Kezdjük az alapvető kérdéssel: Akkor most mi, emberek, vagyunk a Föld rosszfiúi, vagy sem?
Hát, ez attól függ, mit értünk „rosszfiú” alatt. Az emberi faj ugyan elég kifejlett, de tulajdonképpen még mindig egyfajta majom. Innen nézve, mindaz, amit teszünk a bolygóval a természet részét képezi. Néhány millió évvel ezelőtt senki sem tudta volna elképzelni a mai fejlettséget és mindazokat a technológiai kütyüket, amikkel körbevesszük magunkat. A fejlődés iránya és mértéke meglepő, de végső soron mégis a természetes evolúciónkból fakad.
Egyéni, emberi szemszögből persze értékelhetünk bizonyos folyamatokat rossznak, mert például tiszta vizet és levegőt akarunk. De ne felejtsük el, hogy közben rengeteg faj él körülöttünk, amely rendkívül sikeresnek bizonyult ebben az új, ember által befolyásolt környezetben.
Kik nyertek velünk például?
Nézze csak, épp itt repül el egy házigalamb! Ők például sokkal jobban tudtak terjedni, mióta az ember városokat hozott létre. Korábban tengerparti sziklákon laktak, most meg bármerre nézünk, ember alkotta „sziklafalakat” látunk mindenhol, ami nekik mind élőhelyül szolgál. Ez és sok más faj tehát szerencsésen jött ki ebből az ügyből, számukra az ember inkább jótevő, mint rosszfiú. De ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi az ember fő mozgatórugója a bolygó megváltoztatása során.
De az emberi civilizációt tényleg a természet részének tekinthetjük? Sokan inkább szembeállítanák a kettőt…
Azt nem lehet vitatni, hogy mindaz amit létrehoztunk, az evolúciónk következménye. Az már döntés kérdése, hogy ezt természetesnek akarjuk-e nevezni vagy sem. Én annak nevezném, amire három fő okom van:
Egy: Az emberi faj természetes folyamat eredményeként alakult ki.
Kettő: Az emberi tevékenység nem előzmény nélküli, inkább a természetben is megfigyelhető folyamatok kiterjesztése. A ház például tekinthető mesterséges barlangnak – a hódok és a méhek is építenek maguknak hasonló képződményeket. Az emberiség persze szintet ugrott ebben a történetben, de az analógia egyértelmű. A mezőgazdaság kezdetleges formája is ugyanígy felfedezhető bizonyos fajoknál, például a levélvágó hangyáknál, amelyek szervezett munkával gombát tenyésztenek maguknak. Az ember tehát új távlatokat nyitott, de kicsiben szinte minden tevékenységének a mintája ott van a természetben.
Három: Ha el is fogadjuk, hogy az emberi civilizáció eredendően nem a természet része – sokan megingathatatlanul vallják ezt a nézetet –, akkor is ideje lenne tovább lépni ezen. Mára az egész bolygót megváltoztattuk, így teljes képtelenség szétválasztani az érintetlen és az ember által megbolygatott részeket, ezek ugyanis végérvényesen összefonódtak egymással. A széndioxid szintje a legtávolabbi őserdőben is emelkedik, tehát akkor is érvényesül a befolyásunk, ha nem megyünk oda kivágni a fákat. Az emberi civilizáció ebben az értelemben nem valami külön entitás, a természet részévé vált.
Van még egy különbség: mi vagyunk az egyetlenek, akik tudatos döntést hozhatunk a bolygó jövőjéről. Legalábbis ebben az illúzióban ringatjuk magunkat.
