Nem orvos vagyok, csak egy kibaszott idióta, aki mellesleg ketrecharc-kommentátor és mocskos szájú standup-komikus. Az idő nagy részében részeg vagyok, tesztoszteront tolok, és egy rakás füvet szívok. Tehát nem számítok megbízható információforrásnak, még saját magam számára sem. De én legalább próbálok őszinte lenni
– mondta tavaly áprilisban Joe Rogan, miután egy vakcinákkal kapcsolatos megjegyzése komoly hullámokat vert a nyilvánosságban. Az önkritika képessége szuper dolog, de Rogan helyzetét bonyolítja, hogy problémásnak tartott mondatai nem egy kocsmaasztalnál vagy a közösségi média valamelyik félreeső szegletében, hanem saját műsorában hangzottak el, amelyet hétről hétre milliók követnek. A Joe Rogan Experience évek óta a világ egyik legsikeresebb podcastje, amelyben több órás, csapongó beszélgetések – olykor ökörködések – zajlanak egy pinceszerű stúdióban, az elhangzottak mégis érzékelhető hatással lehetnek tőzsdei árfolyamokra, könyves toplistákra, egészségügyi szokásokra vagy akár választások kimenetelére is.
Nem csoda, hogy a szuperbefolyásos műsorvezetőre 2020-ban lecsapott a Spotify, amely így próbált lépéselőnyre szert tenni versenytársaival szemben a podcastek robbanásszerűen növekvő piacán. A svéd streamingóriás a becslések szerint több mint 100 millió dollárt fizetett Rogan műsorának kizárólagos közlési jogaiért, és a bombaigazolás be is váltotta a reményeket: a szerződtetés után megugrott az előfizetők száma, és a cég szerint sokkal többen kezdtek podcastet hallgatni a platformon, amelyet addig a legtöbben szinte kizárólag a zenehallgatásra használtak. Ám a szabadszájú, establishment-ellenes érzéseinek gyakran hangot adó Rogannel együtt nemcsak a sokmilliós, elkötelezett hallgatótábor, de a műsorát évek óta kísérő botrányok is megérkeztek. A mostani szólt a legnagyobbat: egy meredekebbre sikerült epizód nyomán először 270 orvos és tudós írt nyílt levelet a Spotifynak, azt állítva, hogy Rogan műsorában rendszeresen terjesztenek téves információkat és összeesküvés-elméleteket a koronavírussal kapcsolataban, majd Neil Young jelentette be, hogy visszavonja dalait a platformról, ha nem távolítják el Rogan podcastjét.
„Megkaphatják Rogant vagy Youngot, de egyszerre a kettőt nem” – írta az aktivista hevületét idős korára is megőrző rocklegenda, a Spotify pedig ugyan sajnálkozások közepette, de bejelentette, hogy leveszi a Young-életmű jelentős részét a felületéről.
Erre persze nyomós okaik voltak, leginkább az, hogy a Joe Rogan Experience nem pusztán egy kiemelkedően népszerű tartalom a sok közül, ami hatalmas forgalmat generál, de stratégiailag kiemelt beruházás is volt a Spotify részéről, ami egy teljes műfajban hivatott megerősíteni piaci pozíciójukat – nem véletlenül fizettek érte 100 millió dollárt. A tiltakozás azóta tovább gyűrűzött, ami jelzi, hogy a podcastesedéssel többé már a Spotify sem kerülheti el azokat a dilemmákat, kritikákat és PR-kríziseket, amik a Facebook, a Twitter és a YouTube renoméját már évek óta tépázzák. Érdemes megvizsgálni a botrány tanulságait, a lehetséges következményeket, és hogy mit árul el az eset a nyilvánosság mai problémáiról. De először idézzük fel, hogy is lett Joe Rogan a podcastok koronázatlan királya.
