Magyarországon kimondottan rosszul bánunk az épített örökséggel: az ország bármelyik pontján találhatunk összedőlés határára került kastélyokat és kúriákat, sőt, sokszor a városok szívében is üresen álló, többemeletes épületekbe botolhatunk, amiket tulajdonosaik nem újítanak fel, illetve nem hasznosítanak.
Ennek sokszor a pénzhiány az oka, máskor azonban a házak meglévő védettségével járó nehézségekbe törik bele a befektetők bicskája, de az is megesik, hogy a felelősségteljesnek egyáltalán nem nevezhető gazda inkább kivár, hiszen tudja:
Tökéletes példája ennek a Király utca 40. kétezres években nagy port felvert esete (a házat előbb lebontották, majd a régivel megegyezőnek szánt utcai homlokzatokkal újjáépítették), de más belvárosi ingatlanok előtt elsétálva is felmerülhet a gyanú az utcán nyitott szemmel járók fejében.
Ilyen az Erzsébet térre néző Hotel Corvinus Kempinski (ép. Dr. Finta József és Puhl Antal, 1988–1992), illetve a 2013 óta működő Óriáskerék tőszomszédságában álló, hosszú ideje építési háló alatt rejtőzködő Fischer-palota is, az ezredforduló utáni budapesti ingatlanbefektetési láz egyik célpontja, amit szomszédaival együtt tíz éve kis híján lebontottak, hogy a helyén megszülethessen egy, a városképet gyökeresen átíró óriás.
A rendszerváltás után társasházzá vált épületet 2009–2010-ben a közeli Deák Ferenc utca fashion streetté alakításának, illetve az arra néző századfordulós épületek kitűnő felújítását (A Deák-palota FIABCI nívódíjat, illetve Pro Architectura-díjat is kapott) megvalósító, korábban a belvárosi parkolást is irányító Csipak Péter cége, az Immobilia Bécsi-Projekt Ingatlanfejlesztő és Beruházó Kft. vásárolta meg.
Lebontani egy fél utcát
A Fischer-palotának, illetve két szomszédjának, az egy romos épület átfaragásával 1949-re elkészült, előbb a Nehézipari Épülettervező Iroda, majd az Iparterv székházának otthont adó Bécsi utca 6.-nak, illetve az egyszerűsített homlokzatú 8.-nak (ép. Kallina Mór, 1884, 1921-ben két emelettel bővítve) a befektető egyáltalán nem szánt hosszú jövőt: a tervek szerint a Bécsi utca páros oldala 2013-ra ugyanis a fashion street kiterjesztésévé vált volna, mégpedig úgy, hogy az ott álló épületek helyére egy, a környezetéből méreteiben és stílusában is jócskán kilógó óriást húznak fel.
Mindennek persze volt néhány akadálya: a cégnek meg kellett volna vásárolnia a hatvanas évek magyarországi modern építészetének egyik csúcsteljesítményét, az egykori Chemolimpex-irodaházat (ép. Gulyás Zoltán, 1961–1963, a kilencvenes években átépítve), illetve a Pesti Építő Társaság keskeny bérházát (ép. Bukovics Gyula, 1873–1875), sőt, a Fischer-palota helyi védettségét is el kellett töröltetniük.
Az ekkor Rogán Antal által vezetett V. kerület 2008 áprilisában még azt kommunikálta, hogy a védett épület biztosan állva marad, rövidesen azonban már a helyi védettség eltörlését kérték.
Az első indítvány meglepő módon elbukott – az akkori belvárosi főépítész, Cselovszki Zoltán így kommentálta a történteket:
az indokolatlan korlátozások gátat szabnak a fejlesztői közreműködésnek.
Két évvel később, 2010 áprilisában a fővárosi közgyűlés végül három ellenszavazat (ezek egyikét a főpolgármesteri poszton utolsó évét töltő Demszky Gábor adta le, míg Ráday Mihály a terv mellé állt) mellett végül zöld utat engedett a kérésnek.
A tervek ekkorra már készen voltak: a Csipak Aquisitions a világhírű építész, Norman Foster építészirodáját, a Foster + Partners-t kérte fel a feladatra, aminek végül két munkatársa, Stefan Behling és Darron Haylock szignózta a terveket, ezt magyarországi partnerük, a Japánban az elmúlt évtizedekben elképesztő karriert befutó – Csipak botrányok övezte budai villáját is tervező – Pálffy György magyarországi cége, a Pálffy Építésziroda segítségével csiszolták bemutatható formába.