Ez sokszor tényleg csak illúzió. Általában fel sem fogjuk, milyen hihetetlen mértékű hatást gyakorlunk a bolygóra. Egy átlagos városlakónak például ritkán jut eszébe, hogyan készülnek az ételek, amiket eszik, vagy, hogy az autózással és a telefonja feltöltésével mennyiben járul hozzá az üvegházhatáshoz. Sokszor ringatjuk magunkat abba, hogy a lehetőségekhez mérten nagyon környezettudatosan élünk, miközben exportáljuk a káros hatásokat a bolygó más részeire. Ha innen nézzük, ön és én ugyanolyan felelősek vagyunk egy közép-amerikai békafaj kihalásában, mint bármelyik Costa Rica-i lakos. Sőt, még nagyobb is a felelősségünk, hiszen magasabb nálunk az egy főre eső károsanyag-kibocsátás. De mint mondtam: olyan mélyen integrálódtunk az ökoszisztémába, hogy nem lehet, és nincs is értelme szétszálazni az emberi és nem emberi összetevőket. Egyben kell vizsgálnunk az egészet, és mérlegelnünk, hogy milyen irányba akarjuk terelni a folyamatokat. Meg kéne értenünk, hogy a „változás nélküli” és az „ember által megváltoztatott” természet közötti választás már nem opció, ha egyáltalán valaha az volt. A folyamatos változás adott, a kérdés csak az, mit kezdünk vele.
Az apokaliptikus víziók korában szinte provokatívan hat egy optimista ökológus. Mindenhonnan azt halljuk, közel a vég, emelkedik a hőmérséklet és percenként kihal egy faj a Földön. Ön túlzónak tartja a végítélet-narratívát?
Vannak félrevezető elemei, és fontos tudatosítani, hogy egy narratíváról beszélünk. Ezzel együtt, szinte minden rossz dolog, amit emlegetnek, tényleg zajlik körülöttünk. Gyorsabban tűnnek el fajok, mint bármikor az elmúlt 66 millió évben, mióta a dinoszauruszok kihaltak.
Így is még évezredeket, vagy akár tízezer éveket vehet igénybe, hogy elérjük a 75 százalékot. A médiában keringő, sokkoló történetek egyik pozitív hatása lehet, hogy talán észbe kapunk, és elkerüljük, hogy valaha eljussunk idáig. Mikor tehát arról beszélek, hogy vannak pozitív folyamatok is, és nézzük csak meg, hány faj boldogul az átalakuló bolygón, a bioszféra pedig korántsem jár a teljes összeomlás közelében, akkor nem a veszélyeket tagadom, csak az érme másik oldalát próbálom felmutatni. Tényleg halnak ki és tűnnek el fajok, de közben vannak sikertörténetek is: egy sor állat és növény, amely jól alkalmazkodott a megváltozott környezethez. Nem azt mondom, hogy az összes végítélet-sztori lényegileg hamis, csak azt, hogy nem ez az egyetlen vetülete a történetnek. Környezetvédőként nemcsak a veszteségekre, de az előnyökre, és a kettő egymáshoz viszonyított arányára is érdemes lenne figyelni. Sokszor talán többet is érne, ha az állandó helyett az új, működő ökoszisztémákra fókuszálnánk. Még akkor is, ha nagyon szokatlannak tűnnek a számunkra.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogy kéne máshogy környezetet védeni?
Kezdik egyre többen belátni, a változás megállítása nincs a választási lehetőségek között. Azt kell tehát mérlegelnünk, hogy milyen lehetséges jövők állnak előttünk, és merre akarunk mozdulni. A klímaváltozással foglalkozók szerintem elég jó munkát végeznek ezen a téren. Elképzeltek lehetséges forgatókönyveket, és megmutatják, bizonyos tetteknek mi lesz a következménye a Földre és ránk, emberekre nézve. Bizonyos mértékben tehát van mozgásterünk, a világvezetők többé-kevésbé meg is egyeztek valamilyen irányban a párizsi klímakonferencián.