Karate kölyök és rettegés foka
Rogan alapvetően nem a hagyományos média felől érkezett a mélyinterjúk világába, két nagy hátországa van: a küzdősport és a standup. A harcművészetek iránt kamaszkorában kezdett érdeklődni, és saját bevallása szerint ezek segítettek neki önbizalmat gyűjteni, és elhinni, hogy nem örök vesztes, akinek bujkálnia kell az erősebb fiúk elől az iskolában. Karatézott, országos pehelysúlyú Taekwondo-bajnok volt, és profi kickbox-karrierben is gondolkodott, de a komolyabb sérülések elkerülése miatt 21 évesen visszavonult a versenyzéstől, és a továbbiakban csak tanítást vállalt. Ekkoriban kezdte el szárnyait bontogatni humoristaként. Taekwondo-iskolai haverjai győzték meg arról, hogy ösztönös tehetsége van a viccmeséléshez, így biztatásukra kipróbálta magát a bostoni standup-klubokban, de pajzán poénjaival vállalt fellépéseket sztriptízbárokban és legénybúcsúkon is. Eleinte persze nem tudott megélni ebből, így a harcművészeti óraadás mellett dolgozott újságkihordóként, limuzinsofőrként, építőipari munkásként és még egy magándetektív lóti-futija is volt. A ’80-as évek végén egy menedzser meglátta benne a lehetőséget, és szerződést ajánlott neki. Immár főállású standuposként Rogan először New Yorkban, majd Los Angelesben próbált szerencsét, ahol gyorsan megtalálta az útját Hollywood és a tévéképernyők felé. A Disney potenciált látott a fiatal, agilis humoristában, meg is kapta első sorozatszerepét egy sitcomban, amit nem sokkal később egy másik is követett. Rogan önbizalmával eddigre már nem voltak gondok, amit jól szemléltet az általa felidézett anekdota:
Ha tudsz hazudni, a színészkedés sem okozhat gondot. Ha pedig az eszelős barátnőidnek is tudsz hazudni, akkor nagy nyomás alatt is menni fog a színészet
– nyugtatta meg a Disney akkori elnökét, aki arra volt kíváncsi a szerződéskötés előtt, megállja-e helyét majd Rogan a kamerák előtt. A sitcomok mellett a küzdősport sem tűnt el a képből, a ’90-es évek vége felé MMA-kommentátor lett, ám az országos ismertséget az ezredforduló után hozta meg számára A rettegés foka (Fear Factor) című reality, amelynek 2001-től kezdve hat évadon át volt a műsorvezetője. A túlélő show a magyar tévénézők által is megismert zsigeri hatásokra épült: a versenyzőknek a legszörnyűbb félelmeiket kellett leküzdeniük a győzelemért, mondjuk, kígyók közé feküdni, vagy undorító rovarokat enni. Rogan eleinte azt hitte, bukás lesz, és csak azért vállalta el, mert úgy gondolta, hogy a forgatás kiváló élményanyagot szolgáltat majd a készülő standup-estjeihez. A műsor természetesen őrült siker lett, Rogan pedig hatalmas népszerűségre tett szert a rettegéspornó Vergiliusaként, amihez jól passzolt a motivációs trénerből, ketrecharcosból és pszichedelikus hippiből kikevert karaktere.
Hiába szerepelhetett folyamatosan a tévéképernyőkön, Rogan hamar felismerte az internet fontosságát: már 2003-ban felbérelt főállásban egy autoditakta videóst, Brian Redbant, hogy kövesse őt egy kamerával mindenhova, rögzítsen mindent, amit művel, és készítsen belőle klipeket, amiket aztán feltölthet a honlapjára. Egy idő után azt vették észre, hogy a rajongók egyre több tartalmat követelnek Roganről, így igyekeztek felpörgetni a tempót, és elkezdtek interaktívabb megoldásokkal is kísérletezni. 2009 karácsonyán közvetítették a Ustreamen az első podcast epizódot, ami nagyrészt még arról szólt, hogy Redbanddel ülnek egy laptop előtt, és élőben válaszolnak Twitter- és chat- üzenetekre, miközben állandóan küzdenek a technikával. A nyitóadást kétszázan nézték, de Roganék kitartóan gyártották a tartalmak, és elkezdtek vendégeket is hívni. 2013-ban áttköltöztek a Youtube-ra, ahol ekkoriban még a rövid vicces videók uralkodtak, és furcsának számított, hogy valaki több órás beszélgetéseket csinál.