A HG által 2010-ben építészeti oldalról korrektnek, de elhibázott méretűnek minősített tervek nem csak a városlakók, de a szakma oldaláról is ellenállásba ütköztek: a Magyar Építész Kamara (MÉK) augusztusban visszahívta a Központi Építészeti-Műszaki Tervtanácsban ülő három delegáltját – köztük Finta Józsefet –, mivel támogatták a léghajószerű tömeggel megfejelt épületegyüttes megvalósulását ahelyett, hogy felismerték volna: az ellentétes az örökségvédelem elveivel.
Szakvélemények egész sora született arról, hogy a 30 százalékos önerőből, illetve az MKB és az MFB hiteleiből már ekkor rendelkezésre álló 40 milliárdból megvalósítani kívánt terv megsemmisítené a belváros karakterét, ez azonban nem igazán hatotta meg a zsűrit, amely 13:2 arányban támogatta a projektet. A döntést a belvárosi önkormányzat is helyeselte, sőt, arról értekezett, hogy
A milliárdos vállalkozó az Index riportja szerint mindebből azt szűrte le, hogy az Új Városközpont álma széles körű szakmai és társadalmi támogatást élvez.
A következő hónapok gyorsan rácáfoltak minderre, hiszen az Építészfórumon közölt, öt Ybl-díjas építész által jegyzett nyílt levelet ezrek írták alá, az építész kamara műemlékvédelmi tagozata pedig kijelentette: a munkálatok kíméletlenül torzítanák a pesti Duna-part panorámáját, illetve megsemmisítenék a belváros karakterét és identitását, így nem lenne meglepő, ha Budapest elveszítené a világörökségi rangját.
A MÉK akkori feje, Noll Tamás az Indexnek arról beszélt, hogy a Tervtanács egy kidolgozatlan dokumentációt támogatott, amiben ráadásul egy olyan épület körvonalai látszanak, ami magasságával bőven túllépné az engedélyezhető maximumot.
Az utcaszintről megközelíthető üzletszinteket magában foglaló, felsőbb emeletein irodaterületeket, a léghajószerű lebegő térben pedig butikhotelt rejtő együttest Csipak cége egyértelműen a Belváros új kapujának szánta, mindezt pedig egy közparkként mindenki számára elérhetővé tett tetőkerttel, illetve az épülettestet átszelő üvegfalú siklókabinnal akarta még nagyvonalúbbá tenni.
Az álom létjogosultságával számos ponton vitába szálló, azt végül azonban mégis elvi engedélyezésre ajánló tervtanácsi ülésen kiderült, hogy a bemutatott látványtervek nem voltak véglegesek, így mindössze a koncepció szemléltetésére, illetve a várható tömegarányok megmutatására készültek, ez azonban nem változtatott a lényegen: a megjelent építészek közül többen túl nagy városszöveti beavatkozásként értékelték a tervet, és legalább a Gulyás-féle modern irodaház megtartását javasolták.
A kiadott véleményben emellett ez olvasható:
A Belváros élhetőségének megteremtésére nem biztos, hogy jelképre és nagyberuházásra van szükség. Más történeti belvárosok jó példája is igazolja, hogy bontások nélkül is lehet revitalizálni egy területet, a rossz állag a felújításra is ok lehet, túl nagy sebet üt a városszövetben az öt ház elbontása.
A közel 45 ezer négyzetméteres össz-szintterülethez 7000 négyzetméternyi, a Szervita tér, illetve az Erzsébet tér felől is elérhető, 233 autót elnyelni képes, háromszintes mélygarázst kapcsoló Zeppelinnel persze más probléma is volt – világított rá a mostanra főtájépítésszé vált Bardóczi Sándor az Építészfórumon közzétett írásában: a földalatti terület ugyanis erősen belógott a Bécsi utcába, ami minden lehetséges szabályozásnak, sőt, egy alkotmánybírósági határozatnak is ellentmondott volna, hiszen önkormányzati terület alatt nem születhet magántulajdonú építmény.
