Hat év után arra tért haza a katona a feleségéhez, hogy kisbaba sír a szomszéd szobában

– Mi ez a hang, az ördögbe is? – kérdeztem a feleségemet. A hangom fojtott volt, csaknem suttogás.

De tudtam, mi az. Persze hogy tudtam.

Mabel kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé, az étellel már nem törődött, a kés-villa úgy hevert a tányéron, ahogy a kezéből kiesett, a bor érintetlenül állt a pohárban.

– A baba – mormolta Joan lányunk, és talpra ugrott, hogy a szomszéd szobába siessen. – Majd én felveszem a fiút, anya.

Fiú?

A másik három lányunk egy szót sem ejtett ki a száján, ülve maradtak, az arcuk dermedt volt, akárcsak az anyjuké, és láttam, hogy a rémület némította el őket, ahogy a reakciómat várták.

Tovább faggattam őket, átható tekintetem egy percre sem vettem le Mabel arcáról.

– Mégis kié ez a fiú? A BABA?

A feleségem megvonta a vállát, mintha semmiségről volna szó, aztán megmerevedett a teste, kihúzta a derekát, és ráismertem Mabel makacsságára, ami most ismét erőre kapott. De még most sem szólt semmit. Nellie könyörgő tekintettel nézett az anyjára, aki megrázta a fejét, és elhessegette.

– Nos? – sürgettem. – Csak ülök itt, te meg fütyülsz rám? Vagy menjek oda, és nézzem meg? –Hosszan ittam a borból, és vártam.

Mabel végül megszólalt.

– Nem fogod, Harry. Ő most már a miénk. Mármint a baba. Itt és most nem bocsátkozom magyarázatba, de közlöm veled, hogy itt marad.

Majdnem a torkomon akadt a bor. A feleségem ilyen hangon mer beszélni velem?

Felálltam, hogy utánanézzek, a székláb csikorgott a padlón, amitől az ember hátán végigfutott a hideg, mintha azt mondaná: Nem fogok itt ülni, és hagyni, hogy bolondnak nézzenek!

– Harry, kedves, ne légy dühös. Egy kis angyal! És a te nevedet adtuk neki… – Mabel a mondat közepén elakadt.

Megtorpantam. Éreztem, hogy a vér a fejembe tolul, és a gondolataim körbe-körbe forognak, miközben a borzalmas csengő-bongó hang egyre hangosabb lett a fülemben. Mi az ördögöt akar a feleségem mondani? Összezavarodva perdültem meg.

– A miénk? Hogy érted, hogy a miénk, Mabel?

Most Mabel is felállt, két lépést tett felém, és felém nyújtotta remegő kezét.

– Kérlek, Harry! Ha lecsillapodnál, akkor elmagyaráznám… később.

Leráztam magamról Mabelt, a nyakamon kidagadtak és lüktettek az erek, és tudtam, hogy kékesfeketén domborodnak, mint mindig, ha ilyen állapotba kerülök. Semmi sem készített fel erre.

Hallottam, ahogy valami felrobban a koponyámban, és abban a pillanatban tudtam, hogy a kis fattyú a hálóban Mabel babája.

A szemem hitetlenkedve kerekedett el. Nellie zokogott, Betty vigasztalni próbálta, Mona pedig a fejét lehajtva, szorosan lehunyt szemmel ült.

Ökölbe szorítottam a kezem, és Mabel elé tartottam.

– Te rohadt ringyó! – kiabáltam, és igyekeztem uralkodni magamon, hogy a kezem ne lendüljön ütésre.

Sosem vertem meg asszonyt, de mindenkinél van egy pont, és Isten a megmondhatója, hogy közel voltam a magaméhoz. Hallottam megrázó vádjaimat, de a feleségem még most sem mondott semmit, amivel meghazudtolt volna. És abban a pillanatban a pokolban töltött évek semmivé foszlottak e hír mellett. A fülemben hirtelen csend lett, halálos csend.