Az úttörő elszántság meghozta gyümölcsét, a 2015-re már 250 ezer YouTube-feliratkozója volt a műsornak, ami ekkor már – Jimi Hendrix után szabadon – a Joe Rogan Experience nevet viselte. A növekvő népszerűség pedig magával hozta, hogy már nemcsak a komikus és küzdősportos haverok jártak a podcastbe hülyéskedni és piálni, de Rogan egyre híresebb vendégeket is meg tudott hívni, hogy a legváltozatosabb témákról dumáljon velük két-három-négy órát. Harcművészetek, politika, technológia, drogok, spirituálitás, étrend, ketrecharc, űrhajózás – bármi szóba kerülhet, és Sam Harristől Robert Downey Jr.-on és Edward Snowdenen át Jordan Petersonig, vagy épp Mike Tysonig sokan megfordultak a műsorban az utóbbi években. 2019-ben havi 190 millió megtekintése volt a csatornán, a feliratkozók száma mára csaknem elérte a 12 milliót, pedig a Spotify-deal óta készült epizódokat már nem is lehet a YouTube-on teljes egészében meghallgatni.
A giga-mega-influenszer
Ezzel együtt az erőviszonyok is kezdtek kiegyenlítődni, sőt olykor átbillenni: egyre inkább látszott, hogy a hírességeknek legalább akkora szükségük van Rogan műsorára, mint Rogannek a híres vendégekre. Nála szerepelni ugyanis egyedülálló lehetőség arra, hogy elérjenek egy hihetetlenül széles, elkötelezett – főleg fiatal férfiakból álló – réteget, amit a hagyományos médiumokon keresztül vért izzadva sem tudnának megszólítani. Rogan tehát surranópályán vált az internet egyik legnagyobb influenszerévé, ami jelenleg ott tart, hogy elég megemlítenie egy könyvcímet a beszélgetés 139. percében, és a gyanútlan szerző másnap garantáltan arra ébred, hogy a könyve kilőtt az Amazon toplistáján.
A műsor befolyása mérhetően látszott a 2020-as előválasztásokon is, ahol a demokrata elnökjelöltségért induló politikusok közül több elzarándokolt Roganhez – Andrew Yang, Tulsi Gabbard, Bernie Sanders – ami után mérhetően nőtt a támogatottságuk. A léptéket érzékelteti az adat, miszerint Yang az interjú előtti hónapban átlagosan napi 62 anyagi felajánlást kapott, utána viszont ez a szám napi 2150-re ugrott. Amúgy hiába próbálják meg olykor, Rogant nem igazán lehet politikailag beskatulyázni: ugyanazzal a nyitott érdeklődéssel beszélget alt-rightos véleményvezérekkel és balos reformerekkel, konteógyárosokkal és CNN-műsorvezetővel. Támogatja a melegházasságot, de a fegyvertartást is, Bernie Sandersszel szimpatizál, de rendszeresen ostorozza az amerikai baloldalt a politikai korrektség és a cancel culture miatt.
A podcast egyre gyakrabban keltette fel a klasszikus média érdeklődését is, de főleg kiragadott esetek és botrányok formájában. Például amikor Elon Musk 2018-ban ott járt, nemcsak lángszóróját mutatta meg Rogannek, de elszívott vele egy spanglit is műsor közben. Az eset bejárta a világsajtót, aminek hatására a Tesla részvényei 9 százalékot zuhantak. Az epizód viszont a podcast eddigi legsikeresebb epizódja lett, mintegy 49,8 millió megtekintéssel csak a YouTube-on.
A visszatérő vádak közé tartozik, hogy Rogan rendszeresen vendégül lát szélsőséges, gyűlölködő figurákat, gigantikus platformot nyújtva téves, olykor kifejezetten veszélyes nézeteiknek. És aligha lehetne tagadni, hogy ez megesik olykor: a legnyilvánvalóbb példa Alex Jones, aki Info Wars nevű oldalán a legelborultabb konteókat propagálja, komplett merchandise-vállalkozást építve a fóliasisakos álhírekre.
