai gyártású sorozata is ebbe a hullámba illeszkedik, teljesen logikus lépésnek tűnik, hogy ők is egy komor és brutális maffiadrámával vetnék meg a lábukat a helyi piacokon. A The Good Mothers azonban igyekszik eltérni a bejáratott recepttől, és új fogást találni a témán, ami nagyrészt sikerül is neki. A megszokottól eltérően ugyanis női szemszögből mutatja be a férfiak által uralt maffia működését, ami így még az eddigieknél is fojtogatóbb képet mutat. Persze a fent említett sorozatokban is voltak már fontos és erős női karakterek – eleve árulkodó, hogy Saviano, sok millió példányban elkelt és a maffialáznak új lendületet adó sikerkönyvében, a Gomorrában egy külön fejezetet szentel a Camorra kíméletlen „keresztanyáinak”, bemutatva: miként zajlott le a kétes értékű női emancipáció a nápolyi alvilágon belül. Ezekben a történetekben a nők azonban leginkább a biznisz és a hatalmi harcok résztvevőiként kerülnek előtérbe, akik szükség esetén ugyanolyan brutálisak tudnak lenni, mint a férfi főnökök. Kivételként említhető talán az Elena Ferrante regényfolyamából készült Briliáns barátnőm, amely hangsúlyosan női szemszögből mesél, ám ott a maffia nem elsődleges közeg, inkább egy átfogó nápolyi társadalmi tabló része.
A The Good Mothers azonban nem a sötét ügyleteket, a belharcokat és a nagy leszámolásokat állítja a középpontba, inkább az ennek árnyékában zajló családi életre koncentrál, és három – pontosabban négy – tragikus női sorson keresztül mutatja be a ’Ndrangheta barbár és fojtogatóan patriarchális világát. Olyan nőkről van szó, akik egy ponton besokallnak, és megpróbálnak kiszabadulni ebből az ősi és elnyomó ingoványból, pontosan tudva, hogy ezzel a létező legnagyobb kockázatot vállalják. A téteket rögtön az első epizódban jelzi Lea Garofalo (Micaela Ramazotti) szomorú esete: ő is befolyásos maffiacsalád tagjaként fordult a ’Ndrangheta ellen, állandó bujkálásra kényszerült, majd lányával pár év után kisodródott a tanúvédelmi programból, és megpróbált kibékülni férjével. A beígért megbocsájtás helyett persze kínzás és vérbosszú következett, amely után az apa magához vette és egy aprócska calabriai faluban ejtette foglyul Denise-t (Gaia Girace). Garofalo végzetes naivitása elsőre érthetetlennek tűnik, de a sorozat további három példán keresztül tárja elénk azokat a pokoli gravitációs erőket, amelyek újra és újra visszahúzzák a kitörni vágyó nőket a bántalmazó maffiacsaládok mocsarába. Mindegyikük története valós eseményeken alapszik (Garofalo 2009-ben tűnt el), akárcsak az elszánt ügyésznő vezetésével zajló kiterjedt nyomozás, amellyel igyekeznek meggyengíteni a világ egyik legerősebb bűnszervezetét, a hírhedten nehezen megközelíthető ’Ndranghetát.
Mindezt a sokszorosan díjnyertes brit újságíró, Alex Perry tárta fel The Good Mothers című 2018-as könyvében. A megfilmesítési jogokat már évekkel korábban, egy pár oldalas könyvtervezet alapján lefoglalózta egy menő brit produkciós cég, a House Productions, amely a BAFTA-jelölt Stephen Butchardra bízta a forgatókönyv megírását, aki többek között Az utolsó királyság című sorozaton dolgozott. A szkript párhuzamosan készült Perry könyvével, aki időről időre megosztotta a készülő fejezeteket a filmes csapattal. Először egy angol nyelvű, egész estés játékfilmben gondolkodtak, de végül rájöttek, hogy hatrészes minisorozatként jobban ki tudnák bontani a karakterek pszichológiai ívét. Talán még ennél is fontosabb kreatív döntés volt, amikor belátták: ha hitelességre vágynak, a sorozat nyelve nem lehet angol, a szereplőknek muszáj olaszul, sőt, azon belül is calabriai dialektusban beszélniük. Egyesítették hát erőiket az egyik legrangosabb olasz gyártócéggel, a Wildside-dal, amelynek kreditjei között szerepel Briliáns barátnőm, Az ifjú pápa és a Nyolc hegy is. Ők segítettek olaszra átültetni a párbeszédeket, közreműködtek a helyszínkeresésben és a szereplőválogatásban is, majd a rendezői feladatokat is lekettőzték a brit Julian Jarrold és az olasz Elisa Amoruso között.