Azzal hagytam el a házat, hogy soha nem térek vissza többé. Olyan erősen vágtam be a bejárati ajtót, hogy majdnem letéptem és magammal vittem a réz ajtógombot.

A házból, ami az új kezdetet jelenthette volna számomra, egyetlen hang szűrődött ki a nyitott ablakon: annak a babának a gúnyosan panaszos sírása.

Könnyű zápor kezdődött, én meg nagy léptekkel viharzottam el a legközelebbi kocsma felé.

Abban az egyenruhában voltam még mindig, amiben a vonaton utaztam. A szitáló eső ellenére is enyhe idő volt, én pedig izzadtam, de inkább a bennem fortyogó dühtől, mint a kinti hőmérséklettől.

Olyan haragos voltam, hogy ha valaki nézett volna, látta volna a nagy vörös fülemből előtörő gőzt.

Az agyam kimerült, a gondolataim összekuszálódtak, de csak mentem tovább, magamban beszéltem, és az átkozódásom rosszabb volt, mint bármi, amit a hadifogolytáborokban hallottam.

Esküszöm, ha akkor bárki odalép hozzám, biztosan szájon vágom.

Kedves John! Sajnálattal közlöm, hogy megismerkedtem valaki mással… Ó, istenem, hányszor tanácsoltam másoknak a táborban, hogy küzdjék le a kétségbeesésüket! A haragjukat. A teljes reményvesztettséget. És végig önelégülten kapaszkodtam abba a hitbe, hogy az én feleségem hű és igaz társam. Hányszor néztem végig, hogy akik képtelenek voltak beletörődni abba, hogy megcsalták őket, lassan az őrületbe süllyedtek! Végeztek magukkal… És most itt álltam én is…

*

Nyolcszáz méternyi – őrült tempómat figyelembe véve ötpercnyi – sétát követően a whitehaveni kikötőbe értem, és rátaláltam a helyre, amit kerestem, majd nehéz léptekkel egyenesen a Brantsy Row-n lévő Queen’s Arms söröző pultjához vonultam, és rendeltem egy barna sört. Aprót keresgéltem a zsebemben, miután a pénzemet a katonai zsákomban hagytam, és találtam annyit, amiből néhány korsónyit ihattam a meleg, borostyánszínű folyadékból. Miután hat éven át nem sok alkoholt fogyasztottam, kételkedtem, hogy sok italra lesz szükségem, hogy alaposan lerészegedjek.

A csapos új ember volt, már ami engem illet, és szerencsére magamra hagyott, miután kiszolgált.

Örömmel bukkantam rá a cigarettámra az egyenruhám felső zsebében, és a pulton ingyen használható gyufával már minden megvolt, ami kellett, így egy félreeső asztalhoz mentem.

Az első sör hamar lecsúszott a torkomon, és mire hátradőltem, és lenyaltam a habot ritkás, vörös bajszomról, éreztem, ahogy a feszültség kiszáll a testemből. Valóban szabad voltam, a fenébe is!

Beülhettem a helyi kocsmába, és lehajthattam pár korsóval, nem? Isten a megmondhatója, milyen sok napot sóvárogtam a whitehaveni kikötő után, és most végre itt voltam. Olyan közel, hogy beugorhattam volna egy hajóba, és nekivághattam volna a tengernek. Magam mögött hagyhattam volna, hogy megcsaltak. De egyelőre aznap délután és este beértem a küldetéssel, hogy – amennyiben mindenki messze elkerül – eszméletlenre igyam magam.

De persze nem így történt. Az elhatározásomhoz éppen azok járultak hozzá, akikről azt hittem, el akarom kerülni őket: a régi cimboráim. Pár ember ténfergett be, észrevették az egyenruhát, aztán rám ismertek, és már nem is kellett izgatnom magam a pénzhiány miatt, mert mindenki a hazatérésemet kezdte ünnepelni, és egyik kört a másik után rendelték.

