A politika a kultúrában gyökerezik. Ez az úgynevezett Breitbart-doktrína alapvetése, mely szerint a szórakoztatóipar által közvetített eszmék formálják a fogyasztók világnézetét, ezért a politikai változáshoz először a kultúrát kell áthuzalozni. Andrew Breitbart ultrakonzervatív politikai kommentátor még azelőtt meghalt, 2012-ben, hogy a trumpizmus kiteljesedett volna. Mégis nála kevesen tettek többet azért, hogy a jobboldal újrakódolásával a republikánus táborban jöjjenek létre a feltételei egy olyan populista politikusvezér felemelkedésének, mint amilyen Donald Trump.
A pályája nagy részében a 2000-es években publikáló Breitbart által alapított, a nevéről elnevezett hírsite (Breitbart News) az alternatív jobboldal máig meghatározó fóruma, ahonnan olyan figurák emelkedtek ki, mint a későbbi Trump stratéga, a börtönből nemrég szabaduló Steve Bannon, vagy az állítása szerint a homoszexualitásából kigyógyuló Milo Yiannopoulos, aki még a szélsőjobbnak is sok volt, miután ellentmondásosan nyilatkozott a pedofíliáról.
Breitbart szentül hitte, hogy az akadémikusok, a part menti kulturális elitek és a mainstream sajtó az Egyesült Államok „zsidó-keresztény örökségét” akarja elpusztítani, a fegyverük pedig a „politikai korrektség és a multikulturalizmus”. Ellenfeleit kulturális marxistáknak nevezte (a fogalmat lelkesen kultiválja itthon is az Orbán-párti és a náci sajtó), akikkel szemben egy ellen-nyilvánosságot, egy árnyék-Hollywoodot kell kiépíteni. Breitbart talán legfontosabb tanácsa az új jobboldal követőinek az volt, hogy
Miközben a hagyományos média többségében demokrata-elfogódású (hozzátéve, hogy ennek a szerepe erősen elnagyolt, a kábelcsatornák nézettségi listáját a konzervatív Fox News dominálja), az új médiát gyorsabban fedezte fel magának és hatékonyabban kezdte használni a jobboldal, mára pedig olyan mélykonzervatív médiavállalatok intézményesültek az online térben, mint a PragerU, a Blaze Media, a The Daily Wire és az oroszok által pénzelt TENET Media. A liberális vagy baloldali tartalomgyártó közösség szervezettségben, nézettségben és bevételekben sem ér fel a jobboldalihoz. A woke-ellenes stand-uposok, a nőgyűlölő manoszféra és a populista jobboldal szolgálatában álló politikai kommentátorok természetes rokonszenve mellett Trumpék az idei választási kampányban megnyerték maguknak a podcast-világot is. Trump végig látogatta az internetes nyilvánosság legnépszerűbb podcastereit, Adin Rosstól Theo Vonon, a Nelk Boyson és Lex Fridmanen át a legnagyobb közönséggel bíró Joe Roganig,
A választási győzelem éjszakáján – Trump egyetértő bólogatása mellett – valamennyiüknek köszönetet mondott Dana White. A szintén Trump mögött álló UFC-elnök Rogant „hatalmasnak és erősnek” nevezte, és itt nem barátja korábbi harcművész múltjára célzott, hanem elvitathatatlan befolyására egy republikánus szempontból kulcsdemográfiára, az egyre konzervatívabb fiatal férfiakra.
A podcast egy főleg fiatal és középkorú férfiak által kedvelt formátum, még mindig évről évre bővülő hallgatósággal, amely sokáig egy apolitikus vagy centrista közegnek számított, de a közönségével együtt fokozatosan jobbra tolódott: ma a Spotify három legnépszerűbb podcastja az Egyesült Államokban
- a The Joe Rogan Experience,
- a The Tucker Carlson Show
- és a The Charlie Kirk Show.
Mindhárman Trumpot támogatták az idei elnökválasztáson.
Miért fontos ez?
„Azt hiszem, ezen a választáson rendesen megfeszítették az izmaikat a bro-szavazók” – nyilatkozta John Fetterman pennsylvaniai demokrata szenátor a fiatal férfiak váratlan részvételéről a Politicónak. Interjújában pártja elnökjelölti kampányának médiastratégiáját is kritizálta:
Nem értem, miért nem mentünk el Roganhez.
Mindig is nagy rajongója voltam. Nem értek vele mindenben egyet. De nem kötelességünk megkérdőjelezni a nézeteinket, és részt venni ezeken a beszélgetéseken?”