Az elsőfokú építési engedély ellen végül az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság, a Budapesti Városvédő Egyesület (BVE), illetve a Budapest Világörökségéért Alapítvány (BVA) is fellebbezést nyújtott be, aminek hatására a Fővárosi Közigazgatási Hivatal felismerte, hogy a tervek nem felelnek meg az előírásoknak, így meghatározta a különböző beépítési maximumokat – köztük a magasságot, amit 50-ről 30 méterre csökkentett –, illetve a Bécsi út 6-10. számú telkekre csökkentette az építési területet,
A frissen főpolgármesterré választott Tarlós István városképi tanácsa szerint is túlméretezett terveket visszafogó, az üvegbuborék megszületését a magassági korlát miatt ellehetetlenítő határozat nem igazán rázta meg Csipak Pétert, hiszen nem csak hogy sikerként könyvelte el a döntést, de az MTV Ma reggel című műsorában egyenesen arról beszélt, hogy ha minden jól alakul, akkor 2013 őszén már az új épületeket láthatjuk a Bécsi utcában.
Mindehhez persze az ekkor még létező Kulturális Örökség Hivatalának (KÖH) is volt néhány szava, így 2010. december 29-én nem adott ki bontási engedélyt a Fischer-házra. Csipak továbbra sem érezte úgy, hogy ez bármiféle akadályt jelentene, így mindössze néhány hónapos további késéssel számolt, amit az Új Városközpont terveinek átdolgozásával, illetve véglegesítésével töltenek el, mielőtt egyidejűleg leadnák a bontási és építési engedélykérést.
Az ICOMOS, illetve a Budapest Világörökségéért Alapítvány a másodfokú döntés után, a KÖH kihagyása miatt bírósághoz fordult, ami 2011 májusában igazat adott az épületek megmaradásáért küzdőknek, hiszen kimondta, hogy egyértelmű jogsértés történt, a védelmet nem élvező házak pedig nem bonthatók automatikusan, mivel akár csak egyikük eltűnése is az egész tömb, illetve az utca együttes értékét csökkentené.
A felmerült nehézségeket a tervezők egyike, Stefan Behling a Heti Válasz szerint így kommentálta:
Teszünk egy felajánlást a városnak arra, hogy működőbb és boldogabb legyen. De nem muszáj boldognak lenni.
Eltelt egy évtized
A projekt az azóta eltelt tíz évben sem haladt előre, továbbra is szerepel azonban a Csipak Acquisitions, illetve a fashion street fejlesztését is koordináló Immobilia Zrt. oldalán. Felmerült kérdéseinkkel mindkét céget megkerestük. Cikkünk megjelenéséig egyikük sem reagált, az azonos tulajdonosi hátterű Fashion Street Kft. rövid levelében azonban kijelentette: az ingatlan jogi státuszáról a folyamatban lévő perek és egyeztetések lezárása előtt nem nyilatkozhatnak,
A cég PR-vezetője hozzátette:
Mindent megteszünk annak érdekében, hogy a felújítás megkezdéséig is megőrizzük az épületek állagát, ezt nem csak az épített örökség iránt meglévő tulajdonosi felelősségünk, hanem gazdasági érdekünk is így kívánja. Amint lezárulnak az ingatlanok helyzetét tisztázó tárgyalások, haladéktalanul megkezdjük a projektek tervezését.
Mindezek után felmerül a kérdés, hogy a cégcsoportnak jelenleg milyen céljai vannak az épülettel, aminek építési hálóján hosszú évek óta nem szerepel már a milliárdos vezetékneve.
A 2013 óta újra helyi védettséget élvező ház általános állapota eközben nyilvánvalóan tovább romlott, felújításnak pedig az utcai homlokzatokon legalábbis semmi nyomát nem látni. A Bp Urbex csapatának néhány héttel ezelőtti fotói szerint a belsők sem mutatnak szebb képet, sőt, a járókelők jó része számára elképzelhetetlen állapotokat mutattak be: a belső udvar elveszítette az egykori fehér csempeburkolata jó részét, a függőfolyosókon áll a törmelék, a palatetőből darabokat harapott ki az idő, az egykori nagypolgári lakószobák, illetve üzletterek pedig leginkább egy katasztrófafilmet idéznek.
