Kedves férfiak!
Nőnap van: a szerencsétlen mimózafákat megkopasztották, ágait csokorba fűzték és felköszöntöttek bennünket, de a sárga bársonygyöngyök maholnap kifakulnak, megbarnulnak, és végül ugyanúgy elpusztulnak, mint azok a nők, akiket a vallás, a szeretet és a szabadságot üldöző rend nevében világszerte megkínoznak, bebörtönöznek, kalitkába zárnak.
Mi, a vallási és kulturális sokszínűséget élvező nyugati nők ámulattal figyeljük ezeket az oroszlán-asszonyokat, akik a Saría törvényeit megszegve próbálnak kitörni ketreceikből, ahová a női szabadságtól, fantáziától és önrendelkezéstől rettegő gyenge férfiak kényszerítették őket. Ez a gyengeség az – nem, nem a szeretet –, ami agresszióval, nemi erőszakkal és gyilkossággal áll bosszút azokon, akik magukra hagyják a férfiakat.
Elvégre ha nincs a közelben a nő-anya-nővér, aki megpuszilgatja a sebeket, horzsolásokat, a legenyhébb fájdalom is elviselhetetlen mértéket ölt, nélkülük árvának érzitek magatokat, térdre kényszerít a magány, a napi öngondoskodás, vereségként élitek meg a veszteségeket – beleértve a munkahelyi problémákat, a státuszvesztést, a meghiúsult ambíciókat –, mintha legbelül még mindig gyerekek lennétek.
Hát nem volna jobb felnevelni ezt a gyereket?
Megbirkózni az anyák hiányával?
Elengedni a biztonságosnak vélt gyeplőt?
Hiszen a legfelvilágosultabb férfiak is nehezen viselik, ha a nőjük túlszárnyalja őket. Talán ezért olyan ijesztő még mindig az intelligens nő, aki örül a társa sikerének – ennek fordítottja sajnos mindmáig ritka jelenség –, ezért rekesztik ki az iskolázott nőket, akik mernek élni a lehetőségeikkel. Mintha az érvényesülés ördögtől való lenne.
Évezredes kultúránk, a mi kultúránk, amelyre annyira büszkék vagyunk és amelynek oly sokáig kedvezményettjei voltatok, nektek is sokat ártott – régen is, most is bumerángként csap vissza rátok. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a nők törtetését elfogadhatónak tartom. Semmivel sem jobb a férfihatalomnál, mert épp a férfiak leigázására törekszik. Csak azt mondom, hogy
Azokban az országokban, ahol a nőknek fátyol mögé kell rejteniük az arcukat, egyre több lány hallatja a szavát, és legalább ennyi fiatal férfi áll melléjük a harcban a halállal dacolva. Szívből remélem, hogy ez az ébredési folyamat nem torpan meg és nem követel még több véráldozatot. Előbb-utóbb a véreskezű diktátorok is engedni fognak, akik a hit nevében tűzzel-vassal torolják meg a szabadságvágyat. Holott nincs az a hit, nincs az a férfiak által írt és érvényesített diktátum, amely láncra verheti a szabadságot és a szépséget.
Vérrel írt fejezet nyitnak most a nők a Történelemben, mi pedig, ha mást nem is tehetünk értük, szolidaritásunkkal, részvétünkkel támogathatjuk őket akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy a kritikus tömegre még várnunk kell.
A mi férfiaink, a nők félévszázados küzdelmét követően, ma már pelenkát cserélnek, büszkén sétálnak a hordozóban rugdalózó gyerekeikkel, teret engedve a nőknek, akik kiléptek az otthon falai közül, levedlették a házi tűzhely őrzőjének szerepét és karriert építettek maguknak. S bár nem minden férfi örül ennek a felállásnak, ma már ez a valóság. Ebből azonban még korántsem következik, hogy nélkületek is jól megvagyunk.
De nem hunyhatunk szemet a gyengeségből elkövetett, egyre sokasodó nőgyilkosságok felett – amelyek abból is következnek, hogy nem vállvetve haladunk, hiányzik a kölcsönös tisztelet, az elfogadás, a tudatos odafordulás. Ha a férfi lemarad olykor pár lépéssel, mindjárt feltartóztatná a nőt is. Röviden:
Rám, holokauszttúlélőre hárul annak felelőssége, hogy elmeséljem, mennyi gyenge és kiszolgáltatott férfit láttam a koncentrációs táborokban. Pokoli árat fizettek: tömegével adták fel, legalább kétszer annyian, mint a nők. Kiváltképp az értelmiségieknek, az ortodoxoknak, a polgári jólétből elhurcoltaknak jelentett kihívást az öngondoskodás.
Fogalmuk sem volt, hogyan kell megölni egy tetűt, elrejteni egy kelést, egy sebet, egy fagysérülést a szelekciók során, s azon ritka alkalmakkor, amikor erre lehetőség nyílt, gondot okozott a tisztálkodás; erőtlenül görnyedeztek a sorakozók alatt, nem ismerték a fagy elleni praktikákat, legyőzte őket a fájdalom, az éhség, a magukra hagyatottság, a fizikai és erkölcsi szenvedés, a sorozatos bántás. Lemondtak az emberi fantázia határtalan erejéről is, álmodni sem mertek arról, hogy egy nap talán újra szabadok lehetnek.
Ó, micsoda gyötrelem, milyen torokszorító élmény volt látni Dachauban, az elektromos szögesdrót tövében a földön heverő, mozdulatlan férfiakat, akiknek átdobtam egy lopott krumplit: csupán egyetlen kar nyúlt erőtlenül az ég felé, de túl gyenge volt, hogy elkapja.
És ugyanilyen gyötrelmes látvány fogadott Bergen-Belsenben, a halálmenet végállomásán, ahol egy férfitáborba tereltek minket. Meztelen férfiak hevertek itt is, mindenütt. Ki holtan, ki haldokolva. Nekünk pedig dupla adag levest ígértek, hogy eltakarítsuk őket – mint a szemetet – és bevonszoljuk őket a halottak sátrába, ahol eleve gúlában álltak a feltornyozott halottak.
A „civilizált Európa” földi pokla után, ahol egymillió gyermeket égettek el, a nők ádázul védték az életet, mintha újra akarnák népesíteni a földet.
Kiemelt képünkön Bruck Edith magyar származású olasz költő otthonában, Rómában, Olaszországban, 1989-ben.
