Még fel sem ocsúdott a világ az oroszok ukrajnai inváziója okozta sokkból, amikor Amerikában már arról vitatkoztak a filmrajongók, ki játssza majd Volodimir Zelenszkijt az elkerülhetetlen filmes feldolgozásban (egyébként a legtöbben Jeremy Rennert szeretnék a szerepre). Hiába beszélnek új korszakról és széteső régi világrendről oly sokan manapság, mert az biztosan nem változik, hogy Hollywood a maga módján fog reagálni minden komolyabb történelmi eseményre. Ebbe pedig nemcsak azok közvetlen feldolgozása értendő bele, hanem az is, hogy a nagyobb horderejű történések hatása hosszabb időre meghatározhatja nemcsak az amerikai, de a teljes nyugati filmes világ Oroszországgal, sőt, az oroszokkal kapcsolatos hangvételét.
Az oroszok mindig is a spájzban voltak
Két és fél évvel ezelőtt született már egy cikkünk arról, hogy az oroszul beszélő filmes gonoszok nem szívódtak fel a Szovjetunió összeomlása után sem, maximum eltűnt róluk a vörös csillag, és bűnözőként ijesztgették a nézőket az összetéveszthetetlen akcentusukkal. Pedig jelentkezők bőven voltak az első számú filmes közellenség szerepére: még a kilencvenes évek hajnalán egy rövid ideig a példátlan gazdasági fejlődést produkáló, egykori világháborús ellenség japánok is ilyenek voltak, mint ahogy pár évvel később a kínaiak is, mielőtt ki nem derült volna, hogy túlságosan fontos a kínai piac Hollywoodnak ahhoz, hogy kínai gonoszok kerüljenek a filmekbe. 2001. szeptember 11. után az iszlamista terrorista volt egy magától értetődő ellenség: előtte alig voltak arab/muszlim karakterek az amerikai filmekben és sorozatokban, utána viszont elárasztották Hollywoodot a robbanómellényes, szakállas Oszama Bin Laden-hasonmások. A trendnek azonban idővel leáldozott, melynek az Iszlám Állam bukása mellett az is oka lehetett, hogy annyira heterogén és soknemzetiségű szervezetről van szó, hogy meglehetősen nehéz egyértelműen ábrázolni.
Az oroszok viszont, hiába is gondolnánk az ellenkezőjét, valójában sosem mentek ki a divatból. Segítette ezt egyrészt a kilencvenes évek oroszországi vadkapitalista zűrzavara, melynek köszönhetően példátlanul erős és nemzetközi veszélyt is jelentő bűnözői réteg jelent meg, másrészt az is, hogy az oroszokat nem védi a politikai korrektség, szemben a feketékkel, ázsiaiakkal, latinokkal stb. Így aztán mindig maradtak orosz filmes gonoszok, még akkor is, amikor az ország épp nem tűnt fenyegetőnek. Igaz, az előző évtized elején már voltak jelei annak, hogy Oroszország végre legyőzi a hidegháborús sztereotípiákat, miután az orosz filmes piac óriási fejlődésnek indult:
2006 és 2011 között megduplázódott a mozivásznak száma, a filmbevételek pedig évente 27 százalékkal nőttek – és Kínával ellentétben itt nem korlátozták kvóták a külföldi bemutatókat. Körülbelül 2011-re Oroszország elég fontos piaccá vált ahhoz, hogy egész franchise-ok, például A Karib-tenger kalózai fenntartása is lehetővé vált az amerikai lejárati időn túl is, kizárólag azért, mert az orosz piacon népszerű volt. Szimpatikus orosz karakterek tűntek fel, akiket valódi orosz színészek játszottak, mint például Vlagyimir Maskov a Mission: Impossible – Fantom protokollban. »A következő évtizedben nem sok orosz vagy kínai rosszfiút fogunk látni, úgyhogy éljenek az észak-koreaiak és gazember terroristák« – jegyezte meg ironikusan Lydia Obst producer 2013 novemberében,
amit nemrég idézett fel a lett származású amerikai forgatókönyvíró, Michael Idov a Los Angeles Timesban megjelent véleménycikkében.
Csakhogy aztán 2014 tavaszán Oroszország megszállta, majd elcsatolta a Krím-félszigetet, és villámgyorsan visszatértek a régi hidegháborús reflexek, velük együtt pedig az orosz gonoszok a filmekbe: „Filmről filmre az országot vagy egyenesen Mordorként ábrázolják (nézze meg a Fekete özvegy és a Különösen veszélyes bűnözők majdnem egyforma pokoli börtöneit), vagy a faragatlan oligarchák (különösen a britek rögeszméje, a RocknRollától a Tenetig) és csinos bérgyilkosok szülőhelyeként (Vörös veréb, Anna, A kémnő visszatér, ismét a Fekete özvegy)” – írta Michael Idov.
De ezeken túl is hosszú az orosz filmes gonoszok listája az elmúlt pár évben: megjelennek a Jack Ryan: Árnyékügynök (2014), a John Wick (2014), A csodálatos Pókember 2. (2014), a Stranger Things (2016-tól napjainkig), az Atomszőke (2017), A megszállottak viadala (2018-tól napjainkig) filmekben illetve sorozatokban – hoz további példákat egy másik cikk. Az orosz állami hírügynökség angol nyelvű kiadványa, a Russia Beyond három éve egyenesen azzal vádolta Hollywoodot, még a szovjet időknél is rosszabb az oroszok „démonizálása”.
