Kultúra

Őrült robajra ébredt Újlipótváros 1949. április tizedikén

Pátzay Wallenbergje akkorát zuhant, hogy Debrecenig meg sem állt. Könyv született a Hosszúlépés. Járunk? nevű budapesti helytörténeti sétákból. Matiné.

Falakon kívül és belül

A pesti zsidó múlt emlékei

„…e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet” – írta Ady Endre 1917-ben, és cseppet sem túlzott. Ez a város egészen biztosan nem létezne zsidók nélkül. Ha kivonnánk mindazt, amihez közük volt, itt maradna nekünk két álmos, poros kisváros, Pest és Buda az egykori Habsburg Birodalom perifériáján. Ugyanakkor mindez fordítva is igaz. Modern zsidóság sem létezne Budapest nélkül. Az Erzsébetváros zegzugos utcáiban felnövő zsidók álmodták meg Izraelt, hozták létre a kaliforniai sivatagban Hollywoodot. Ők találták fel az atombombát, nélkülük teljesen más lenne a modern tömegkommunikáció és az újságírás. A budapesti zsidók szélhámosokat és államférfiakat adtak a világnak, százezrek tomboltak a labdarúgást megújító edzők csapatainak, miközben mások íróasztaluknál magányosan vitték új utakra a matematikát. Akár golyóstollal, akár számítógépen írunk – egyik sem lenne budapesti zsidók nélkül.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Sétánkon Újlipótváros csillogó márvány lépcsőházaitól jutunk el Lipótvároson, majd Teréz- és Erzsébetvároson át Józsefváros kopottas környékéig. Olyan világ tárul majd fel előttünk, amelyet rég elfeledtünk, de még mindig meghatároz bennünket. Budapest ma is zsidó város, az egyik legnagyobb Európában. Párizstól az egykori Szovjetunióig sehol sem él ekkora zsidó közösség, amely a huszadik század minden borzalmával dacolva újra él és virágzik.

Az eltűnt Wallenberg

Újlipótváros lakói hatalmas robajra ébredtek, mintha földrengés rázta volna meg a Szent István parkot. 1949. április 10. volt, egy szokatlanul hideg vasárnap hajnal, amikor az itt élők erkélyeikre tódulva még a napfelkelte előtt láthatták az ijesztő jelenetet. Ismeretlen alakok éppen ledöntötték a szobrot, amelynek felavatására közel négy éve készültek. Az egyik ház teraszán ott állt Hatvany Lajos mecénás és író is, aki azonnal cselekedett. Felhívta barátját, a szobrász Pátzay Pált – ő néhány kilométerrel odább az igazak álmát aludta. Álmos, kásás hangon vette fel a telefont, és alig szólt bele, Hatvany már félbe is szakította:

„Palikám, döntik a szobrodat!”

Az elkövetők személyére máig nem derült fény, de a szobordöntés minden bizonnyal állami utasításra történt.

Róka László / MTVA Az 1989-ben állított Raoul Wallenberg domborműves emlék- és utcatábla.

Az alkotás Raoul Wallenbergnek állított volna emléket, annak az embernek, aki budapestiek tízezreit mentette meg a halál torkából. Családja olyan ikon volt Svédországban, mint itthon Weiss Manfréd leszármazottai. Tehetségüknek, szorgalmuknak és persze szerencséjüknek köszönhetően a kapitalista Svédország jelképévé váltak. Raoul Wallenberg már gyerekkorában kitűnt társai közül állhatatosságával, szervezőkészségével, de leginkább azzal a különleges képességével, hogy bárhol, bárkivel megtalálta a közös hangot. Gondtalan jövő várt rá Svédországban vagy bárhol a világ napos oldalán, ő azonban 1944 nyarán oda ment, ahol a legnagyobb szükség volt rá: Budapestre, a kontinens utolsó nagy zsidó közösségének otthonába.

Wallenberg élete harminchárom éve alatt bejárta az egész világot, négy kontinensen élt és dolgozott. Pillanatok alatt képes volt felállítani bonyolult rendszereket lehetetlen körülmények között is. Kereste azokat a helyzeteket, ahol érvényesülhettek páratlan vezetői képességei, merészsége és kalandvágya. A korabeli Budapest pedig éppen neki való hely volt. Nem fagyott le a pillanatonként változó körülményektől, és egyetlen cél lebegett szeme előtt: minél több embert megmenteni. Volt ereje beismerni azt is, ha fél, mert tudta: csak ez menti meg attól, hogy eluralkodjon rajta a rettegés. Híres volt nagyvilági vacsoráiról, a fényűző lakomákhoz sokszor a lángoló város látványa adta a hátteret. Bárkit meghívott, aki hasznos lehetett számára. Ahogy írta: „kiadásaim jelentős része eddig arra ment el, hogy ebédeket és vacsorákat adtam különböző befolyásos tisztviselőknek, főleg olyan tiszteknek, akiknek a zsidókérdésben döntő szavuk lehet”. Bár tisztában volt missziója tétjével, a szerencsejátékosok könnyelműségével szórakoztatónak találta, ahogy ujja köré csavarja a legvérmesebb nácikat is.

