Ismeretlen Budapest-sorozatunkban (ami egy ideje már folyamatosan frissülő térképen is követhető) korábban többször mutattunk már be olyan épületeket, melyek ma már csak árnyékai régi önmaguknak, rájuk pillantva pedig egy pillanatra sem jutna eszünkbe, hogy a városlakók egykor irigykedve pillantottak fel rájuk – ilyen volt például a szecessziós csoda, melynek egyik lakásában írt verset Kosztolányi az Üllői úti fákról, vagy a második világháború pusztításának, illetve a háború utáni helyreállítási igény teljes hiányának köszönhetően leradírozott homlokzatú Grünwald-ház, amitől most mindössze néhány lépésnyire, a Blaha Lujza térre igyekszünk.
A terület egykor a Népszínház utca elejét alkotta, hiszen a mai tér közepén állt a tér nevét adó Népszínház, mely 1875-re, a Budapesti Operettszínházat, a Vígszínházat, illetve a Szegedi Nemzeti Színházat is tervező Hermann Helmer és Ferdinand Fellner tervei szerint készült el.
Az épület ekkor még messze kiemelkedett a környezetéből:
A következő években aztán szép lassan megindult a fejlődés: a századforduló előtt még elkészült a Nagykörút, illetve a Rákóczi út képének fontos részét képező két, kupolás bérház (A Pesti Hazai Első Takarékpénztár palotája 1892-re, a László-ház 1895-re készült el), a Rémi szálló (ma Hotel Nemzeti, 1895), a Magyar Királyi Technológiai Iparmúzeum (1889), illetve a mai Europeum helyén álló, saroktornyos Sajtópalota, ami a homlokzat 1949-1950-es modernizálása után még egészen 2005-ig küzdött az elmúlás ellen.
Állt azonban a téren még egy fontos épület is: a város első igazi kőmozija, az Apolló Projectograph, ami felépülésével az utolsó szegényes házikókat is eltüntette a színház látképéből.
Az 1906 telén elkészült, furcsamód csak ideiglenes építési engedéllyel bíró épület már az első hónapokban is teltházzal működött, a következő nyáron pedig erkélyekkel kellett bővíteni az épületet, hiszen egyszerűen nem bírta a minden társadalmi osztályból (József királyi herceg és felesége, Izabella főhercegasszony, valamint Frigyes és Jenő főhercegek is feltűntek itt) érkezőket. Az első világháború azonban megtörte az intézményt: előbb mozivarieté lett (nem csak mozieőadások, hanem a színpadon előadott kabarétréfák adták a programot – olyan sztárok léptek itt fel, mint Kabos Gyula és Gózon Gyula, valamint az eredeti Hacsek és Sajó: Herczeg Jenő és Komlós Vilmos), majd kabaré, utolsó öt évében pedig Apolló Színpad néven működött.
1923. november 10-én az épület tulajdonosa azonban egyszerűen felmondta a bérletet, így a társulatnak mennie kellett, az épület ugyanazon év karácsonyára pedig nyomtalanul eltűnt – ma már csak néhány fotó emlékeztet rá.
Helyén egy neoreneszánsz stílusó, díszes palotahomlokzattal bíró, jókora épület emelkedett ki a földből. A klasszicizáló kedvű Reiss Zoltán terveit dícsérő, avatatlan szemek számára kétszintes tűnő, de valójában négyemeletes ház néhány év alatt a főváros fontos épületévé vált, neve pedig pillanatok alatt köznevesült (“menjünk a Corvinba!”).
Nem indult azonban annyira rózsásan a történet, hiszen a 8 Órai Újság kilenc hónappal a nyitás előtt kiszagolta, hogy a Corvin tulajdonosai egy bécsi lapban hirdetve húsz területre is keresnek osztályvezetőket, illetve bevásárlókat (anyagbeszerzőket), így dörgedelmes cikket közöltek a témában (1925. június 11.), értetlenségüket kifejezve a történet előtt, sőt, ha a helyzet nem változik, az áruház bojkottjára hívják fel az olvasók figyelmét:
A helyzet azonban hamar megoldódott – az áruház tulajdonosai rövidesen ugyanis a magyar lapokat is elárasztották a hirdetésekkel –, 1926. márciusának első reggelén pedig kinyíltak a Corvin kapui.
A hamburgi M. J. Emden und Söhne által egymillió koronás tőkével alapított áruházba belépve a vásárlók egy kétszintes, üvegtetős csarnokrészbe jutottak, a belső terekben pedig Pongrácz Szigfrid (1872-1929) és Beck Ö. Fülöp (1873-1945) plasztikái, illetve szobrai díszítették.