Az Info Wars-élmény nehezen leírható, mintha csak Bayer Zsolt legmérgesebb publicisztikáinak EZO TV-s megfilmesítését néznénk begombázva. A titkos kormányzati UFO-bázisok tényleg csak a bemelegítést jelentik, pillanatok alatt eljutunk olyan összeesküvés-elméletekhez, hogy a demokrata politikusok egy washingtoni pizzéria pincéjében molesztálnak gyerekeket, illetve hogy a kormány áll a terrorakciók mögött, de még az időjárást i ők irányítják. Nem csoda, hogy Jones volt az egyik első, akit letiltottak az összes nagy közösségimédia-platformról, azóta pedig sorra veszti el a rágalmazási pereket, mert évekig terjesztette a nyilvánosságban azt a hazugságot, hogy a 26 áldozattal járó Sandy Hook iskolai mészárlás is csak fedett kormányzati akció volt, és a lelőtt gyerekek nem is haltak meg igazából, hiszen színészek voltak. Jones háromszor is vendégeskedett az utóbbi években Rogannél, akinek ugyan megígérte, hogy nem fog tömeggyilkosságokat megkérdőjelezni, és néha megguglizták az állításait, de azért így is ontotta magából a konteókat órákon keresztül. És hogy mindez hány emberhez juthatott el? Legutóbbi, 2020-as szereplése 30 milliós, az azelőtti 21 milliós nézettséget hozott eddig össze a YouTube-on, és ebben még nincs benne a Spotify-os hallgatottság.
Mégsem ezek az epizódok verték ki legdurvábban a biztosítékot, hanem az, amikor Rogan tavaly év végén interjút készített Dr. Robert Malone Harvardon végzett orvos-biokémikussal, aki ugyan évtizedekkel ezelőtt részt vett az mRNS technológia alapjainak lefektetésében, de mára a Covid-vakcinák egyik hangadó kritikusává, és az oltásellenesek kedvelt hivatkozási pontjává vált. A háromórás beszélgetésben tudományos tényként tálalva hangzott el számos erős állítás a vakcinák alábecsült veszélyeiről, élesen szemben állva a szakmai konszenzussal. Malone a mostani állapotokat a ’30-as évek náci Németországához hasonlította, és arról beszélt, hogy a koronavírus körüli hisztériakeltés egy globális totalitárius rendszernek kövezi ki az utat. A techvállalatokkal, gyógyszercégekkel és médiával konspiráló politikusok ugyanis szerinte sikerrel hipnotizálták a társadalom jelentős részét, a tömegpszichózisba került néprétegek pedig bármit hajlandóak megtenni a vezetők parancsára (Malone súlyosabb közegészségügyi állításait, és azok tételes szakmai tényellenőrzését itt lehet angolul elolvasni).
Ezt követte az orvosok és tudósok már említett tiltakozása, majd Neil Young bojkottja, akinek példáját azóta követte néhány másik ismert zenész, például Joni Mitchell is, szintén dalaik eltávolítását követelve a Spotifyról. Felfüggesztette podcastját a népszerű előadó, Brené Brown, és már a streamingcéggel szerződésben álló Harry herceg és Meghan Markle is aggódását fejezte ki a Spotify felé. Az igazán félelmetes persze az lenne a cég számára, ha beindulna a lavina, és néhány kortárs popsztár, mondjuk Taylor Swift, The Weeknd vagy Adele vonulna ki a platformról, valaki, aki a streaming-forgalom számottevő részét generálja. Ez ugyan nem valószínű, de nem is elképzelhetetlen forgatókönyv, tekintve, hogy zenészkörökben amúgy is sokan elégedetlenek a Spotify jogdíj-elosztási modelljével, ami szerintük méltánytalanul megkárosítja a művészeket (Taylor Swift emiatt egyszer már csaknem három évre le is vette portfólióját a platformról, de végül kibékültek).
Cenzúra vagy az álhírek áradása?