Felkapott a feltámasztott barátságok hulláma, kérdések özönében cikáztam, bujkáltam és kígyóztam, amik mind a feleségemre és a családomra vonatkoztak, eredményesebben, mint ahogy lekaptam a fejem a fritzek golyói elől.

És ha bárki furcsállotta, hogy más hazatérő katonáktól eltérően nem a nagyra becsült szeretteim körében töltöm a hazatértemet, senki sem tett rá megjegyzést. Délután háromkor bejelentették az utolsó rendelést, a törvény előírása szerinti két órára bezárták a kocsmát, de a barátaim rávették a régről ismert, jószívű öreg kocsmárost, aki visszajött az ebédszünete után, hogy ötig hadd igyuk egyik sört a másik után a hátsó teremben, azzal az ígérettel, hogy öttől kilencig, vagy addig, míg végleg be nem zárnak, a környékbeli fiúkkal együtt fogunk inni.

– Hát persze, nem látom be, miér’ ne – mondta az öreg Thomas az erős cumbriai akcentusával.

– De a hácsó szobába menjetek. A jó öreg Whitey-ban bőven akad ünnepelnivaló most, hogy a fijaink hazagyüttek a háborúból, és a barátok megint együtt lehetnek. Különben meg én is mindent hallani akarok, Dobos, jó cimborám. Igazi hős vagy, úgy biz’a, Harry Jackson!

Ha nem lettem volna olyan részeg, megmondtam volna az öreg Thomasnak, hogy nem vagyok hős, de az ital és a fiúk rám irányuló figyelme feldagasztotta korábban lelohadt egómat, és boldogan nagyzoltam, míg csak tehettem. Ismertem a város lakóit, és hamarosan biztos pletykálni fognak a feleségemről és a vele kapcsolatos gondjaimról.

És akkor majd a tüzes paripa, amin most ülök, hirtelen egy hőhe!-re megtorpan, és Mabel új porontya lesz a téma, amiről majd faggatnak.

– Még egy kört, fiúk? – kérdeztem. – Rajtam a rendelés sora, ha Thomasnál hitelképes vagyok. – Intettem Thomasnak, aki odahozta a papírt a hitelemmel, aláfirkantottam a nevem, és mind átsereglettünk a hátsó szobába, és nemsokára már mind egy nagy, boldog család voltunk. Ördög vigye az igazi családomat, én ide tartoztam, a haverjaim közé. Ők sosem ejtettek át.

– Játssz valamit a régi zongorán, Dobos! – kiáltotta az egyik fickó, de Thomas, a kocsmáros hallani sem akart róla.

– Zárás alatt nem lehet, fiúk. Bajba sodortok a rendőrségnél, úgy ám.

Tudtuk persze, hogy túloz.

Melyik rendőr büntetne meg egy kocsmárost azért, hogy ilyen időkben megszeg egy efféle szabályt? Alávaló alak lenne. Európában véget ért a háború, és az egész ország ünnepelt.

Mégis engedelmeskedtünk Thomasnak, és a zongorázással kapcsolatban engedtünk a kikötésének addig a pillanatig, míg az óra el nem ütötte a délután ötöt, aztán mind visszamentünk a nagyterembe, és leültem a jó öreg billentyűkhöz.

Egykettőre fellelkesítettem a barátaimat olyan dalokkal, mint az Újra találkozunk, az Anglia mindig lesz, a Dover fehér sziklái és a Találkozunk még. Az egyik cimbora a Long way to Tipperaryt kérte, és el is játszottam, de a szöveg túlságosan emlékeztetett az elfogásomra, amikor a német tiszt az arcomba fröcsögött, majd a fejemhez tartotta a saját revolveremet. Az emlék még most is kísértett, így hát igyekeztem felvidítani a népeket, mert kezdtünk mind elkámpicsorodni.

