Azért lettem fotós, hogy így ünnepeljem a természet szépségét és eleganciáját, de hamar rájöttem, hogy egy komplexebb történet tanúja vagyok: ember és természet ütközése zajlik a szemem előtt, és sürgető küldetéstudatot éreztem, hogy ezt bemutassam
– idézte fel az eredendő motivációit egyik filmjében James Balog, aki fotóival rengeteget tett azért az elmúlt évtizedekben, hogy a klímaváltozás egy bonyolult és spekulatív elméletből bárki számára átélhető történetté váljon. Már gyerekkorában is nagy természetjáró volt, majd földrajztudósnak tanult, aztán egyetemistaként komoly expedíciókon vett részt az Appalache-hegységben, Alaszkában, az Alpokban és a Himalájában is. Önképző fotósként kezdte rögzíteni mindazt, amit útjai során tapasztalt, végül a klasszikus akadémiai pályát is maga mögött hagyta, hogy inkább természetfotósként mutassa be, milyen hatást gyakorol az emberiség a bolygóra. Képei rendre a legnagyobb nevű magazinokban jelennek meg, de könyvek és filmek formájában is igyekszik ösztönözni a közvéleményt, hogy komolyabban vegye a sokasodó problémákat.
A National Geographic és a New Yorker számára kezdte először fotózni az olvadó gleccsereket, ami idővel egy életre szóló küldetéssé vált. 2007-ben indította el az Extreme Ice Survey (EIS) néven mai napig futó projektet, amelynek keretében több tucatnyi time lapse kamerát telepítettek Észak-Amerika, Grönland, Izland és az Antarktisz nagy gleccsereihez. Az így keletkezett sok millió képből már pár év alatt érzékletesen rajzolódott ki a jég eltűnésének sokkoló tempója, egyértelmű és gyorsan befogadható bizonyítékot szolgáltatva az akkor még sokak által megkérdőjelezett globális felmelegedésre. A nem kis megpróbáltatásokkal járó projektet mutatja be a 2012-es A jégvadász című dokumentumfilm, amelyet Oscarra is jelöltek.
James Balog februárban az Egyesült Arab Emirátusokba látogat, ahol a Sardzsa városában megrendezett Xposure Nemzetközi Fotós Fesztivál egyik vendége lesz. Ennek apropóján interjúztunk vele telefonon, hogy a munkásságáról és az emberiség előtt álló kihívásokról kérdezzük.
∗
A klímaváltozás annyira monumentális történet, hogy nehéz érzékletesen bemutatni. Ön több mint másfél évtizede dolgozik azon, hogy ezt közel hozza. Milyen változásokat látott ez alatt a kommunikációban és a közvélekedésben?
Az igazán nagy történet az, hogy a természet beszél hozzánk. Tíz évvel ezelőtt még úgy tették fel legtöbben a kérdést: mi történhet a természettel 20–40 év múlva? 2010-ben még arról beszéltünk, mi vár ránk a jövőben. Azóta viszont a természet átalakulása felgyorsult, sokkal jelentősebben, mint ahogy azt régebben gondolták, és ahogy a tudományos modellek előrevetítették. Emiatt rengetegen most ismerik fel, hogy úristen, a klímaváltozás valós dolog, és az emberi tevékenység tényleg befolyásolja a bolygónk működését. Szerintem a legtöbb ember ezzel ma már tisztában van.
Mekkora szerepet tulajdonít ebben a saját és általában a fotósok munkájának, akik megpróbálják emberi léptékben megragadni ezt a hatalmas és sokszor elvont folyamatot?
A képi bizonyítékok fontosak, mert ezek fordítják le konkrét történetekre és teszik befogadhatóvá mindazt, ami zajlik. Ilyen értelemben a fotók szerepet játszanak a közvélekedés elmozdításában. Az egy dolog, hogy hatunk a természetre, ami közben visszahat ránk, ezzel párhuzamosan szükség van arra is, hogy ráirányítsuk a figyelmet erre a kölcsönhatásra. Felfoghatjuk úgy az emberiséget, mint egy százlábút, amelyik folyamatosan mászik valamerre, a valaha létezett összes civilizáció része ennek a különös élőlénynek.
Mi, fotósok ott ülünk a százlábú csápjainak hegyén, egyre csak figyelünk, és próbálunk értelmet csiholni mindabból, ami elénk tárul, az információt pedig igyekszünk közvetíteni a hosszan hátranyúló test számára. Fontos, hogy valaki betöltse ezt a szerepet.
Az írók és filmkészítők is ezt csinálják, igyekeznek némi fókuszt és világosságot vinni a zavarosnak tűnő, sokszor bonyolult történetekbe.
„A jég a kanári a globális szénbányában. Ezeken a helyeken láthatod, hallhatod, érezheted és tapinthatod a klímaváltozást akcióban” – mondta a gleccserek eltűnéséről, amelyet több mint másfél évtizede dokumentál a világ számos pontján. A nagyszabású projekt elindítása után arról is beszélt, hogy önt is megdöbbentette az olvadás sebessége.
Minden bizonnyal az volt pályafutásom legnagyobb sokkélménye. Az Extreme Ice Survey elindítása utáni első hónapok elképesztőek voltak: nem vártam, hogy ilyen dermesztően látványos változás tanúi leszünk. Évszázadok alatt létrejött képződmények pusztultak el évek vagy olykor akár hónapok leforgása alatt.
Azóta is nyomon követik a gleccserek zsugorodását?