Rogan Kamala Harrist is szívesen vendégül látta volna, de a demokrata jelölt kampánycsapatával nem sikerült megegyezni a feltételeken. Harrisék nem akartak elutazni Rogan austini stúdiójába, és egy órában maximálták volna az egyébként jellemzően több órásra nyúló műsoridőt. Ahogy azt a The Atlantic szerzője említi, ezek a kampányfinisben az elnökjelölt sűrű naptárját figyelembe véve alapvetően méltányolható kérések, de Harrisék feltételei rávilágítanak arra is, hogy a demokraták nem értik az új média működését, vagy nem akarnak annak a szabályai szerint játszani.
A több órás, lazán irányított beszélgetések fő valutája a hitelesség, hogy a résztvevők nem félnek hosszú gondolatmenetekben elveszni, vagy adott esetben sértően fogalmazni. A július végén jelöltté váló Harrisnek nem volt ideje saját kampánystábot összerakni, jelentős részben Joe Biden csapatát örökölte meg, amely őt is ugyanúgy körbebarikádozta az éles interjúhelyzetek elől, mint elődjét, aki egyre látványosabban romló mentális képességekkel küzdött. Nem engedték interjút adni a kritikus sajtónak – az ellenséges Fox Newsban töltött el egyedül húsz percet –, és kerülte a nehezen kontrollálható, többórás beszélgetéseket: olyanokat, amilyeneket kihívója adott. Harris a főleg nők által hallgatott Call Her Daddy podcastben beszélgetett szűk háromnegyed órát, kiemelt figyelmet szentelve az abortuszra, másik fontos szereplése a korábbi NBA-bajnokok által vezetett All the Smoke című műsorban volt, ahol hasonló időtartamban a marihuána legalizáció kérdéséről és a gazdaságról beszélt.
Trump sokszor tud furcsa és unalmas is lenni a nyilvános szereplésein. A politikai nagygyűlései, melyek kulcsszerepet játszottak az első, 2016-os győzelmében, és melyeket rendhagyó módon akkor a kampány befejeztével sem hagyott abba, tele vannak olyan bizarr pillanatokkal, mint amikor bő fél órán keresztül csak zenékre lötyög, cápákról, villámcsapásokról vagy egy néhai golfbajnok péniszméretéről értekezik, elnyújtott beszédeibe pedig gyakran belefárad a hallgatóság és idő előtt távozik.
A több órás podcast-szerepelések sem voltak mentesek az abszurditástól, elég csak arra gondolni, amikor Trump a földönkívüli életről fejtette ki gondolatait. Ezek a gondolatrohamok sem roncsolták egyértelműen az esélyeit, hiszen tudvalevő, hogy nem a befektetői zsenije, hanem a média tudatos használata tette először New York-, majd Amerika-szerte ismertté Trumpot, aki érti, hogyan kell a vitathatatlanul szórakoztató és karizmatikus személyiségével saját magán tartani a figyelmet.
Viszont a kötetlen beszélgetések arra is alkalmat adtak, hogy Trump megmutassa az emberi oldalát, és azonosulhatóvá tegye a karakterét, amelyet a demokraták páros napokon ijesztőként, páratlanokon nevetségesként próbáltak láttatni. Ilyen pillanat volt, amikor Theo Von podcastjében kérdezte a műsorvezetőt korábbi alkohol- és kábítószer-függőségéről tőle szokatlan érdeklődéssel és empátiával Trump, akinek a bátyja a 80-as években alkoholfüggőség szövődményeibe halt bele.
Hiszen ezek nem interjúk, hanem puha beszélgetések, így a néző-választó fejében könnyen épülhet meg Trumpról egy elfogadhatóbb, autentikusabb, megválaszthatóbb kép annál, ami a tényvalóság: hogy ő az egyedüli büntetőügyben érintett és elítélt korábbi elnök, aki hivatali ideje végén az ország történetében elsőként útját állta a békés hatalomátadásnak, továbbá máig bármiféle bizonyíték felmutatása nélkül tartja fenn a 2020-as választások elcsalásáról tett állításait, stb.
Hiába jelentek meg utólag a podcastokban tett állítások hitelességét vizsgáló írások, ha a műsorban ezek nem voltak ütköztetve. Márpedig Trumpot könnyen futni hagyták a podcasterek: Rogannél például a saját politikai üldöztetése kapcsán arról beszélt, hogy ő a 2016-os kampány alatt sohasem állított olyat, hogy Hillary Clintont börtönbe zárná, sőt, amikor a nagygyűlésein a közönsége ilyesmit skandált, leállította őket – holott ennek számos videós bizonyíték alapján az ellenkezője igaz. A podcast-beszélgetések ugyanazokat a dilemmákat vetik fel, mint a politikai bulvárinterjúk, hogy egyáltalán kell-e, szabad-e humanizálni azokat a döntéshozókat, akik a legnagyobb erővel képesek alakítani mindannyiunk valóságát?