– Mindjárt itt egy jó kis dal, fiúk… ez majd jobb kedvre derít – kiáltottam oda vigyorogva, és egy paródiát kezdtem játszani, amire a zászlóaljammal meneteltem az elfogásom előtt. A nóta szövege a nácikat karikírozta ki, és az a szóbeszéd szolgáltatta az alapját, hogy állítólag az első világháborúban, a somme-i csatában Hitler elvesztette az egyik golyóját. A körülbelül 1916-ban írt Normális útvonal dallamára kellett énekelni:

Hitlernek egy golyója van,

Göringnek kettő, de túl kicsi,

Himmlernek hasonló,

de szegény Goebbelsnek nincs egy sem.

Néhány ismétlést követően a fiúk már fetrengtek a nevetéstől.

A jelen időt később múltra cseréltük, amikor Hitlerről, Himmlerről és Goebbelsről volt szó, mivel a kis rohadék meg a hírhedt pajtásai már mind meghaltak.

Igen, olyan hazatérésünk volt, amire szükségünk volt. Nem kellett azon rágódnunk, hogy csaltak meg az asszonyaink; csak mi, fiúk vezettük le a csalódottságunkat, hogy végigszenvedtünk egy olyan háborút, amihez hasonlót remélhetőleg sosem kell még egyszer.

Tudom, hogy mi, angolok az első háború után is ugyanezt mondtuk, de ezúttal piszkosul komolyan is gondoltuk.

Amikor híre ment, hogy hatalmas muri van a Queens Armsban – egy igazán fantasztikus este –, boldogan láttam, hogy még több – egyenruhás és civil ruhás – fickó jelenik meg. Folyt a beszélgetés, tréfák csattantak el, hogy a feleségek hosszú pórázra engedik a férfiakat. Én azonban tartottam a számat: azon az estén nem válhatott beszédtémává a magánéletem, vagy ami megmaradt belőle.

Nem emlékszem, hányadik korsónál tartottam, amikor kiáltottak, hogy ideje az utolsó rendelésnek, és a teremben lévők mind egyhangúlag, ordítva tiltakoztak, arra azonban emlékszem, hogy addigra bajok voltak az egyensúlyérzékemmel, és egyre jobban forgott velem a világ.

Mabel öccse, Bert sétált be a kocsmába, én meg odarohantam hozzá, és átöleltem, csakhogy elvesztettem az egyensúlyomat és végigvágódtam a padlón. Úgy bevertem az orromat, hogy vérezni kezdett.

Bert felnyalábolt, és egy székre ültetett, mondta, hogy hajtsam hátra a fejemet, és zsebkendőt terített rá.

– Gondoltam, hogy itt talállak, Harry. A testvérem nagyon aggódik miattad. Azt hiszem, vége az estének, pajtás – mondta, és arra gondoltam, mennyire felnőtt a fiú.

– Csak még egy korsóval. És neked is, rendben, Bert?

– Zárás van – rázta a fejét, és leült mellém. – Ideje hazamenni, Harry, rendben?

*

Az öreg Thomas jelent meg egy nedves ronggyal, az orromra tette, és kijelentette, hogy túlélem, én meg valami olyasmit válaszoltam, hogy túléltem már rosszabbat is.

– Kérünk hitelbe még egy sört, helyes, haver? – próbáltam rávenni a csapost, de hallani sem akart róla, és közölte, hogy nem a haverom.

És ezúttal be kell tartani a törvényt, mondta, és be kell zárnia, különben a rendőrök egy jó hideg bilincs segítségével térítik jobb belátásra.

– Nem érte nagy kár azt a ronda pofádat, cimborám – mondta Thomas. – De jó volt viszontlátni, Dobos, és igazi remek muzsikusként szórakoztattá’ minket, de asszem, ideje hazamenni a feleségedhez. A háborúnak vége, pajtás, és bőven maradt még életedben nap, amikó’ visszagyühetsz ide, és ihatsz a fiúkkal. Oszt mit szó’nál ahhó’, ha rendszeresen klimpíroznál itt? Mongyuk, heti egy este. Mondtam, hogy senki sem zenél úgy, mint te!

A fenébe a feleséggel!

