Bár a világ országainak nagyjából felében továbbra is illegális vagy nagyon nyomós indokhoz kötött a művi terhességmegszakítás, az elmúlt években előbb a lengyel, majd legutóbb az amerikai szabályozás szigorítása váltott ki nagy visszhangot. Míg Lengyelországban 2021 januárjától csak indokolt esetben – súlyos és visszafordíthatatlan magzati károsodás vagy a magzat életét fenyegető gyógyíthatatlan betegség esetén – megengedett a magzat elhajtása, addig az Egyesült Államokban a Roe vs. Wade hatályon kívül helyezésével közel 36 millió nőt fosztanak meg az abortusz lehetőségétől. Mivel a téma rendkívül megosztó, nem meglepő, hogy általános közfelháborodás fogadta az amerikai módosítás hírét, amely az 1973 előtti állapotokat állíthatja vissza legalább egy tucat államban, azaz az abortusz társadalmilag ismét egy elítélendő, bűnös és büntetésre méltó tett lesz annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben hosszú és keserves folyamatok árán az abortusz témája is jelentős mértékű érzékenyítésen esett át.
Azt, hogy az abortuszt száz évvel ezelőtt társadalmilag is mélyen elítélendő, az ördögtől eredő szörnyű bűnként tartották számon, nagyban leképezte a filmművészet is. A mozi első ötven évében tilos, megvetendő tettnek számított, amelyről beszélni sem illett, de ha ez mégis megtörtént, csakis azt a dramaturgiai célt szolgálhatta, hogy tanmeseként működjön: aki abortuszhoz folyamodik, az megbűnhődik. A téma filmes reprezentációja folyamatosan lekövette azt, hogyan viszonyultak az emberek az abortuszhoz, azonban a kíváncsi és szociálisan érzékeny filmkészítők nem elégedtek meg annyival, hogy egyoldalúan közelítsenek a témához. Ez – és az abortusz legalizálása – eredményezte azt, hogy míg a hatvanas évekig szinte tilos volt nem szitokszóként emlegetni az abortuszt, addig később már egyre bátrabban szivárgott be a téma a filmekbe, sorozatokba, az elmúlt két évtizedben pedig már nemcsak megtűrt téma lett, hanem kifejezetten olyan, amiről lehet és kell is beszélni.
A család szent, az abortusz a rosszak büntetése
A terhesség-megszakításról már a mozi hajnalán olyan alkotások születtek Amerikában, amelyek nem pusztán felvonultatták a jelenséget, hanem nagyon határozottan állást is foglaltak. Az 1916-os Where Are My Children című némafilm volt az első amerikai mozi, amelyben konkrétan felmerült a téma. A történet tanmeseként szolgált, amelynek egyértelmű üzenete volt: a család szent, az abortusz rossz. A film egyik főhőse, az ügyész férj olyan orvosok ellen képviseli a vádat, akik titokban abortuszt hajtanak végre, ám közben kiderül, hogy saját felesége is meglátogatott egy ilyen zugorvost – azért döntött így, mert nem akarta, hogy egy gyerek kiradírozza őt a társasági életből. A döntés miatt azonban többszörösen bűnhődnie kell: akit rábeszél az abortuszra, az belehal a műtétbe, ő pedig férjével örök gyerektelenségre és magányra van ítélve, amely – ahogyan a film is hangsúlyozza – a mesterséges terhesség-megszakítás és a fogamzásgátlás eredménye.
A mozi egyre hangsúlyosabb népnevelő jellege oda vezetett, hogy a harmincas évektől még csak erősen ajánlott, 1934-tól viszont már szigorúan vett Hays-kódex érvénybe lépjen. A hollywoodi stúdiók önszabályozási sorvezetőjének célja az volt, hogy kiirtson minden olyan, a cukormázas moziélményt bomlasztó elemet, mint a túlzott szexualitás, a másság, a meztelenség, a fehérek rabszolgasága, a vallás kigúnyolása, a különféle perverziók, a drogok – és maga a gyermekszülés is.
Teljesen nem irtották ki a filmekből, viszont rendkívül hangsúlyos dramaturgiai célt adtak neki: büntetésként, bűnhődésként jelent meg. A vásznon nyilvánvalóan nem mutatott terhesség-megszakításért folyamodók sorsa soha nem ért jó véget, azok viszont, akik fontolgatták az abortuszt, ám végül mégis a gyerek megtartása mellett döntöttek, jellemzően boldogan lovagolhattak el családként a naplementébe.