Ennek következményeként az új, sikeres folyamatokra is fenyegetésként tekintünk, mert eltér a múltbeli, idealizált alapállapottól. Innentől kezdve nemcsak a veszteségek, de a sikeres új fajok is hanyatlásnak fognak tűnni a számunkra. Ez azonban téveszme. Az ökoszisztémáink most is olyan fajokból állnak, amelyek képesek voltak alkalmazkodni az elmúlt évmilliók éghajlati átalakulásához – amik között szintén voltak gyors és drasztikus átalakulások. A mai európai erdők összetételét például az határozta meg, melyik fák és növények élték túl a legutóbbi jégkorszakot. Ahogy Darwin megmondta: a túlélők túlélnek. A sikeres fajokat segíteni pedig legalább olyan legitim cél, mint az a törekvés, ha a kudarcokat akarjuk minden áron elkerülni. Legtöbbször mégis csak az utóbbira koncentrálunk.
Jó, lehet, hogy a biodiverzitás nem vész el, csak átalakul, de még mindig ott az önző, emberi szempont: hogy vészeljük át mi magunk a bolygó drasztikus átalakulását? Nem ártunk súlyosan magunknak?
Természetesen árthatunk magunknak, ahogy más fajoknak is. Már így is felfoghatatlanul hatalmas változást idéztünk elő, a már születőben lévő és a később megszülető technológiák – például a mesterséges élőlények, vagy új, szennyező anyagok – pedig könnyen okozhatnak még nagyobb sokkot az ökoszisztémának. Eddig azonban mindig visszafordultunk a szakadék előtt. Mikor a kár átlépett egy lélektani határt, behúztuk a féket. Ha mondjuk tömegesen pusztulni kezdtek a halak, vagy a madarak, betiltottuk az ezt okozó vegyszert, és valami újat vezettünk be helyette. Ez történt nemrég az indiai dögkeselyűknél, amik pusztulni kezdtek, mert a szervezetük nem bírta feldolgozni a marháknak adott új gyógyszereket. De itt is észbe kaptak és beindult a korrekció. Ébernek kell maradnunk, ez nagyon fontos.
Ön szerint meg tudunk szabadulni a nosztalgiától?
A nosztalgia szerintem kódolva van a gondolkodásunkban, hiszen nehéz elfogadni az állandó változás gondolatát. Ha nincs egy idealizált állapot, akkor magát a változást sem tudjuk mihez mérni, és hirtelen minden bizonytalanná válik. Ezért mondom azt, hogy inkább különböző forgatókönyveket állítsunk fel, és ezek mentén mérlegeljük, melyik a legkívánatosabb jövőkép a számunkra.
Ehelyett sokszor az van, hogy önkényesen húzunk egy alapvonalat az időben, és azt mondjuk, ez volt a Föld kívánatos állapota. Így azonban minden biológiai változás, ami előtte zajlott, jó, mert az alapvonal felé vezet. Ám attól a pillanattól, hogy átlépjük ezt a vonalat, hirtelen minden károssá válik, hiszen távolodunk a kívánatos állapottól. Ez nyilvánvalóan abszurd megközelítés. El kell fogadnunk, hogy a biológiai rendszerek lényegileg dinamikusak.
De azért érezhetjük rosszul magunkat, mikor a Facebookon szembe jön egy elárvult jegesmedvebocs képe?
Teljes szívvel támogatom azt a régi vágású ötletet, hogy mentsünk meg a kihalástól annyi fajt, ahányat csak tudunk – még ha nem is feltétlenül az eredeti élőhelyén. Fogalmunk sincs, az ükunokáink milyen Földet örökölnek majd, és mihez kezdenek vele. Az alapvető biológiai folyamatok persze hasonlóak lesznek, és az ökológiai közösségek pedig a mai fajok utódaiból állnak majd. Azt viszont képtelenség megjósolni, pontosan melyik fajok leszármazottjai tudnak majd alkalmazkodni a jövőbeli körülményekhez. Ezért is fontos, hogy őrizzünk meg annyi fajt, amennyit csak tudunk. Nem szentimentális okokból. Nem azért, hogy statikusan tartsuk a rendszert, hanem hogy nagyobb rugalmasságot biztosítsunk a kiismerhetetlen átalakuláshoz.
