Harmadik évadához érkezett az Elena Ferrante Nápoly-regényeiből készült Briliáns barátnőm sorozat, mely évtizedeken át követi két nő, Elena Greco és Raffaella „Lila” Cerullo történetét, emellett azonban a háttérben bemutatja Olaszország háború utáni történelmét is. A sorozat nemcsak arra lett kiváló példa, hogy jól is hozzá lehet nyúlni egy világsikert arató irodalmi alapanyaghoz, de azt is az elsők között mutatta meg, megfelelő háttérrel egy olasz nyelvű sorozat is nemzetközi sikert arathat: a Briliáns barátnőm volt
az első olyan, nem angol nyelven beszélő sorozat, amit főműsoridőben mertek bemutatni Amerikában. Az amerikai nézők ugyanis nem nagyon szeretik a feliratozást, viszont ezt a sorozatot csak olasz nyelven lehetett leforgatni, az HBO pedig így is bevállalta. A siker nem maradt el: Saverio Costanzo nápolyi dialektusban beszélő színészei meghódították nemcsak az olasz, de az amerikai és a brit tévénézőket is
– írtuk a 2018-ban bemutatott első évad után, amit annyiban egészítenénk csak ki, hogy koprodukcióról van szó: az HBO mellett a Rai 1 olasz közszolgálati televízió és a TIMvision nevű, szintén olasz streaming-szolgáltató is beszállt.
A sorozatról mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy azok, akik nem olvasták a regényeket (vagy inkább regényt, mert Ferrante egyetlen összefüggő regényként tekint a négy könyvre osztott folyamra), könnyen lehet, hogy valamiféle lányregényes barátság szívmelengető történetének gondolják a Briliáns barátnőmet. Nem is tévedhetnének nagyobbat! A könyvek és a sorozat is kíméletlenül realisztikus és húsbavágó történetet mesélnek el, hangsúlyosan női szemszögből, és nem szemérmesek, ha korábban tabunak számító témák kerülnek szóba, legyen az családon belüli nemi erőszak, női szexualitás, fogamzásgátlás vagy éppen az, hogy a barátságnak (de legalábbis a nők közöttinek) olyan velejárói is vannak, mint az irigység, a féltékenység vagy akár a kegyetlenség határán is túlmenő őszinteség. Ez utóbbiak rendkívül összetett és sokrétű ábrázolása miatt a sorozatot többen forradalminak tartják, mert eddig a műfajban sosem látott őszinteséggel és mélységgel beszél a nők barátságáról. Mert bizony,
A két főszereplő mellett ráadásul összetett és életszerű szereplők egész sora vonul fel: a nápolyi külváros lakótelepének életét végigkísérve láthatjuk, milyen lehetőségei voltak a szegény munkáscsaládban felnövő lányoknak a háború után Dél-Olaszországban. Hogyan van jelen fenyegető árnyként mindenki életében a nápolyi maffia, a Camorra, melynek a környékbeli helytartói, a Solara család tagjai kiskirályként uralják és tartják félelemben a lakótelepet. Minden iparosodás és modernizáció dacára 19. századi parasztcsaládokra jellemző erkölcsök és világnézet alapján élnek az ott lakók, ahol egy okos, tanulni akaró lány csak gondot és bonyodalmat okoz, hiszen a normális az, ha minél korábban dolgozni kezd és férjhez megy.
A szorgalmas Lenú (ahogy Elenát becézik) azon szerencsések közé tartozik, aki mégis ki tud törni: gimnáziumba mehet, később pedig egyetemre, míg a nála is okosabb Lilának ez nem sikerül, marad számára az, hogy gyerekfejjel belekényszerüljön egy boldogtalan házasságba, és egész más kényszerpályára álljon az élete. Hiába távolodik el azonban egymástól a két főszereplő fizikailag is – hiszen Lenút Pisába, majd Firenzébe sodorják az események –, újra és újra összekapcsolódik az életük.
Az első két évad az ötvenes és a hatvanas években játszódott, a most februárban bemutatott harmadik pedig már a hetvenes évekbe is beleharap. Ez pedig nehéz döntés elé állította az alkotókat, hiszen a két főszereplő már nem kamaszlány többé, sőt, a harmincat is elhagyják, és eleinte az volt a terv, hogy az évad közepén váltanák idősebb színésznők a mostani Lenút és Lilát alakító Margherita Mazzuccót és Gaia Giracét (ahogy ők is az első évad közepén váltották a gyerekszínészeket), ám végül ezt az évadot is ők játsszák végig.
Ami nem könnyű, hiszen tizennyolc évesek mindketten, a 2020-ban kezdődő forgatáskor pedig még fiatalabbak voltak, ám mindketten felnőttek a feladathoz: sőt, mivel az évad forgatása közben volt egy csaknem egyéves szünet, láthatóan idősebbek is lettek kicsivel az utolsó részekre – ez különösen Giracén látszik, ő gond nélkül belesimul a harmincas anya szerepébe, Mazzucco esetében már kicsit rezeg a léc, de a színészi teljesítményére nem lehet panasz. Mivel a Briliáns barátnőm sorozatban kevés nemzetközileg is ismert színész játszik, sok új arcot és nevet érdemes megjegyezni, ám Mazzucco és Girace az igazán nagy felfedezettek. Tényleg magukévá tették a figurákat, és érthető is a döntés, hogy inkább vállalták az alkotók a kockázatot, hogy a tinédzser színészeknek a valós koruknál kétszer idősebb szereplőket kell alakítaniuk. Nem nehéz megjósolni, hogy az olasz, sőt talán a nemzetközi film jövendőbeli sztárjairól van szó (Girace közben már szerepelt a Luna Park című olasz Netflix-sorozatban is).