Az abortuszt, mint döntést nem szabad bátorítani, legfeljebb sugalmazni lehet, de ha szóba is kerül, el kell ítélni. Sosem szabad könnyedén beszélni róla, komikus kontextusba helyezni. Sem közvetve, sem közvetetten nem szabad bemutatni, és a történet nem utalhat arra, hogy a beavatkozást elvégezték, az abortusz szót pedig tilos használni
– állt a kódexben. A világ akkor még elsőszámú filmgyára tehát nemcsak tabusította a témát, hanem kifejezetten démonizálta azt.
Ennek egyik korai példája a The Road to Ruin című pre-code film, amelyet 1928-ban némafilm, 1934-ben hangosfilm formájában is elkészítettek. A magát a szexben, a féktelen partizásban, az alkoholban és a dohányzásban kiélő főhősnő végül teherbe esik, amit igazi gyarló lélekként meg akar szakítani, aki pedig abortuszhoz folyamodik, annak halál jár: bele is hal a műtét következményeibe.
A stúdiók érthető okokból inkább kerülték a kényes témát, ám ha mégis megjelent az abortusz a filmekben, az kizárólag népnevelő célzattal történt. A Paramount 1948-as Street Cornerében például a barátja halálát követően abortuszhoz folyamodó nő a beavatkozás után elájul és kis híján meghal az utcán. A film nem finomkodik a tanulság levonásával: az egyik orvos szó szerint szexuális felvilágosítást tart a gyereknemzésről és a gyerekvállalásról a tinédzsereknek és a szüleiknek – meg a nézőknek is. Azt, hogy a Hays-kódex mennyire írta át a filmeket az is jól mutatja, hogy még egy Broadway-darabból is képesek voltak kivágni az abortuszt, még akkor is, ha ott annak rendkívül fontos szerepe volt. Az 1959-ben bemutatott Blue Denim című adaptáció a színpadon abortusszal ért véget, a filmben abortuszról sikeresen lebeszélt lánnyal és happy enddel. Az 1962-es Pattyben az abortusz „jutalma” még mindig a halál, ám ott már sokkal jobban árnyalják a témát, gondolkodóba ejtik a nézőt. Pattyt három férfi erőszakolja meg, nem sokkal később kiderül, hogy teherbe is esett. Kétségbeesetten próbálkozik az akkor még illegális módszer megszervezésére, ám minduntalan falakba ütközik, végül bele is hal a láncdohányzó nővérke és egy munkanélküli gyógyszerész által elvégzett műtétbe.
A tévé térnyerésével csak idő kérdése volt, mikor emelik be valamelyik sorozatba, szappanoperába az abortusz témáját, és főleg az, hogy miként. Az amerikai sorozatok történetében az 1964-ben induló Another World volt az első, amelyben feltűnt a terhesség-megszakítás. A mikéntje azonban itt is beszédes: az egyik főszereplőnő abortuszhoz folyamodik – nem árt elfelejteni, hogy a hatvanas években mindez még mindig illegális volt az államokban –, amelynek következtében meddővé válik. A kötelező jellegű bűnhődés azonban nem merül ki ennyiben: a meddőség tényétől összezuhanó nő megöli exbarátját. Mégis eljön számára a megváltás: a tárgyalásán beleszeret az ügyvédjébe, akihez hozzá is megy, a boldog végkifejlet pedig akkor teljesedik be, amikor műtéti úton mégis sikerül újra termékennyé tenni a nőt.
Míg az Egyesült Államokban 1973-ig kellett várni az abortuszhoz való jog elismeréséhez, addig a briteknél ez hat évvel korábban bekövetkezett. És bár a téma még mindig tabu volt, és a legtöbb színész nem is mert ilyen szerepeket vállalni, Michael Caine-t nem ilyen fából faragták: az 1966-os Alfie-t épp ezért vállalta.
Tudom, hogy egy sor színész az abortuszjelenet miatt utasította vissza a filmet, én pont amiatt vállaltam el. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje végre leleplezni a garázsban végzett abortuszok borzalmait
– nyilatkozta később a filmről. Az Alfie-ban egy nőcsábászt alakít, aki teherbe ejti egyik barátja feleségét, majd rábeszéli az abortuszra. Az illegális beavatkozást követően mindketten összezuhannak, Alfie ráadásul látja is a halott magzatot – a film ezt nem mutatja –, és teljesen összetörik. Caine monológját, amelyben magát gyilkosnak nevezi, amiért megölt egy tökéletes emberi lényt, előszeretettel kapják fel az abortuszellenzők, holott Caine szerint egyáltalán nem ez volt a film célja. Inkább az, hogy egyrészt a jelenségről szóljon, másrészt azt is bemutassa, hogy még a nőnél is jobban szenvedhet a gyarló férfi, amikor belátja, önzése mihez vezet.