A Spotify is megérezte a veszélyt, főleg, miután a cég tőzsdei árfolyama is zuhanásnak indult, így január végén kármentésbe kezdett. Bejelentették, hogy a platformon a vírust tárgyaló podcastek előtt külön figyelmeztetik majd a hallgatókat. A figyelmeztető üzenet egy olyan oldalra irányítja a hallgatókat, ahol adatalapú, ellenőrzött információkat találhatnak a járványról, emellett új szabályzatot vezetnek be a tartalomgyártóik számára. De Daniel Ek vezérigazgató kifejtette: azt továbbra is nagyon fontosnak tartják, hogy a cég ne korlátozza a tartalomgyártók önkifejezési szabadságát. Ezt a szabadságjogot igyekeznek közös nevezőre hozni a hallgatók biztonságával, ami meglehetősen kényes egyensúly a digitális korszakban. Rogan podcastjébe mondjuk akkor se szólhatnának bele, ha épp akarnának, mert csak a forgalmazási jogokat vették meg, de a tartalmi döntések továbbra is 100 százalékig Roganékhez tartoznak. Tehát
Maga Rogan is reagált a botrányra: egy Instagramra feltöltött videóban fejtette ki, hogy nem haragszik Neil Youngra, akinek fiatalkora óta hatalmas rajongója, emellett bocsánatot kért a cégtől, amiért ekkora össztűz alá kerültek miatta, és megígérte, hogy a továbbiakban próbál kiegyensúlyozottabb lenni, és a vitatott interjúkat olyan szakértők megszólaltatásával ellensúlyozni, akik a tudományos konszenzust képviselik. Ugyanakkor megvédte a hevesen kritizált interjúit, mert szerinte az igazság megismerését nem az segíti, ha kizárólag olyan emberekkel beszélget, akik ugyanazon a véleményen vannak. Muszáj meghallgatni azokat is, akiknek Robert Malone-hoz hasonlóan megvan a tekintélyt parancsoló szakmai előéletük, ám a mondandójuk élesen szembemegy a fősodorral.
Ezek akár méltányolandó érvek is lehetnek, de a kivitelezés részletein tényleg sok múlik. Nem mindegy például, hogy készül egy ilyen interjú: a botrányt okozó epizódot végighallgatva kiderül, hogy Rogan szinte egyetlen alkalommal sem próbálja ellenőrizni vagy kérdésekkel ellenpontozni Malone állításait, hanem gyermeki rácsodálkozással és felháborodással követi mondandóját órákon keresztül, egészen a nácizós hasonlatot elsütő fináléig. A videóban ugyan fogadkozott, hogy majd igyekszik profibban felkészülni a témákból, de podcastje sikerének éppen ez a csiszolatlanság és spontaneitás az egyik kulcseleme. Az érzés, hogy hallgatóként nem olyan szerkesztett, irányított beszélgetéseket kapunk, mint a hivatalos sajtóban, hanem „szűrők nélkül” a valóságot, és a nyilvánosságban elhallgattatott „eretnekek” titkos tudását. Ez a fajta csapongó spontaneitás tényleg kiválóan működik, amikor mondjuk Tarantinóval kell órákon át sztorizni filmekről, autókról és verekedési jelenetekről, de komoly veszélyei vannak, amikor közegészségügyi kérdésekről van szó, amiket amúgy is minden platformon elárasztanak az álhírek és összeesküvés-elméletek. És Rogan már arra se nagyon hivatkozhat, hogy ő csak egy „betépett idióta”, aki kedvére beszélget mindenféle érdekes emberekkel, és olykor hülyeségeket talál mondani, de utólag igyekszik javítani tévedéseit. Nem nehéz belátni, hogy a milliószor nagyobb felület nagyobb felelősséggel is jár.
A felháborodási hullám persze várhatóan elcsitul hamarosan, amit jelez, hogy a közösségi média egyik legnagyobb sztárja, Dwayne Johnson is megüzente Rogannek: alig várja a közelgő interjút, és hogy közben tequilázzanak egyet a stúdióban. De a Spotify problémája garantáltan nem ér véget ezzel, főleg, mivel a kérdés messze túlmutat Roganen. Egy darabig lehetett azzal védekezni a problémás podcasteknél, hogy a sokak számára sértő rapszövegeket sem cenzúrázza a platform. Ám a podcastek befolyásának növekedésével ez a védekezés is egyre kevésbé tartható. A Sky News tavaly decemberben oknyomozó cikkben tárta fel, hogy az alapvetően zenei platformon több napra elegendő podcast található, amelyek rasszista, holokauszttagadó vagy egyéb szélsőjobboldali konteókat terjesztenek. A cég ezt követően eltávolította a tartalmakat, közölve, hogy a gyűlöletbeszédet nem tűrik meg az oldalon.