A helyismeret eredménye meg is látszik a sorozaton, a The Good Mothers drámai erejéhez ugyanis nagyban hozzájárul a legapróbb részletre is kiterjedő hitelesség. Csak elképzelni tudjuk, ugyanez az ízig-vérig délolasz történet mennyivel hamisabban hatna külföldi színészekkel és angol dialógusokkal. A drámai erő másik nagy forrása épp a szereplőgárda, amelyből egyesek már a magyar nézőknek is ismerősek lehetnek más maffiózós sorozatokból – például a Denise-t alakító Gaia Girace a Briliáns barátnőmből, az ő bántalmazó apját hozó Francesco Colella a ZeroZeroZeróból vagy az ügyésznőt játszó Barbara Chichiarelli a Netflixes Suburrából –, ám a nálunk kevésbé ismert arcok is egytől-egyig ugyanilyen meggyőzőek. Denise apját külön is érdemes kiemelni, hiszen ő még a többi, nyíltan erőszakos családfő közül is kiemelkedik azzal, hogy mesterien vegyíti a gyengéd, behízelgő gesztusokat a dermesztő fenyegetésekkel.
A cselekmény kifejezetten lassan épül, de percről percre, óráról órára egyre fojtogatóbbá válik. Mint korábban írtam, nem annyira bűnügyek érdeklik, inkább az az elképesztően durva érzelmi manipuláció, amellyel a szervezet kicsikarja tagjaiból a legfőbb értékként kezelt lojalitást. Az is hamar kiderül, hogy az elnyomott és boldogtalan nők dilemmáiban nemcsak a történetmesélők látták meg a lehetőséget, de az olasz hatóságok is, amelyek Garofalo eltűnése után rendhagyó taktikával próbálták megbontani a maffia sorait:
Mi van, ha több olyan nő is van köztük, mint Lea Garofalo? Olyan anyák, akik elégedetlenek az életükkel és gyermekeik sorsával. Olyan bátor nők, akiknek talán csak egy kisebb biztatásra lenne szükségük. És mi lenne, ha mi új életet biztosíthatnánk nekik, olyat, amiről álmodni sem mernek. Mi lenne, ha rá tudnánk venni őket, hogy elárulják bántalmazó férjüket és apjukat? Véget vethetnénk az elnyomásuknak. A ’Ndrangheta asszonyai lehetnének a trójai faló, amire senki sem számít. Ha magunk mellé állítjuk őket, térdre kényszeríthetjük az egész szervezetet
– jelöli ki a célokat kissé didaktikus monológjában az ügyésznő az első epizód végén, de ehhez hasonló tételmondatokat szerencsére csak elvétve kapunk a sorozatban. Inkább a gyakorlatban látjuk kibontakozni a fenti nyomozási stratégiát, amely idegőrlően lassan, frusztráló visszalépésekkel és lesújtó tragédiákkal kísérve halad a maga útján. A hatórányi játékidő csak egy kicsit tűnik soknak, egy-két flashback, vagy zenés merengés nyugodtan elhagyható lett volna, de összességében jó döntésnek bizonyult a minisorozat-formátum: nehéz ugyanis elképzelni, hogy egy játékfilmben lett volna lehetőség ilyen mélységű karakterábrázolásra és ilyen lomha, de folyamatos feszültségépítésre, amely észrevétlenül kúszik a bőrünk alá. A lezárás is kellően komplex és életszerű, bemutatja, milyen részleges eredményeket érhetnek el a maffiával szembeforduló bátor nők, de nem oldja fel hamis illúziókban a hat részen át taglalt nyugtalanító tanulságokat. Teljesen megérdemelt, hogy a The Good Mothers kapta a Berlinale idén először átadott sorozatdíját.
The Good Mothers, 2023, 6 epizód, Disney+, 24.hu: 8,5/10