A 2017-ig papíron még társasházként működő (a lakások mindegyikét az Immobilia tartotta kézben) ház felett az elmúlt években egyre több felhő gyűlt össze – derül ki a földhivatali tulajdoni lapjáról, ami különböző pénzintézetekhez, közüzemi szolgáltatókhoz, illetve a kerületi és fővárosi önkormányzathoz kapcsolódó végrehajtási, illetve jelzálogjogok egész soráról árulkodik, sőt, arról is mesél, hogy az ingatlanra 2025 szeptemberéig elővásárlási joga van a ciprusi Desantis Limited birtokolta Main Street Ingatlanfejlesztő és Beruházó Kft.-nek.
A cég ügyvezetője a számos Csipak-érdekeltségben hasonló pozíciót betöltő Kertész Dániel, így a bejegyzés nyilvánvalóan csak formaság, hiszen a ház az időközben két offshore-cég, a Marshall-szigeteki Bisazza Investments, illetve a Seychelles-szigeteken bejegyzett Impact Corporation Ltd. alá kiszervezett, de továbbra is egy Csipak-céghez köthető ügyvezetővel működő Immobilia kezéből a cégbirodalom egy másik darabjához jutna.
Kár lenne érte
A fenti képeket látva jogosan merülhet fel a kérdés: miért is érdemes megtartani egy lassan magától széthulló épületet? Főként azért, mert az egykori szépségéből mára már csak igen keveset mutató Fischer-palota
emellett pedig egy olyan környéken fekszik, ahol egymást érik a századforduló körüli években született épületek, így eltűnésével visszavonhatatlanul törlődne ki egy darab az éppen világvárossá vált Budapest arcából.
Az ingatlanbefektetők jelentette veszélyt a legjobban talán Schneller István, Budapest korábbi főépítésze ragadta meg 2010-ben:
A kortárs építészet egy szegmense saját ürességét próbálja meg elfedni azzal, hogy a történelmi belvárosokban üvegpalotákat emel, mintegy ellenpontozva a régi, míves épületeket. De ellenpontozni csak addig lehet, ameddig van mit, ameddig a hely vonzerejét adó történelmi környezet nem hullik szét. Budapest belvárosában az elmúlt években végrehajtott és most tervezési fázisban lévő építkezések felvetik a kérdést, mennyi marad abból az évszázadok lenyomatát őrző városszövetből, amelyben ezeket a »fejlesztéseket« elhelyezik.
Az Immobilia a fentebb bemutatott látványterveket a bontási engedély megtagadása után, valamikor a 2010-es évek elején már továbbfejlesztette – derült ki az UNESCO Világörökség Bizottságának egy nyolc évvel ezelőtti ülésén. A jegyzőkönyv szerint a szervezet a helyszínen járt missziójának tagjait a befektetők arról biztosították, hogy az új előzetes koncepcióterveik radikálisan eltérnek a korábbiaktól, bár azokat nem mutatták be.
Épülettörténet
A ma a telken álló épület elődjének udvarán 1883-ban nyitotta meg a selyemkereskedését az Árva megyéből alig tizenhárom évesen Pestre került Fischer Simon, aki vagyonát lassan gyarapítva előbb az utcafronti helyiségek egyikébe, majd 1889 végén a közeli Deák Ferenc utca sarkán álló házba tette át a székhelyét, ahol alig két évtized alatt nem csak a város, de az ország legfontosabb, húsz alkalmazottnak munkát adó selyem- és textilkereskedőjévé vált.
Fischer egyetlen pillanatra sem feledkezett meg azonban arról, hogy honnan indult, így 1908 novemberében cége megvásárolta az akkorra már jócskán megkopott Bécsi utca 10.-et. A hosszú időn át báró Schiller Herdern Klekler Adolf és felesége, Mária tulajdonában lévő épület rövidesen eltűnt, helyét pedig a bécsi szecesszió két hazai nagykövete, Kármán Géza Aladár (1871–1939) és lovag erényi Ullmann Gyula (1872–1926) tervei szerint született óriás foglalta el.