1972-ben már Amerikában is olyan történetszálat kaphatott a Maude című sitcom, amely egyértelmű nyitásként könyvelhető el a témában. A szóban forgó két epizódban Maude nagy dilemma elé érkezik: 47 évesen, már nagymamaként esik teherbe, és nem feltétlenül akarja vállalni a gyereket. Míg korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen szereplő támogatást kapjon, a nő döntését a felnőtt lánya és a férje is támogatja. Lánya azzal érvel, hogy New Yorkban már legális, már nem olyan ijesztő döntés, mint régen, sőt, az is elhangzik, hogy „olyan, mintha fogorvoshoz mennél”. Az abortusz mellett egy másik tabut is feszeget a sorozat: a vazektómiát, amelyre Maude férje vállalkozna. A két epizód által keltett botrány jól mutatja, mennyire nem volt még kész a közvélemény arra, hogy az abortusszal szembesüljön: közel hétezer panaszlevél érkezett a műsort készítő CBS-hez, ezzel szemben a Zero Population Group nevű, a túlnépesedés ellen felszólaló, nonprofit szervezet tízezer dollárt ajánlott minden olyan produkciónak, amely követi a Maude példáját.
Abortusz nélkül Dirty Dancing sem lett volna
Annak ellenére, hogy a hetvenes években a Hays-kód már a múlté, ráadásul 1973-ban a szövetségi legfelsőbb bíróság mondta ki, hogy alkotmányellenesnek számít az abortuszjog korlátozása, a filmek mégsem reagáltak túl gyorsan: továbbra is vagy stigmatizálták, vagy sztereotipizálták az abortuszt. A nyitás lassan következett be, amely abban is megmutatkozott, hogy a fősodorbeli filmek is bátrabban emelték be történeteikbe a témát. A keresztapa második részében például Kay Corleone is átesik a beavatkozáson, amit a szükséges rossznak nevez, amivel megóvhatja magát, gyerekeit és egy újabb utódot a Michael Corleone-féle bűnös világtól. A Dirty Dancingben szintén fontos mozgatórugó az abortusz: Baby amiatt lesz Johnny Castle táncpartnere, mert barátnőjének abortusza volt. Eleanor Bergstein író mindenképp ragaszkodott ehhez a sorsfordító momentumhoz, még akkor is, ha az egyik szponzor emiatt szállt ki a film mögül. Bergstein szerint ugyanis hiába volt ekkor már tizennégy éve legális az abortusz, a nézők továbbra is sötétségben éltek ezzel kapcsolatban, épp emiatt tartotta kiemelten fontosnak bemutatni, milyen volt a világ az illegális abortuszok idején (a film 1963-ban játszódik).
A Dirty Dancinget persze nem lehet abortuszpárti filmnek nevezni, ám Bergsteinnek – és a témát egyre gyakrabban a filmes köztudatba beemelő forgatókönyvírók nagy részének – az volt a célja, hogy ha apró lépésekkel is, de alakuljon az ezzel kapcsolatos diskurzus, az évtizedeken át tilosnak, tabunak és elítélendő dolognak tartott döntést árnyalják. A döntés normalizálásának folyamatát jól mutatja, hogy mikor a kétezres években a Szex és New York című sorozatban Miranda az abortuszt fontolgatja, Carrie és Samantha csak úgy mellesleg megjegyzik, hogy már ők is túlestek rajta korábban, az utóbbi nem is egyszer. A Sírhant művek Claire-je szintén különösebb felhajtás nélkül esik túl a műtéten, igaz, utána komoly dilemmát okoz neki a döntést. A Grace Klinikában már abortuszokat végző orvos is felbukkant, a Csajokba olyan karaktert is beleírt Lena Dunham, aki csak a beavatkozás után mondja el barátjának, hogy elvetette a babát, a Bojack Horseman egyik epizódjában pedig egyenesen humoros megközelítésben próbálják tovább sikálni a témához kapcsolódó stigma nyomait.
Az elmúlt két-három évtizedben tehát egyre gyakrabban képezte filmek és sorozatok részét az addig inkább elhallgatott jelenség. Az abortuszkérdés filmes monitorozásáért indult Abortion Onscreen nevű programot kifejezetten azért hozták létre, hogy kielemezzék, az amerikai tévében miként tűnik fel az abortusz témája, és ez milyen hatással jár. 2016-tól minden év decemberében elkészítenek egy számszerűsített jelentést, a statisztikák pedig sokat elárulnak: míg 2016-ban tizenhárom olyan sorozat volt, amely ezzel foglalkozott, addig 2021-ben a számuk már 42-re nőtt – többek közt A szolgálólány meséjében és a Jelenetek egy házasságból című sorozatok cselekményében is felbukkan. A legutóbbi elemzésben azonban hozzáteszik, hogy hiába foglalkoznak többet a témával, még mindig van min javítani: a legtöbb esetben például fehér nőket szerepeltetnek ezekben a történetekben, holott a valóságban a színes bőrűek körében magasabb az abortuszok száma, de azzal is keveset foglalkoznak, milyen akadályok gördülnek a nők útjába.