– Tudtad, hogy én vagyok a Kappelmeister, Thomas? – motyogtam részegen.

Thomas különös pillantást vetett rám, mire úgy éreztem, a kérdésem magyarázatra szorul.

– A németek neveztek Kappelmeisternek. Azt jelenti, hogy „az ember, aki a muzsikálásért felel”.

De a társaim a táborban csak a Muzsikálónak hívtak.

Thomas bólintott, és felhúzott, Bert meg a másik oldalon nyúlt a hónom alá.

– Sosem mondtam egy jó szót sem a fritzekre, Harry, de ebben az egyben egyetértek velük. Az én fejemben te tényleg a Muzsikáló vagy, cimborám. Jó éjszakát, ideje, hogy hazamenj, Muzsikáló. Később majd visszatérünk az itteni rendszeres munkára, rendben?

Nem tudom, Bert hogy boldogult, de egy darabban hazajuttatott. Vagyis inkább hozzá haza, ahol fejtől lábtól elnyúltam mellette az ágyon, a többire már nem emlékszem.

Mire felébredtem, Bertöt már nem találtam ott. Az éles nappali fénytől szinte felrobbant a fejem, hányinger kerülgetett, így rögtön a szobai mosdóhoz siettem, és a szó szoros értelmében kihánytam, ami bennem volt. Ami javulást elértem a gyomorfekély tekintetében, azt az előző esti kihágás tönkretette, és most mindenem fájt, megsajnáltam magam. De ha azt képzeltem, ez a legrosszabb, ami történhet, akkor tévedtem.

Lesettenkedtem a Cranston-ház lépcsőjén az egyenruhámban, és magamban azért fohászkodtam, hogy nehéz bakancsom alatt ne recsegjen a lépcső, és ne ébresszen fel senkit. És amikor ezt gondoltam, elsősorban a matriarchára, Elizabeth Cranstonra céloztam. De nem volt ekkora szerencsém. Eljött a leszámolás pillanata, és sokkal hamarabb, mint előre megjósoltam.

Ott állt az anyósom a maga százötven centis csekélységében. De azon a reggelen egy óriást láttam magam előtt, ahogy összefont karral, egyik lábával dobolva, dühös képpel nézett velem farkasszemet.

Egy szót sem kellett szólnia, hogy tudjam, most megkapom a magamét, és egyetlen fritz sem hozta úgy rám a frászt, mint azon a reggelen Elizabeth Cranston.

Mutatta az utat, én meg, mint marha a vágóhídra, követtem anyósom határozott alakját a szalonba, ahol először találkoztam azzal, aki sosem ejtett foglyot.

– Ülj csak le, Henry Barnes Jackson! – parancsolt rám Elizabeth, és a férje hintaszékére bökött, és úgy ejtette ki a hivatalos nevemet, mint amikor az ember egy gyereket fenyít meg.

Mostanra talán már mindenki egyetért velem, hogy nem vagyok gyáva nyúl. A fritzekkel szemben is álltam a sarat, amikor úgy éreztem, erre van szükség. És az igazat megvallva, Elizabethtel szemben is próbáltam véleményt nyilvánítani, de amint leültem és szólásra nyitottam a számat, az a nő tüzes nyilakkal fojtotta belém a mondanivalómat.

– Meg ne szólalj, Harry Jackson! Az én Mabelemet talán erőszakkal elnyomhattad, de egy percig se hidd, hogy olyan könnyű eset vagyok, mint a lányom. Elmondom, amit akarok, még ha ezek lesznek az utolsó szavaim is, amiket hallasz. És amikor itt látlak a jó kis hintaszékemben ülve ezzel az arccal, ami olyan, mintha ez lenne az utolsó napod a földön, az sem kizárt, hogy tényleg az én szavaim lesznek az utolsók, amiket hallasz, édes fiam!

És valóban a fiának éreztem magam, egy zöldfülű kis legénykének.

