Heinrich Hoffmann / ullstein bild / Getty Images
Kultúra

Bálványozó életrajzot írt a szeretője Mussoliniról, Kosztolányi pedig lefordította

Margherita Sarfatti nemcsak a fasiszta Olaszország művészeti életében játszott fontos szerepet, de Mussolini bizalmasa, sőt, szeretője is volt hosszú ideig. Ekkor írta meg bestsellerré vált életrajzát is a Ducéról, melyet magyar nyelvre az a Kosztolányi Dezső ültetett át, aki a húszas években sok honfitársához hasonlóan szimpatizált is az olasz diktátor politikájával. Ez utóbbi Bíró-Balogh Tamás tanulmányából derülhet ki, melyet most az életrajz újrakiadásában olvashatunk. De mit taníthat az utókornak a bölcs vezérről egy leplezetlen propagandakiadvány?

M. G. Sarfatti Mussolini élete című könyve a két világháború közötti Európa egyik nagy könyvsikere volt: először Nagy-Britanniában jelent meg 1925-ben, majd még további tizenhét nyelvre fordították le, és több kiadást is megért. A fasizmus bukása után azonban értelemszerűen eltűnt a könyvesboltokból, és tekintve a szerző közeli viszonyát a Ducéval, illetve az ebből is fakadó, leplezetlen rajongását, valamint a könyv propagandisztikus jellegét, joggal merülhet fel a kérdés, mi értelme ezt 2021-ben újra kiadni. Nos, erre a legnyomósabb ok, hogy az életrajzot Kosztolányi Dezső fordította – ennek megfelelően az Európa Kiadó a fordítást Bíró-Balogh Tamás kísérő szövegével együtt jelentette meg, mely a fordítás és a könyv története mellett kitér arra is, Kosztolányi személyesen hogyan viszonyult az olasz fasiszta diktátorhoz, illetve még az író tárgyban megjelent újságcikkeit is összegyűjti.

A gazdag függelék mellett azonban nem érdektelen maga az életrajz sem, pedig tizenöt-húsz éve még akár érvelni is lehetett volna amellett, hogy minek egy ilyen idejétmúlt, nyilvánvaló propagandakiadványt újra megjelentetni. Azóta viszont sok minden történt, ami mégis csak tanulságossá tette, hogyan lesz egy szegény sorsú, falusi szocialistából egy birodalmi ábrándokat szövögető, egyeduralmi rendszert építő diktátor. Sőt, az életrajz szerzőjének sorsa is rengeteget elárul Benito Mussolini életpályájáról: Margherita Sarfatti ugyanis egy velencei zsidó családból származott, a férje is zsidó volt, ám sem ez, sem pedig a házas mivolta nem akadályozta meg abban, hogy viszonyt kezdjen az akkor még szocialista Mussolinivel, akivel kollégák voltak az Avanti! című napilapnál, melynek Mussolini a főszerkesztője is lett.

Sarfatti később aztán követte Mussolinit a politikai paletta túloldalára, jelentős részt vállalt a fasiszták propagandájában, és a Duce bizalmasaként a harmincas évek közepéig komoly hatása is volt az olasz politikára. Mussolini azonban előbb szeretőként lecserélte őt az évtizedekkel fiatalabb Clara Petaccira, majd 1938-ban az olaszok is bevezették a faji törvényt, Sarfatti pedig érdemei elismerése mellett menekülni kényszerült: előbb Párizsba ment, majd a háborús éveket Dél-Amerikában vészelte át.

ullstein bild / Getty Images Margherita Sarfatti

A háború után visszatért, és újra az olasz művészeti élet befolyásos alakítója lett – Sarfatti ugyanis fontos szerepet játszott a fasiszta Olaszország kulturális életében is: propagálta a modern művészeti irányzatokat, és ő alapította meg a két világháború közötti olasz képzőművészet egyik legjelentősebb mozgalmát, a Novecentót is. (Sarfatti alakja megjelenik a Broadway 39. utca című filmben is, amelyben Susan Sarandon alakítja.) Ezek ismeretében érdemes elolvasni tehát a Mussolini életét, amelyben nem is tagadja, ő maga is jól ismeri az életrajza tárgyát, sőt, nem egy elbeszélt eseménynél jelen is volt.

Rögtön az elején azonban muszáj megjegyezni, hogy Sarfatti könyve – Kosztolányi fordítása ide vagy oda – nem túl magas színvonalú szöveg. Sőt, kifejezetten avíttasnak hat az 1920-as évekhez képest (így Kosztolányi korabeli regényeivel összehasonlítva is), leginkább egy 19. századi romantikus regény fordulataira emlékeztető stílussal, bár korabeli kritikák szerint a magyar fordítás jobb színvonalú az eredetinél.