A Budapesti Hírlap (1910. szept. 18.) így mutatta be a vásárlók előtt akkor már egy hónapja nyitva tartó épületet:
Lebontották az ócska, 100 éves bárói házat, hogy életet vigyenek arra az elárvult vidékre. S az alig kétemeletes sárga házikó helyén hatemeletes palota épült. Nincs rajta mázsányi aranykupola, sem mozaikból kivert falusi történetek, művészi szobrok súlya sem nyomja – hanem a maga egyszerűségében, szerényen, elegánsan mered magasra, s az ormáról egy szó ragyog felénk, a mely megállít: »Fischer«
– írta a névtelen szerző, aki az elődjénél hatszor nagyobb területen nyújtózó, háromszintes, függönyöknek, csipkéknek, szalagoknak, selyemárunak, illetve különböző divatcikkeknek helyet adó áruház belső terét is bemutatta, a nappali világosságban úszó pincehelyiségtől az ébenfa-betétes mahagóni berendezésen át a földszintről a félemelet felé nyúló széles, kétágú márványlépcsőig, amit rózsatáncot lejtő, a lifttől mindenkit a lépcsők felé csábító leánykák őriztek.
Az immár százötven fős cég új otthonától a Pesti Hírlap (1910. szept. 18.) is el volt ragadtatva:
Gyönyörű angol mintára épült ház, külsőre angol facade, sima, egyszerű, hosszú balkon orral, a tetőzet kiugró szobácskáival, mint az angol családi házaknál szokás. A palota műépítészei […] pompásan oldották meg a feladatukat, az áruházzal kombinált lakóház megteremtését.
Az Operaházat is ellátó Fischer-cég nem csak a vásárlókat, de a gyorsan meggazdagodni vágyó munkatársakat is vonzotta: a költözés alatt csípték például fülön Sch. Gyulát (a kor lapjai nem árulják el a teljes nevét), aki az Opera szabóinak szánt anyagokból lopott, majd ládákba rejtette el azokat az Andrássy úti palota padlásán, remélve, hogy lassan mindet el tudja majd adni a teli erszényekkel érkező vevőknek. A cégtulajdonossal jó eséllyel semmilyen rokonságban nem álló Fischer Emil kereskedősegéd néhány hónappal később egy ennél jóval egyszerűbb megoldást választott: az október derekától az év végéig végrehajtott száz lopásából származó selymet elzálogosította, hogy gyorsan pénzhez jusson.
A Friss Ujság (1911. jan. 1.) szerint az otthonában ötvennyolc zálogjegyet rejtegető férfi így magyarázta a tettét:
Nőm fényűző asszony. Sok kell neki ékszerre, ruhákra. Ezért loptam.
Felesége ezzel nem értett egyet: a férfi könnyelműségét, illetve a lóversenyeken való sorozatos veszteségeit emelte ki.
A megnyitás utáni években egyre nagyobb termékskálával kereskedő – 1913-ban keleti szőnyegeket, csipkefüggönyöket és ágyterítőket, a következő évben pedig gyapjú- és pamuttakarókat, pokrócokat, illetve lópokrócokat is árusító – cég mellett az épületben nyitott meg a fotóművész Veres A. Pál (1886–1945) műterme, Kovács Victor harisnya- és tricoáru-nagykereskedése, női divatüzlet, kalapszalon, illetve borkereskedés, a felső lakószinteken pedig a hamburgi központú Észak-Német Biztosító irodája, illetve a perui konzulátus rendezkedett be.
A húszas években többek közt a világhírű orientalista, Vámbéry Ármin fiát, Rusztemet is az igazgatótanácsában tudó cég két évtizeden át egyetlen pillanatra sem veszítette el a lendületét: 1925-ben még az akkorra már az olcsó, de kitűnő minőségű áruk elsőszámú lelőhelyévé vált, tíz, rendszeresen átrendezett kirakattal csábító áruház méretét is növelni tudták.
Fischerék 1928-ban az ötmilliomodik vevőt is köszönthették a falak között, de ugyanebben az évben a magyar királyi trónra is esélyesnek tartott Daily Mail- és Daily Mirror-vezér, a magyar revízió ügyét segíteni vágyó Sidney Harold Harmsworth – ismertebb nevén Lord Rothermere – fia, a sajtóbirodalmat később öröklő Esmond is megfordult itt.