Még életében legendává vált. 1945-ben ünnepi ülést adott tiszteletére a Pesti Zsidó Hitközség, ahol így fogalmaztak: „Láttuk Wallenberget a zsinagóga foglyai között. Megjelenése szabadulást és életet jelentett. Ott volt a Józsefvárosi pályaudvaron és a Tattersalban, hogy a svéd király nevében és hazájának súlyával halára ítélt zsidók százait váltsa meg a deportálástól. Láttuk, mikor a Duna hídján utolérte az egyik halálmenetet, és erélyes fellépésével visszaparancsolta a szuronyos őrök között hurcolt foglyokat. Ott volt a nyilas hatóságok hivatalaiban, lótott-futott mindenfelé, ahol baj volt, és segíteni kellett. Követte a vég nélküli sorokat, és még Hegyeshalomból is hozott vissza szerencsétlen zsidókat, akikhez nem fűzte rokonság, nem voltak ismerősei, nem nézte, honnan jönnek: kicsinyek-e vagy nagyok, gazdagok vagy szegények. Csak egyet nézett: látta, hogy védtelenek, megalázottak és biztos romlásba indulók. Megjelent köztük, és segített.” Hálájuk jelét szerették volna neki is kifejezni – de sehol sem találták. Bízva abban, hogy előbb-utóbb hazatér Stockholmba, ottani címére küldték el levelüket. Ezt azonban már nem olvashatta el. Raoul Wallenberg a pesti gettó felszabadulása után sofőrjével elindult legendássá vált Studebaker autóján Debrecenbe, ahova soha nem érkezett meg.

SVENSKT PRESSFOTO / TT News Agency / AFP Raoul Wallenberg svéd diplomata a kollégáival az Orion gyárban 1944-ben.

Pontosan ez vezetett a diplomata sorsát illető ellentmondásokhoz 1945 után. Egyrészt tízezrek hőse volt, akik nem mendemondákból ismerték tetteit, hanem személyes élményeikből. Látták, hallották és érezték a jelenlétét: a szó legszorosabb értelmében az életet jelentette. Eltűnése kapcsán azonban rögtön felmerültek a kérdések: mi van vele? Él-e, vagy meghalt? Ki tudhat róla bármit? Azt mindenki sejtette, hogy a válaszokat a Vörös Hadseregnél kell keresni, csakhogy ők beszédes hallgatásba burkolództak. Mindössze annyi bizonyos, hogy a Benczúr utcai Vöröskereszt-irodában menedéket találó svéd követségi másodtitkár Debrecenbe készült, hogy Malinovszkij tábornaggyal tárgyaljon a gettók elfoglalásáról. 1945. január 13-án azonban a szovjetek elfoglalták a Benczúr utcát, és innentől semmi nem tudható egyértelműen a diplomata sorsáról, sem halála körülményeiről. Még a holtteste sem került elő. Ezért kellett Wallenberg után a neki állított szobornak is eltűnnie, mert felkiáltójelként emlékeztetett volna a hőstettek mellett a kétségekre is.

Bár maga Wallenberg soha nem érkezett meg Debrecenbe, a neki szánt emlékmű igen. Az éj leple alatt ledöntött szobrot Kígyóölőként helyezték el még ugyanabban az évben, 1949-ben a Biogal Gyógyszergyár előtt, eredeti jelentésétől megfosztva. Míg a Szent István parkban a kígyóval való küzdelem a gonosz elleni harcot jelképezte volna, ugyanez az Alföldön már az orvostudomány betegségekkel szemben vívott harcát szimbolizálta. Kereken ötven évet kellett várni a szobor újraavatására: az eredeti mű másolatát 1999-ben állították fel a Szent István parkban helyi polgárok kezdeményezésére, az ő adományaikból és az ő küzdelmeik után. Wallenberget az egész világ hősének tekinti, de ha van hely, ahol valóban személyes hőssé vált, az Újlipótváros. Itt állt védelme alatt közel háromtucatnyi ház, itt élték túl a háborút tízezrek, akik közül sokan itt kezdték újra az életüket a világháború pokla után.

Mónus Márton / MTI A Raoul Wallenberg Egyesület megemlékezése a Wallenberg-emlékműnél a svéd embermentő diplomata születésének évfordulóján, amit a humánum napja alkalmából tartottak a Szent István parkban 2018-ban.