Azon túl lehet lendülni, hogy például a későbbi Duce apját következetesen úgy emlegeti az írás, hogy „Mussolini Sándor uram”, de Sarfatti esszéisztikus, szubjektíven mesélő stílusa, az életrajzot folyton megakasztó, ide-oda ugráló, kapkodó elbeszélőmódja igencsak megnehezíti az olvasást az elején.

Csodálatát Mussolini iránt nem is titkolja: „Kimeresztette két nagy, tüzes szemét, mely a boltozatos homlok alatt lángolt ösztövér arcocskájából, s akkor még a nagyobbak se tudtak ellenállni neki” – tudjuk meg a hétéves Benitóról, akinek „csodálatos emlékezőtehetsége, finom, lelki élete volt”, és vonzódott ugyan a tudományokhoz, de „akármibe kapott ez a kézműves gyermek, aki már születésétől fogva ügyes volt, nem vallott szégyent soha”. Az is kiderül, egész életét meghatározta, amikor egyszer sírva tért haza, mert egy nagyobb fiú elverte, mire az apja, Mussolini Sándor uram előbb leteremtette, majd ellátta a baját:

Micsoda, hát elpáholtak? Egy nagyobb fiú vert meg? Tanuld meg, te, anyámasszony katonája, hogy mindig állnod kell a sarat, nem szabad sohase sírnod – és erre istenigazában pofon cserdítette.

A Mussolinit leíró jelzők alapján is inkább gondolnánk Julien Sorelre, mint egy 20. századi politikusra: „Különös kettősség lakozik benne. Értelme vasfegyelemmel uralkodik lobbanékony, gyermeteg, bizonyos tekintetben érzelmes szíve fölött”, „ifjúi, szilaj ösztönök” vezérlik, és ha igazságtalanságot lát maga körül, az öklével tanítja móresre a feleségével rosszul bánó parasztfiút. Sőt, egy alkalommal még falusi tanítóként a tolmezzói temetőben aludt, ahol „leborult a földre és így kiáltott:
– Hadd öleljelek meg, föld, én édesanyám.”

Harlingue / Roger-Viollet / Roger-Viollet / AFP Benito Mussolini

Sarfatti végtelenül modoros stílusa néha szórakoztató, különösen, amikor érezhetően személyes leszámolás szolgálatába helyezi az írást, például a szocialista aktivistáról, Angelica Balabanoffról szóló fejezetben legalább nyolcszor muszáj megemlítenie, mennyire ronda – „rút”, „csúnya”, „csúf”, „torz” – nő volt valójában (de a fő bűne az volt, hogy nem hitt Mussoliniban a „csúf kis vénkisasszony”). Hasonló hatást kelt, ahogy a szerző folyamatosan idézetekkel akarja érzékeltetni a Duce nagyságát, melyek általában bombasztikusak, néha viszont szimplán bornírt ostobaságok: „Ahol nagy az ország területe, ott nagy a szabadság, ahol kicsiny az ország területe, ott kicsiny a szabadság” – mondta például egyszer ez a nagy ember. (Ezzel egyébként a hitleri lebensraum elméletének ágyazott meg.)

Érdekes az is, Sarfatti miért hangsúlyozza ki többször is, Mussolini azért alkalmas népvezérnek, mert végtelenül megveti az embereket. Ugye, mindenki a kezébe adná egy ilyen államférfinak a sorsát? „Hogy szerethetné Mussolini az embereket? Csontig ható tekintetével látja őket, szőröstől-bőröstől” – így a könyv, melyben Mussolini leírása tankönyvi példája a szociopatának. Azt sem látja problematikusnak, hogy Mussolini gyakran saját magának is ellentmond. Míg 1911-ben még tüntetést vezetett az olaszok líbiai hadjárata ellen, majd az első világháború kitörésekor is a semlegesség mellett foglal állást, egy évvel később már ott van a hadbalépés fő támogatói között, és alig várja, hogy a frontra mehessen. Sarfatti olyan anekdotával érzékelteti Mussolini következetlenségét, hogy egy alkalommal kijelentette, nem indul a választásokon, meg is indokolta, miért, majd amikor másnap mégis ott volt a neve a képviselőjelöltek között, így magyarázta meg a döntését:

A tegnap, az tegnap. De ma más nap van.