Elizabeth állt, én meg a lehetetlenül imbolygó hintaszékben – akár jó volt, akár sem – ültem, mint rabul ejtett közönsége, és émelyegtem. Még ha ki is akartam volna szabadulni a markából, akkor sem volt hozzá erőm, így felsóhajtottam, és visszarogytam a székbe, ami tovább fokozta a szédülésemet, és Elizabeth dühös képe hol elhomályosult, hol kiélesedett a szemem előtt.

És mondta is, ami a szívén feküdt.

– Mindent tudok, ami tegnap lezajlott, Harry, és én mondom, hogy rossz végéről fogtad meg a dolgot. Az én Mabelem szörnyű állapotban van. Szegény lány mindent megtett, hogy királyi fogadásban részesítsen, mire te kiviharzol a házból, mielőtt egy falatot is lenyelnél az ételből, amiért a lányom hetekig megvonta magától az ennivalót, hogy egy ilyen embernek lakomát készítsen!

Már nem tudtam tovább hallgatni. Hogy mihez van képe!

– És persze az, hogy amikor hazajövök, azzal kell szembesülnöm, hogy szegény „kislányod” egy másik pasival hetyegett, míg én öt hosszú éven át munkatáborban senyvedtem Lengyelország kies vidékein, szerinted illendő fogadtatás, igaz, Elizabeth?

Elizabeth ökölbe szorított kézzel vetette rám magát, és olyan közel tolta az öklét az arcomhoz, hogy azt hittem, rögtön elagyabugyál, és újból beveri az orrom.

– Ne jártasd a szádat, Harry Jackson, arról, hogy be voltál zárva! Mit gondolsz, hogy mi, nők mit csináltunk a távollétetekben? Azt képzeled, hogy az ördögbe is, csak malmoztunk?

Most hallottam Mabel anyját először káromkodni, és tudtam, hogy még sok mondanivalója van, ezért lehajtottam a fejem, és úgy tettem, mintha érdekelne. Akármilyen nehéz volt az életük, magát csapta be, ha azt hitte, hogy az érzelmeimre hatva jó színben tüntetheti fel, amit a lánya művelt.

– Hát hadd mondjam el, mit csináltunk, míg te távol voltál, rendben? Morzsákkal etettük a gyerekeket. Órákig álltunk sorban, hogy megvegyük azt a keveset, ami kapható volt, aztán a sor elejére kerülve tudtuk meg, hogy már minden elfogyott, és megint csak zsíros kenyeret kellett adnunk a családnak vacsorára. Magunkhoz vettük más asszonyok gyerekeit, miután kibombázták őket, és nem maradt otthonuk. Ápoltuk a betegeket, a férjemet és az apádat is! Önkéntesként dolgoztunk késő éjszakáig a háborús erőfeszítések jegyében, kötöttünk és varrtunk a hozzád hasonlóknak, míg véres nem lett az ujjunk, és fájni nem kezdtek a csontjaink. Minden nap minden órájának minden percében a szeretteinkről érkező híreket lestük, akik távol harcoltak. Aztán amikor megérkeztek a hírek egy halálesetről tájékoztató távirat formájában, akkor térdre estünk és Istenhez imádkoztunk, akiben már nem hittünk, hogy a hír ne legyen igaz. Szánalmas senkikké válva könyörögtünk a táviratkihordó fiúnak, hogy újra meg újra ellenőrizze a címet, mert hátha tévedésből hozta nekünk. És megszakadt a szívünk, amikor a szomszédok kaptak ugyanolyan táviratokat. Láttuk, hogy hiányzó végtagokkal és megrendült egészségi állapotban, vakon vagy megtébolyodva tértek haza, olyan állapotban, amilyenben magam is várom az én Jackem visszatértét. A fiamnak acéllemez van a fejében, Harry. Az orvos azt mondta, hogy szegénykémnek nem lesz már helyén az esze, rajta fog nevetni a város. A falu bolondja lesz. És nekem kell ápolnom, gondoskodnom róla. Szóval te csak ne mondd, milyen nehéz életed volt, Harry Jackson!