Ez a folyamat továbbá azt is jelenti, hogy „az »orosz«, mint etnikai vagy kulturális identitás könnyen figyelmen kívül hagyható a tisztán politikai identitás javára” – írja újfent Idov, aki szerint nagyon ritka az olyan orosz karakter a mai filmekben vagy sorozatokban, aki önmaga lehet anélkül, hogy a származása előre meghatározná a cselekményt, miközben egy kínai vagy indiai karakter esetében már nem feltétlenül ez a helyzet. Példaként a Devs című sci-fi sorozatot hozza, amelyben mindenféle nemzetiség jelen van, mivel sok bevándorló szerepel benne, az oroszról azonban már a második részben kiderül, hogy az orosz kormány kémje.
A kémek már Moszkvára figyeltek a Közel-Kelet helyett
Miközben azonban a fenti példák kivétel nélkül a fikció birodalmába tartoznak, még érdekesebb azokat a filmeket és sorozatokat megnézni, melyek a készítők szándéka szerint a politikai valóságot tükrözik. Ezeken érhető tetten különösen, ahogy a putyini Oroszország jelentette fenyegetést ábrázolták – már csak ezért is nehezen érhette meglepetésként a Nyugatot az, hogy az oroszok képesek akár háborút is kirobbantani a céljaik elérése érdekében.
A kémthriller zsánerben például konkrétan megfigyelhető a több évados sorozatokon, ahogy a hangsúlyok a világpolitikával párhuzamosan tolódtak a Közel-Keletről Moszkva felé. A Homeland ugyebár kezdetben egy Al-Kaida ügynökről szólt az amerikai hadseregben, ám a későbbi évadok során a sorozat amerikai kém főhőse eltávolodott az iszlamista vonaltól, és a végén már egyértelműen az oroszok jelentették a fő fenyegetést számára, de Amerikának is. Hasonló folyamat volt megfigyelhető a francia Legendák hivatala (Le bureau des légendes) sorozatban, mely az első évadokban Szíriában, Iránban és egyéb közel-keleti országokban játszódott főleg, ám az utolsó két évad az orosz titkosszolgálati játszmázások jegyében telik. A három évadott megért Berlin Station kémsorozatban eleinte egy dezertált CIA-ügynök, illetve a német szélsőjobb van a célkeresztben, hogy aztán a végére megérkezzenek az oroszok is.
Egy másik irány a disztópikus politikai thriller, melyben a közeljövőben ijesztő dolgok történnek az oroszok hathatós közreműködésével: az Occupied (A megszállás) című norvég sorozatban egy környezeti katasztrófa után Oroszország – az EU jóváhagyásával – megszállja az olajtermelést leállító Norvégiát. Emiatt akkor az orosz nagykövetség tiltakozott, mondván, tévesen mutatják azt, hogy Oroszország fenyegetést jelentene a szomszédjaira. Nálunk nem mutatták be a Le chant du loup című francia thrillert, amelyben azután keletkezik nukleáris pusztulással fenyegető háborús feszültség az Európai Unió és Oroszország között, hogy utóbbi megszáll egy Finnországhoz tartozó szigetet. Ám mindegyiknél pontosabb volt a hideglelős jövőt felvázoló, brit Évek alatt sorozat, melynek egy pontján Oroszország szimplán megszállja Ukrajnát (szerencsére a többiben eddig nem lett igaza a sorozatnak).
Bár nem teljesen ide tartozik, de érdemes megemlíteni még a Kártyavár című Netflix-sorozatot is, egyrészt azért, mert a harmadik évadtól fontos szereplője lesz az orosz elnök, egy bizonyos Viktor Petrov, aki ugyancsak KGB-ügynökből emelkedett despotává, és vele kapcsolatban egy sor, Putyinra utaló párhuzamot felfedezhetett fel a figyelmes néző. Másrészt pedig azért, mert Putyin állítólag nagy rajongója volt a sorozatnak, nem is Petrov miatt, hanem azért, mert szerinte olyan hűen ábrázolja az amerikai politika romlottságát, hogy a védelmi miniszterének is kötelezővé tette a sorozat megnézését.
Ha pedig már Putyinnál és az amerikai sorozatoknál és filmeknél tartunk, említést érdemel az a teória is, miszerint az orosz filmes gonoszok is befolyásolták Putyint, hogy élvezettel helyezkedjen bele a mostani szerepébe. Ezt elsősorban Nyikita Hruscsov egykori szovjet pártfőtitkár dédunokája, a New York School nemzetközi professzora, Nina L. Hruscsova szereti hangoztatni, és még ha túlzásnak is tűnhet, az tény, hogy a putyini rendszert erősítheti, ha igazolni tudják: lám, így ábrázolnak benneteket a nyugati filmekben.
Épp ezért több olyan cikk is született az orosz–ukrán háború kitörése óta, amely pont arra helyezi a hangsúlyt, hogy a film- és tévéiparnak nem szabadna fűtenie az amúgy is magasra csapó, oroszellenes indulatokat, hanem inkább arra kellene koncentrálnia, hogy Oroszország nem egyenlő Putyinnal, ezért inkább empátiára kellene törekedni. És mivel az utóbbi években tetten érhető volt egy, az oroszokhoz érzékenységgel forduló irányzat is a film- és sorozatiparban (erre a legjobb példa talán a Csernobil sorozat), vannak, akik remélik, ez nem fog eltűnni a háborús hangulatban. De a filmipar reflexeit ismerve lehet, hogy ezzel meg kellene várni, hogy újra fontos legyen Hollywoodnak is az orosz filmes piac, márpedig ez jelenleg igen távolinak tűnik.