A harmadik évad abban is változást hozott, hogy a sorozat vezető alkotója, Saverio Costanzo eggyel hátrébb lépett, legalábbis annyiban, hogy a rendezést ezúttal egy új emberre, Daniele Luchettire hagyta (az első két évadot Costanzo rendezte, két részt kivéve, melyekben Alice Rohrwacher váltotta). Costanzo az első két évadról elmondta, igyekezett azokat az elbeszélt korra jellemző, uralkodó filmes irányzatokhoz igazítani: így az ötvenes években játszódó első évad a neorealizmus, a hatvanas évekig jutó második pedig az új hullám stílusjegyeit is magán viselte (ez különösen az első esetében volt feltűnő), a harmadikról pedig Luchetti azt mondta, egyrészt a hollywoodi reneszánsz gyakorolt hatást rá, másrészt a hetvenes évek olasz filmművészete, méghozzá mindkét főszereplő történetében:
Elena karaktere egy polgári drámában vagy vígjátékban játszódik. A 70-es évek olasz mozijának egy bizonyos típusú nyugtalansága van benne, ami Monica Vittire emlékeztet azokban az években, aki a még bizonytalan női identitással kapcsolatban önmagukat megkérdőjelező karaktereket játszott. Míg Lila olyan karakter, aki még mindig a túlélésért küzd. Tehát az ő esetében a referenciák egyfajta 1970-es évekbeli olasz és egyben amerikai mozira utalnak, amit szeretek – felnőtt közönségnek készült filmek, Lila esetében pimasz és agresszív hangvételűek, míg Elena ábrázolásakor egy lágyabb, polgáribb és egyben önvizsgálatra törekvő tónusúak
– mondta a rendező a Varietynek.
A különféle referenciák persze nem biztos, hogy mindenkinek feltűnnek, az viszont valóban egyértelmű, hogy egyre jobban elválik egymástól a két főszereplő sorsa. Elena írói karrierjét, illetve házasságát is számos buktató nehezíti, de ezeket össze sem lehet hasonlítani azzal, amin a szalámigyári munkásként dolgozó Lila megy át. A sorozat közben bemutatja a kommunisták és a fasiszták harcát a munkásságért, a hetvenes évek olaszországi terrorhullámát vagy a hetvenes évek újbalos értelmiségét, amely azonban a legfontosabb szempontokat tekintve nem különbözik sokban a lakóteleptől: a férfiak az akadémiai világban is ugyanúgy felcsinálják és otthagyják a nőket, vagy éppen teljesen rájuk hagyják a gyereknevelést.
A sorozat finom társadalomkritikája végigkísérte az első két évadot is, itt viszont a felnőtt Elena és Lila esetében jóval egyértelműbb következtetésekre jut, és a főszereplők korából kiindulva is érthető, hogy ők magukat is inkább foglalkoztatják a közéleti kérdések. Luchetti (aki rendezőként olyan filmekben dolgozott, mint a Testvérem egyedüli gyerek vagy az Életünk) továbbá több álomjelenetet tett a sorozatba, és nagyobb teret adott Elena fantáziájának is.
A cselekmény (melybe tanácsadóként Ferrante is beleszól) adja magát, a díszletek és jelmezek tökéletesek, és láthatóan komoly gondot fordítanak rájuk az alkotók, főleg, hogy ebben az évadban még több a külső helyszín, legyen szó Nápolyról vagy Firenzéről. A színészi alakítások pedig tényleg tökéletesek: Margherita Mazzucco és Gaia Girace nevét újra muszáj megjegyezni, de távolról sem róluk szól kizárólag ez a sorozat. Így például az egyik legösszetettebb és nehezen megformálhatóbb karakter, Immacolata, Elena anyja szerepében az eddig csak színházban dolgozó Anna Rita Vitolo alakít nagyot, de az ijesztő Michele Solarát alakító Alessio Gallóról is képtelenség levenni a szemünket (ő egyébként már a Gomorrában is játszott). Említsük meg azt is, hogy az előző évadokban megismert szereplőket is meg kellett öregíteni, de ez is a legtöbbször remekül sikerült. Az is igaz, hogy az alkotóknak a negyedik, utolsó évad előtt nagyon fontos döntéseket kell majd hozniuk az új színészek kiválasztásánál, de ez legyen a jövő problémája.
A Briliáns barátnőm jelentőségét már a cikk elején sorolt példák is illusztrálták, de most maradjunk annál, hogy a sorozat behozta Elena Ferrantét a filmes-tévés mainstreambe: a sorozat első két évadának sikere óta film készült Az elveszett lány című regényéből a Netflix jóvoltából, és ugyancsak ott lesz majd sorozat A felnőttek hazug életéből is. Hogy ezek a regények hol foglalnak helyet Ferrante írói pályáján, az nem mellékes ugyan, mégis nehéz elképzelni, hogy sikerülni fog az eredeti regények szellemiségéhez hívebb és jobb sorozatot készíteni a Briliáns barátnőmnél.
Briliáns barátnőm (L’amica geniale), 3. évad, 8 epizód, 2022. 24.hu: 9/10