– Semmit sem akarok értésedre adni, Elizabeth. De a baba… képtelen vagyok elfogadni, és nem is fogom.

Türelmetlenül csettintett a nyelvével.

– Olyan ostoba vagy, Harry, mint amilyennek látszol. A baba nem Mabelé. Mikor lett volna ideje szegény lánynak felemelnie a szoknyáját bárki előtt is, mi? Véresre dolgozta a kezét a lányaid nevelésével, a háztartással, és azzal, hogy késő éjszakáig törte magát. A házakat járta, biztosítást próbált eladni olyan asszonyoknak, akik olyan kétségbeejtően szegények, hogy betegnek tettetik magukat, nehogy ajtót kelljen nyitniuk, amikor Mabelt látják közeledni! Mabel végignézte, ahogy kilakoltatták némelyiket az otthonából, és sokszor maga nyúlt a zsebébe, hogy néhányukat megmentse ettől a sorstól! Istenem, micsoda igazi idióta vagy, ha azt hiszed, a feleséged a távollétedben riherongyként viselkedett!

– De…

– Csak semmi de! Hidd el, ha mondom, hogy a baba nem Mabelé. Hát semmi gógyi nem szorult beléd, ember? Mabel kis híján negyvenhét éves. Akkor sem tudna teherbe esni, ha akarna, te ostoba gazember. Mabel már vagy négy éve nem menstruál, amit minden bizonnyal az érted való aggódás okozott.

Ezt a témát nem akartam az anyósommal megbeszélni. A női kérdéseket szerettem a nőkre hagyni. Feszélyezetten csóváltam a fejem, de Elizabeth nem hagyta annyiban.

– Mabel már átesett a változás korán, Harry. Érted, ugye…

Előrehajoltam, a hintaszék meglódult, és vele együtt a sörben ázott agyam is megmozdult kemény koponyámban.

– Igen, igen, tudom, mire célzol, Elizabeth! Tudom, de nem akarom tudni, ha érted, mire célzok! Nem vagyok ostoba…

Megvetően felhorkant.

– Engem könnyen lóvá tettél volna, Harry Jackson.

Összezavarodva hunytam le a szemem, amit eltakartam a kezemmel. Megrázott, hogy az anyósom lehordott, megdöbbentett a káromkodása, és egy alávaló gondolat bukkant elő az agyam mélyéről: Elizabethnek jó néhány bűnbocsánatot kell majd kérnie, amikor legközelebb az Úr házát meglátogatja, már ha egyáltalán jár még oda. Ugyanakkor zavarba is hozott, a női dolgokra való hivatkozása pírt varázsolt sápadt orcámra, de aztán rájöttem, hogy van teteje annak, amit mond.

Mabel valóban túl volt azon a koron, hogy teherbe essen. Hát persze! Hova gondoltam? Elvettem a kezem a szemem elől, némi nehézség árán kikászálódtam a hintaszékből, és megadóan nyújtottam a kezem Elizabeth felé.

– Talán az vagyok, akinek mondasz, Elizabeth, egy ostoba, vén bolond. De akármi is vagyok, felvilágosítanál, kérlek, miért van egy kisbaba a házamban?

Elizabeth elfogadta felé nyújtott kezemet, és egy közelben álló díványhoz vezetett, ahol leeresztette megfáradt testét, és hosszan felsóhajtott.

– Nem teszem, Harry. Nem az én tisztem, hanem a feleségedé, és a szavamat adtam Mabelnek, hogy nem avatkozom bele. Elég annyit tudnod, hogy a baba nem Mabelé.

Lenyeltem a nyelvemre kívánkozó választ a nem közbeavatkozásról. Elizabeth Cranston művészi tökélyre emelte a beavatkozást. Aztán villámként csapott belém.

– Az egyik lányomé, igaz? Ez meg miért nem jutott előbb az eszembe?

Jaci Byrne: Az auschwitzi karnagy

21. Század Kiadó, 2022