A következő évben kitörő nagy gazdasági világválság végül megakasztotta a Fischer-cég szekerét, hiszen a rendszeressé vált júliusi éves kiárusításokkal minden évben új vevőket szerző áruház ellen 1932 tavaszán jókora tartozásai miatt csődönkívüli kényszeregyezségi eljárás indult, a következő évben pedig az Országos Hitelvédő Egylet közreműködésével a számtalan ingatlant, illetve vállalatot kézben tartó Deutsch család kezébe került, neve pedig Fischer Simon és Társai Utódai Rt. lett.
Az 1931-ben már fehérnemű- és vászon-, 1933-tól illatszer- és konfekció-, 1934-től pedig játék-, edény-, üveg-, bőrönd-, porcelán- és díszmű-osztállyal is rendelkező, mindezzel egy csapásra a Blaha Lujza téri Corvin Áruház legfőbb vetélytársává váló cég 1935-ben újra pénzügyi nehézségekkel küzdött (ezen egy árveréssel, illetve egy újabb kényszeregyezséggel sikerült átlendülni), hirtelen azonban megtáltosodhatott, hiszen 1937 folyamán a Rákóczi út 12.-ben fióküzletet nyitottak.
A cég a második világháborút már nem élte túl: a Rákóczi úton 1939 novemberében már nem nyíltak ki a kapuk, 1940 augusztusában pedig a Bécsi úti bolt is lehúzta a rolót. A következő év novemberében megindult a cég felszámolása, ami a háború végére véget is ért, ezzel pedig lezárult a hat évtizedig élt üzlet története.
Az egykori Fischer-palota ekkorra már rég tulajdonost váltott: 1934-ben, a Berlini Viktória Biztosító által rendezett árverésen Fischer Gézáról a Viktória évek óta itt élő vezetőjére, Rózsa Rezsőre szállt, akinek kezéből csak másfél évtizeddel később, az államosítás során csavarták ki az ingatlant, aminek harmadik emeletét, illetve padlásszintjét 1934–1935-ben a két világháború közti magyar művészet zsenije, a bútortervezőként, grafikusként, illetve építészként is kivételes tehetségű Kozma Lajos (1884–1948) alakította át.
A kommunista hatalomátvétel után Altmann Rezső férfi és női szöveteket, illetve selyemkülönlegességeket árusító boltja, az Éva Divatház, illetve a Budapest Hall Kabaré és a Bányászati Aknamélyítő Vállalat jelent meg a falak között, a Kádár-kor első évtizedeiben pedig többek közt egy bölcsődét, az Irodagépipari Vállalat (majd jogutódja, az Irodagéptechnikai Vállalat) központját, illetve a sokszor cigányzenétől hangos Piccadilly éttermet találhattuk volna az épületben.
A rendszerváltás előtti évekre mindezek közül már csak az Irodagéptechnika tartotta magát, a körülötte lévő üzlethelyiségekben pedig az Információtechnikai Vállalat iratsokszorosítója, a Garzon Bútor kiállítóterme, illetve a Banco di Sicilia és az Iraqi Airways központi irodái működtek.
A palota terveit 1909-ben elkészítő Ullmann és Kármán közös munkái közül ennek az épületnek jutott a legsanyarúbb sors – mondhatnánk, ez azonban csak erős túlzással lehetne igaz, hiszen a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Rt. MAHART-székházként elhíresült óriását (1911) a Tiborcz István érdekeltségi körébe tartozó BDPST, illetve a Szivek Norberthez kapcsolódó Cretum mostanra teljes egészében kibeleztette a Garancsi István vezette Markettel, így abból mindössze az utcai homlokzatok maradtak meg. Az építészpáros más fontos belvárosi munkái ma számos esetben jó állapotúak: az általunk is bejárt Lendvay utcai Groedel-villa (1900–1901) ma a Fidesz székháza, a Szabadság tér 10., 11., illetve 12. számú épületei (1899–1901) az amerikai nagykövetségnek adnak otthont, a Petőfi Sándor utcai Hermes-udvar pedig bérházként és a FUGA Budapesti Építészeti Központ (1905–1906) otthonaként működik.
Rövidesen talán az egykori Fischer-palota is ehhez a sorhoz csatlakozik majd, ehhez azonban óriási fordulatra lenne szükség.