Az EIS kezdeményezés megy tovább, jelenleg egy százéves projekten dolgozunk, hogy a gleccserek alakulását hosszú távon is megfigyeljük Izlandon. Ezúttal nem elektromos timelapse-kamerákat helyezünk ki, hanem rögzített megfigyelési pontokat hozunk létre, amelyeket egyszerű állampolgárok és tudósok is ugyanúgy látogathatnak, hogy képileg rögzítsék a gleccser állapotát az adott pillanatban. Ez tulajdonképpen egy civil kutatási projekt és egy hivatásos tudományos kísérlet kombinációja. Ezek a munkák tehát folytatódnak, de eközben készítettünk egy filmet az egyre gyakoribb erdőtüzekről, hurrikánokról, a tengerszint emelkedéséről és a mindezeket elszenvedő emberekről, akik a környezeti válság frontvonalában küzdenek, The Human Element a címe.
Régebben számos munkám szólt a veszélyeztetett állatfajokról és az erdőirtásokról, ezeket mostanában újra elővették, és az aktualitásuk miatt elkezdtek keringeni a közvéleményben. Emellett pedig kis csapatunk egyik nagy küldetése az archiválás: immár negyven éve űzöm ezt a fajta természetfotózást, képileg vizsgálva, miként hat egymásra ember és természet. Komoly képgyűjteményem halmozódott fel, és jelenleg ebből nyomtatunk ki rengeteget, hogy elhelyezhessük a közgyűjteményekben, többek között a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban, ami Amerika legnagyobb könyvtári archívuma, de emellett számos egyetemi gyűjteménnyel is együttműködünk. Ezek ugyanis történelmi dokumentumok, és fontos, hogy az utánunk jövők is láthassák majd, mi zajlott ebben az időszakban, amikor minden olyan viharos gyorsasággal változott körülöttünk.
Jól sejtem, hogy olyan állatok is szerepelnek ezeken a fotókon, amelyek azóta kihaltak?
Ezen a kérdésen én is sokat gondolkodtam mostanában, mert mindig úgy fogtam fel a munkám, hogy képileg örökítek meg valamit a világunkból, ami épp eltűnőben van. Ám kiderült, hogy a portrékon szereplő állatokkal kapcsolatban igazából vannak jó hírek is. Számos esetben tudatos emberi erőfeszítés történt a fajok megmentésére. Néhány hónap múlva kell egy nagy előadást tartanom a témában, erre készülve jöttem rá, hogy a veszélyeztetett fajokról bőven tudok reménykeltő fejleményekkel szolgálni.
Az emberi intelligenciának és tettrekészségnek köszönhetően sok állatfaj visszatért a kihalás pereméről, és mára ismét számottevő populációval bír.
Az 1990-es könyvem borítóján egy olyan állat szerepelt, a floridai puma, amelyből a portré készítésekor már csak két hím példány élt összesen. Ma több tucatnyian vannak, és ez azért alakult így, mert az emberek rászánták a figyelmet és az energiát, hogy megfelelő feltételeket biztosítsanak számukra a túléléshez és a szaporodáshoz. A tanulság tehát az, hogy mi, emberek, képesek vagyunk tönkretenni a dolgokat, de megjavítani is. Szerintem ez a központi üzenet, amit hirdetnünk kell: amit elrontottunk, azt helyre is tudjuk hozni.
Akármerre nézünk, mindenütt képek vesznek körbe minket. A digitális képáradat ellenére ön szerint azért készülhetnek még olyan erős, ikonikus fotók, amelyek akár a társadalom gondolkodását is befolyásolják?
Legalábbis ezért fohászkodunk. A fényképezőgép és maga a fotográfia egy eszköz, amely pusztán közvetít. Az alkotói szándék nem elég, végső soron elengedhetetlen az is, hogy annak a másiknak, ami elénk kerül – akár egy gleccser, egy állat, egy fa vagy egy ember – legyen valami mondandója számunkra. Ezt a történetet tudjuk elkapni és megörökíteni egy-egy képen.
Mindig visz magával fényképezőgépet a természetbe, vagy megesik, hogy direkt otthon hagyja?
Rengetegszer járom a természetet gép nélkül. Akkor viszem magammal a munkaeszközeimet, mikor épp dolgozok, és tervezetten, tudatosan le akarok fotózni valamit. Persze az iPhone az én zsebemben is ott lapul ilyenkor, és ha látok egy szép naplementét vagy napfelkeltét, előkapom, és lövök egy képet a saját örömömre. De a rendes fényképezőgépeimet csak akkor viszem magammal, ha valami konkrét célom van velük.
A magyar fülnek nagyon otthonosan cseng a Balog név. Vannak esetleg magyarországi gyökerei?
Tudom, ez egy nagyon magyaros név. Apám családja egy apró faluból származott Ungvár közelében. Valójában ukránok voltak, csak a nevük volt magyar.
Ellátogatott oda valaha?
Jó húsz évvel ezelőtt apám elvitt engem és a testvéreimet. Meglátogattuk a falut, ahonnan származik a családnak ez az ága, nagyon érdekes élmény volt.
Szomorú aktualitás, hogy egy éve háború pusztít Ukrajnában. Amellett, hogy ez rengeteg közvetlen emberi szenvedéssel jár, egyben még inkább megnehezíti az olyan nemzetközi összefogást igénylő kihívások megoldását is, mint a klímaváltozás.
Abszolút, ez a klíma számára is katasztrofális, ám azon túl is. Pontosan tudható ugyanis, hogy egy ilyen háború egészen rettenetes következményekkel jár a föld, a víz és a levegő minőségére nézve is. Tehát nemcsak a klímaválság megoldását nehezíti meg, de minden téren hihetetlen környezeti pusztítást okoz. Az efféle háború, amelyet Putyin és kompániája elindított tavaly februárban, általános természeti katasztrófával ér fel.