A fő tanulság azonban az utókornak az, hogy óvakodjunk minden izzó tekintetű, messiás-komplexusos, világmegváltó, zavaros filozófusok eszmefuttatásait Bibliaként kezelő politikusjelölttől, akinek feltett célja, hogy „bele akarja írni a nevét az időbe az akaratával, mint az oroszlán a karmával”. Ő húszévesen „valósággal szürcsölte” Nietzsche és Machiavelli műveit, no meg egy sereg, mára szerencsére elfeledett anarchista filozófusét, és ezen írások hatására jött létre a fejében az a nacionalista-tekintélyelvű katyvasz, mellyel a lehető legjobb időzítéssel lépett színre a háború utáni olasz politikában.

Sarfatti azt tényleg érzékletesen mutatja be, miért érezhették az olaszok becsapva és frusztráltan magukat az első világháborúban hozott rettenetes emberáldozatuk után, és miért érezhették úgy azokban a forradalmi években, hogy elég volt az egymást váltó, erélytelennek, puhánynak és tehetetlennek lefestett, polgári-demokratikus kormányokból, és helyette inkább egy alulról jövő, erős ember kezébe helyezzék a hatalmat. Ez ugye ismerős is lehet valahonnan a mai olvasónak is, mint ahogy a 2020-as évek magyar olvasója szintén nem itt találkozik először az éjjel-nappal a nemzetért munkálkodó államférfi legendájával sem: „Olyan vagyok, mint a sebész, akit a halálos beteg ágyához hívtak. Ki törődik azzal, hogy a sebész fáradt? Azonnal operálnia kell. Ha tudnám, hogy már ma este fölfordulok, akkor se bírnék pihenni” – érzékelteti Mussolini, mekkora szüksége van rá az országnak. Sarfatti pedig nem győzi hangsúlyozni, mindent személyesen kellett intéznie, hiszen „a felelősség az ő vállán nyugodott”, miközben első pénzügyminisztere a túlfeszített munkától a minisztertanácson rosszul lett és meghalt, családját pedig „a legnagyobb szegénység várta”.

És ugyan szociális programokban, az állam hatékonyabb működtetésében a fasiszta rendszer kezdetben valóban sikeres tudott lenni, utólag Mussolini legnagyobb mutatványának az tűnik, hogy el tudta hitetni az egész világgal (beleértve Kosztolányi Dezsőt is) másfél évtizeden át, hogy a fasiszta Olaszország tényleg európai nagyhatalom, a Római Birodalom örököse, egy olyan mintaállam, amit többen igyekeztek is követni.

Harlingue / Roger-Viollet / AFP

Amíg csak otthon kellett parádézni és látványos felvonulásokat tartani, vagy éppen Etiópiában középkori fegyverekkel felszerelt harcosokat bombázni, addig tartott az illúzió, de ahogy komolyra fordultak a dolgok, egyből kiderült, a Földközi-tengeri olasz birodalom álomképe rossz vicc, noha az ország tizenöt éven át a háborúra készült, a legszigorúbb militarista szellemben. Mussolini előbb a németek által már térdre kényszerített Franciaországnak üzent hadat, de miután csak egy határmenti kisvárost sikerült nagy véráldozatok árán elfoglalni, le kellett mondania a nagy zsákmányról. Hasonló kudarc volt a görögországi hódító háború is, ahol végül Hitlernek kellett megmentenie diktátor barátja tekintélyét, akárcsak Afrikában, ahol Egyiptomot próbálta megkaparintani a britektől. Végül Mussolini birodalma szimpla német csatlósállamként végezte, ő maga pedig Petaccival együtt a kivégzőosztag előtt.

Mindezek ellenére Mussolininek egész más utóélet jutott, mint Hitlernek: az olasz történelemfelfogás ugyanis leginkább a nácik áldozataként szereti bemutatni az országot (ez is ismerős lehet), Mussolinit pedig azzal szokás mentegetni, a nagy népirtó diktátor társaival, így Hitlerrel vagy Sztálinnal ellentétben ő legalább nem gyilkolt le milliókat. Ez persze csak velük összehasonlítva lehet szempont, hiszen ő is meggyilkoltatta nem egy politikai ellenfelét, az általa indított háborúk is rengeteg áldozatot hoztak, viszont mégis elég az önfelmentéshez, melyhez hozzájárulnak az olyan legendák, mint a pontosan járó vonatok (mely persze propaganda volt).

Mussolinit azonban azóta se tudta se lenyelni, se kiköpni az utókor, legutóbb Antonio Scurati M című, komoly díjakkal jutalmazott életrajzi regénye kavarta fel az állóvizet a Duce emléke körül, és azt se feledjük, unokái a mai napig jelen vannak az olasz politikában. Így pláne nem felesleges megismerni ezt a könyvet, mely közel száz éve még propagandacélokat szolgálhatott, ma viszont ugyanaz már inkább megmosolyogtató.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.