A havonta 160 milliós elérést produkáló Rogan korábban szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy fontos közhatalmi pozícióra pályázó politikusjelölttel nem ül le beszélgetni. Ezt azzal magyarázta, hogy önmeghatározása szerint nem újságíró, és csak felszínesen követi a politikát, ha pedig valaki egy választási kampányban, nagy nyilvánosság előtt akar politikust kérdezni, akkor kötelessége kemény kérdéseket gördíteni az útjába. Ezt a logikát követve utasította vissza többször is Trumpot, akiről Rogan még két éve is azt mondta: semmilyen szinten sem a támogatója, nem utolsó sorban veszélyt jelent a demokráciára, ezért nem akar neki segíteni. Rogan múltbéli baloldali, progresszív nézetei ismertek: korábban a baloldali populista Bernie Sanders támogatója volt, és a bevándorlással, abortusszal és a szexuális kisebbségek jogaival kapcsolatban is kritikusan viszonyult az első Trump-adminisztrációhoz.
Rogan most meglépte azt, amitől korábban tartott. Előbb három órára vendégül látta Trumpot (és később az alelnökjelöltjét, JD Vance-t), ami úgy tűnik, segített átbillenteni egy republikánus szempontból kulcsdemográfiát:
Rogan hallgatói közül 10-ből 8-an férfiak.
Miért a fiatal férfiak?
John Shahidi, a többek között a Nelk Boys és Theo Von műsoroknak otthont adó Shots Podcast Network társalapítója szerint Trump podcast-megjelenései egy hatékony stratégia részei voltak, amellyel a fiatal férfiakat, valamint minden más olyan szavazót is meg akartak szólítani, akiknek a mainstreamtől eltérő médiaétrendje van. Shahidi szerint Trump ezzel a turnéval azt üzente a politikába jellemzően kevésbé bevonódó fiatal férfiaknak, hogy hallja a hangjukat, és figyel rájuk. „Ők pedig [erre válaszul] azt mondták, »te vagy a férfi, rád szavazok!«” – mondta.
A legkisebb Trump (aki egyben a legnagyobb is a maga két méter öt centijével) szerepe nem csupán abban merült ki, hogy megmutogatta apjának a telefonján az internetes nyilvánosság különböző szereplőit, de barátjával, Bo Loudon jobboldali influencerrel formálisan is a kampány részei voltak: a feladatuk a Z-generáció férfi tagjainak, az úgynevezett bro-szavazók (bro vote) megszólítása volt, melynek részeként több podcast-szereplés szervezésében is szerepet vállaltak.
Barron Trump, aki nem csak fogyasztója, de barátja is több tartalomgyártónak, segített megtalálni apjának a fiatal férfi közönségre rezonáló üzeneteket is. Trump első elnöki ciklusa alatt bizalmatlanul fogadta a kriptovaluták térnyerését, de a mostani kampányban hangos támogatójuk volt, a Bitcoin árfolyama pedig Trump visszatérése óta az egekben van. Trumpot elmondása szerint Barron vezette be a kripto-világba, aki „kívülről-belülről ismeri” a témát.
A folyamat nem most kezdődött: már a 2022-es félidős választáson is mindössze egy százalékkal nyertek a fiatal férfiak körében a demokraták. – a férfiaknál 42 százalékot szerzett, a nőknél 58-at. „A demokraták magukra hagyták a fiatal férfiakat, a legtöbbjüknek Trump volt az egyetlen választás” – mondta a jelenségről Alex Bruesewitz, Trump 27 éves kampánytanácsadója, aki szerint a republikánus-jelölt haknijai az influenszereknél azt üzente, „oké srácnak lenni” (érdemes megjegyezni, hogy a jelenség nem Amerika-specifikus: a világ számos országában távolodnak egymástól világnézetileg a Z-generációs férfiak és nők).
A fiatal amerikai férfiak nincsenek különösebben jó passzban. Kevesebben szereznek diplomát női társaiknál, rossz mentális állapotban vannak, mégis ritkábban fordulnak segítségért és magányosak, így sokan találnak vigaszra az internet toxikus nőgyűlölő bugyraiban. Ilyen a manoszféra is, ahol egyenesen a nemek háborújaként keretezték az idei választást. Ebbe a sorba állt be a világ leggazdagabb embere, Elon Musk, Trump egyik legelhivatottabb támogatója, aki maga is szerepet kap majd az új adminisztrációban. A választás éjszakáján azt írta az X-en: „A lovasság megérkezett. A férfiak rekordszámban szavaznak. Rájöttek, hogy most már minden kockán forog.” A poszt alatti legnépszerűbb komment az emberkereskedelemmel és kiskorúak megrontásával vádolt influenszertől érkezett: Andrew Tate a férfiak valamint a buzik és a nők harcaként írta le a választást.