Radnóti otthona

Sétánk Újlipótváros szívéből, a Szent István parkból indul. Ez a tér az egyik legjobb budapesti példa arra, hogy évtizedes távlatban milyen kevés is kell egy virágzó, élettel teli városrész létrehozásához. Ahol ma hatalmas fák lombjait fújja a dunai szél, és Bauhaus bérpaloták sorakoznak nagyvonalú márvány lépcsőházaikkal, ott az 1920-as években erre tévedő járókelő még nyomornegyedeket, düledező raktárakat, félbehagyott iparvágányokat talált, amerre csak nézett. Olyan városrész volt ez, ahol a körúthoz közeli bérházakon túl csak akkor merészkedett bárki, ha semmiképpen sem tudta elkerülni. A lakott részeken viszont rengetegen éltek. Túlzsúfolt lakások, összetákolt viskókban egyetlen ágyon osztozkodó idegenek, levegőtlen utcák alkották az egészségtelen városrészt, amely többre lett volna hivatott. A belváros és a Duna közelsége, a jó közlekedés és az eddigre kiépített infrastruktúra olyan adottságokkal kecsegtetett, amelyekre szó szerint lehetett építeni.

Amint az 1920-as évek pangása után megélénkült a budapesti ingatlanpiac, rögtön aktuálissá vált a városrész beépítése. A rövid távú piaci érdekeket azonban keretek közé szorították, és szigorúan meghatározták, mely telekre mekkora házak épülhetnek. Szabályozták az épületek magasságát is, és ami a legfontosabb: megépítették a Szent István parkot. Néhány év alatt új, egységes szerkezetű, modern hangulatú városrész nőtt ki a földből a korábbi rozsdaövezet helyén. Persze voltak, akik sokallták az ekkor megkötött kompromisszumokat. A mindig szigorú Kassák Lajos így vélekedett: „…az új Lipótváros súlytalan és formaszegény épületei, melyek holmi papírmasé alakzatokra emlékeztetnek, kapubejárataik és lépcsőházaik pedig gyanúsan szép bárok vagy parvenü ízléssel elrontott kápolnák hangulatát szeretnék felidézni. Ezek a házak a gazdasági konjunktúra s a rosszul értelmezett művészi modernség torzszülöttei.” Egy építész, Démán Pál így gúnyolódott az ideköltözőkön: „Lakóik büszkén vallják szegények, hogy »modern« házban laknak. Bizonyára van bennük bridgeszalon, mozgásművészeti iskola és pszichoanalitikai rendelő is.” Szerb Antal sokkal több szeretettel, de hasonlóan jellemezte a városrészt „marslakó-útikalauzában”:

„Itt vannak a leglaposabb modern paloták. A palotákban fiatal pszichoanalitikusok teregetik ki egymás lelkét a díványokon, a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak hófehér fürdőszobák mélyén, rendkívül intelligens magántisztviselők Moszkvát fogják a rádión.”

Mohos Márton / 24.hu Radnóti szobor Újlipótvárosban.

Ez a világ azonban a második világháború idején semmivé lett. A szocializmus évtizedei alatt legfeljebb a helyi tömegsportnak tekinthető bridzs tért vissza. Hamar kiderült, más volt Moszkvát fogni a rádión, mint amikor meg is érkezett Budapestre mindaz, amit a Szovjetunió jelentett. A korábbi polgári életnek legfeljebb a keretei maradhattak meg. Hiába éltek szinte minden újlipótvárosinak rokonai szerte a világon, őket is elvágta a vasfüggöny. A városrész azonban jól öregedett – Térey János már így látta az új évezred küszöbén XIII. avagy az Ujlipótvárosi Teher című esszéjében: „Az Újlipótváros a pesti East-Manhattan, amelynek kopottan is legelegánsabb avenue-ja a Pozsonyi út őszilomb-színű díszkövezetével, s amelynek legelőkelőbb parkjában a második világháború kitörése után már nem épülhettek meg az ambiciózusan megálmodott felhőkarcolók a Csanády utca sarkán. A szikrázó márvány lépcsőházak, kicsorbult és megfoldozott lépcsőélekkel, hiányos föliratokkal (.ÁR.LÓ), a kulcsos-tükrös-ülőkés liftek, sajnálatosan üres portásfülkék, a nagypolgári kétszázhúsz négyzetméterek, a teniszpályányi tetőteraszok margitszigeti panorámával, a több száz eredeti Bauhaus-körablak, meg a frissen csiszolt parkettájú nappalik, falukon az obligát Scheiber Hugó-vásznakkal.”

Mára Újlipótváros Budapest egyik legdivatosabb városrésze, büszkén folytatva a második világháború idején félbetört polgári zsidó hagyományokat. Ahol egykor Moszkvát fogták titokban, ma a Klubrádiót próbálják behívni internetes rádiójukon. Itt a legnagyobb az egy főre jutó kézműves pékségek és újhullámos kávézók aránya, és itt éri el legjobb eredményeit a nyugatos ellenzék – pont úgy, ahogy a harmincas években. Napjainkra Újlipótváros a szekuláris, modern zsidóság szimbolikus tere és nagyon is gyakorlati otthona lett közös hagyományokkal, hősökkel, intézményekkel – mindennel, ami egy igazi városi közösséghez kell.

Koniorczyk Bori, Merker Dávid: Hosszúlépés Budapesten

21. Század Kiadó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.