A főszerepben: az abortusz
A kétezres évekre a téma filmes reprezentációja határozottan eljutott arra a szintre, hogy immár nem tanmeseként, nem is érzékenyítő mellékszálként, hanem központi témaként, kiemelt megvilágításban kezdtek foglalkozni az abortusszal a fősodorbéli filmek is – elsősorban mint a nőt érintő élmény került új megvilágításba. Kate Winslet karakterének önmagán végzett megrázó abortusza 2008-as A szabadság útjaiban egyértelmű bizonyítéka volt erre, ahogy az is, hogy az Akadémia számtalan jelölése is megmutatta:
De a tendencia nemcsak Hollywoodot érintette, hanem az európai művészmozit is: Cristian Mungiu 2007-ben Arany Pálmát nyert Cannes-ban a 4 hónap, 3 hét, 4 nap című drámájával. A rendkívül megrázó film a Ceaușescu-rezsim alatt illegálisan végzett abortuszműtétekről szól.
Az elmúlt tíz évben egészen új lendületet kapott a jelenség jórészt annak köszönhetően, hogy egyre szélesebb körben próbálják a szervezetek propagálni a döntés jogát. Sorra készülnek az abortuszt a legkülönfélébb okok miatt választó nők történeteit feldolgozó érzékeny és remek alkotások – mint a Valentin-napi meglepetés (2014), Portré a lángoló fiatal lányról (2019), a Saint Frances (2019), a Nemterhes (2020), a Plan B (2021), a Soha, néha, mindig (2020) vagy az Esemény (2021), amelyek nem propagandafilmként próbálnak hatni, csupán az emberi oldalát kívánják bemutatni a rendkívül megosztó témának. Az, hogy miért is választják ezt a témát a filmesek jól mutatja az, amit a Saint Frances film írója és főszereplője, Kelly O’Sullivan nyilatkozott, akit a saját abortusza ihletett meg:
Miközben átestem ezen az egyszerű és nem is annyira ijesztő helyzeten, rájöttem, hogy egész életemben félrevezettek a filmek és a televízió az abortusszal kapcsolatban. Olyan történetet akartam írni, ahol nem az abortusz tragikus oldalát domborítom ki. Lehet ezt természetesen, könnyeden, viccesen és mégis realisztikusan ábrázolni.
Míg azonban egyre hangosabban és bátrabban szólnak a filmek és sorozatok az abortuszról, ezáltal a téma társadalmilag egyre elfogadottabbá válik, egyre nagyobb az ellenszél is. Miközben azt hihetnénk, hogy a folyamat előre halad, tehát a társadalom eljutott arra a szintre, hogy a terhesség megszakítása engedélyezett és elfogadott legyen, az abortusz pedig megszabaduljon a stigmától, addig elég csak az elmúlt év eseményeire gondolni, hogy tudjuk: nem így van. 2020-ban a lengyelországi abortusztörvény szigorítása mutatta meg, hogy a művi terhesség-megszakítás útján nemcsak előrefelé lehet lépdelni, hanem hátra is, az Egyesült Államokban pedig évtizedeket csúsztak vissza azzal, hogy hatályon kívül helyezték a Roe vs. Wade-et.
Míg a döntéssel amerikai nők millióit fosztották meg a terhesség megszakításának lehetőségétől, addig az abortusz mozgóképes reprezentációja terén semmilyen szabályozás nem tudja semmissé tenni az elmúlt évtizedek kemény törekvéseit arra, hogy a témát érthetővé, pontosabban megérthetővé tegyék. Míg kicsivel több mint száz éve a téma nemhogy tabu volt, de kizárólag a büntetés és a bűnhődés kapcsolódott az abortuszhoz, addig egy évszázad alatt finomodott a helyzet annyit az érzékenyítést előtérbe helyező filmesek segítségével, hogy az ítélkezésen túllépve diskurzus nyíljon. Az eleinte égbekiáltóan ördögi témát olyanná tették, amiről már lehetett beszélni, sőt, hamar megmutatkozott, hogy ez szükségszerű is. Bár az abortusz jogát elvehetik a nőktől, a filmművészetből nem törölhetik ki az évtizedeken át a nagy nehezen elért eredményeket. Biztosak lehetünk abban, hogy Hollywood nem marad csendben, épp ellenkezőleg: egyre hangosabban és határozottabban fog beszélni az abortuszról.