Ez volt az ország első, modern étteremben vett plázája, hiszen nem csak egyetlen jókora bolt, hanem több helyiség is helyet kapott benne – így egy vasúti jegyiroda, háztartási edényeket forgalmazó bolt, szőnyegbolt, gyorsfényképészet, kávéház, vendéglő, és persze divatáruház is, a nem tökéletesen passzoló ruhákat pedig a vásárlótéren kívül elhelyezett hatvan varrónő egyike szabta a vevőkre, sőt, a vidékiek a kiküldött katalógus segítségével akár otthonról is megrendelhették a termékeket.
A boltok közt 1931-től már az ország első mozgólépcsőjén is utazhattak a vállalkozó szelleműek:
Az épület előtt álló emberek számára talán aprónak tűnő, a Stáhly utca felé azonban hosszan folytatódó épület emellett divatbemutatóknak és művészeti kiállításoknak is otthont adott, sőt, délutánonként élőzene mellett vásárolhattak a pénzüktől szabadulni vágyók – és ha mindez még nem lett volna elég:
A vásárlókat persze nem csak az áruk vonzották, hanem a húszas-harmincas években sokak fejében még sci-fibe illő futófények, feliratok, alkalmi díszek és persze a különböző évszakok divatját bemutató kirakatok ünnepélyes leleplezési ünnepségei, melyeken az áruház mind a harminchárom ablaka elől egyszerre hullottak le a függönyök, hogy a kánikulában, illetve hózáporban is ott szobrozók százai elsőként láthassák az új évad ruháit és kiegészítőit.
1930-ban a Pesti Hírlap Képes Naptára így írt az első igazgatója, Lewin Miksa által egyszerűen csak “speciális szaküzletek elmés közösségeként” emlegetett áruházról:
Az idézetben foglaltak bármennyire is túlzásnak hangzanak, a Corvin egy hangyavégtagnyit sem volt lemaradva a vezető európai áruházaktól, a hétszáz – az átlagnál jobban kereső – alkalmazott mindegyike pedig pontosan tudta, mit tegyen azért, hogy a vásárlók a lehető legjobban érezzék magukat.
A Grünwald-házzal ellentétben a Corvin Budapest ostroma során nem szenvedett súlyos sérüléseket, így már 1945 márciusában újranyitottak a kapuk, az orgazdáktól visszavásárolt raktárkészlettel pedig újraindult az árusítás.
1948-ban aztán a jóvátétel részeként a Szovjet Javakat Kezelő Hivatal vette át az áruház vezetését. A kisebb károkat végül ők javították, de nem igazán volt szükségük a Corvinra: 1952-ben vissza is adták azt a magyar államnak, az épület pedig Budapest Nagyáruház néven nyitott újra.
Az 1956-os forradalom a világháborúnál azonban jóval mélyebb sebeket ejtett az akkor még csak harminc éves épületen – ezeket sokáig ki sem javítottak, így a hatvanas évek derekára az életveszélyes állapotba került.
“Minden szinten szinte minden”
Kezelését 1966-ban az Országos Áruházi Vállalat (1967-től Centrum Áruházak) vette át, ők pedig egy teljes felújítás helyett – az két évet vett volna igénybe, ezt a bevételkiesést pedig nem engedhették meg maguknak – egy egyszerű, “luxflex” vagy “luxalon” néven ismert, Batka István által megtervezett alumíniumborítás felhelyezése mellett döntöttek – bár az ötletelés során számos látványterv készült:
A munkálatok elvégzésére kiírt pályázatot nyolcvanöt millió forintos megvalósítási költséget ajánlva a Lakó- és Kommunális Épületeket Tervező vállalat nyerte, az állam azonban hirtelen csak ötvenmilliót akart a projektre szánni. A cég csiszolt az ajánlatán, de az állam újra alkudott – hirtelen 35 milliós felső határt szabott meg. A harmadik, minden sallangtól megfosztott, csak a létfontosságú javításokat tartalmazó tervet végül már elfogadták.
Ez azonban csak az épület Blaha Lujza tér felé néző főhomlokzatát védte, az oldalhomlokzatok, illetve a Stáhly utcai front viszont továbbra is elhanyagolt képet mutatott, melyen a későbbi átépítések és nem túl igényes bővítések tovább rontottak.
Az épületet ma körbejárva erről a saját szemünkkel is megbizonyosodhatunk, és bosszankodhatunk afelett is, hogy a Beck és Pongrácz által a külső falakra megálmodott díszek jó része is megadta már magát az idő vasfogának.
A rendszerváltás után a hirtelen ezerszámra megjelenő boltok, illetve az 1996-tól sorra megnyíló plázák (Duna Plaza és Pólus Center – 1996, EuroPark – 1997, Mammut I – 1998, Lurdy Ház – 1998, Westend City Center – 1999, és a többiek) lassan megfojtották a szocializmusban egyeduralkodó Centrumot, melyben 1997-re aztán Skála-Coop lett a többségi tulajdonos, 1999-ben pedig összeolvadtak. Ez sem mentette azonban meg a Corvint, így az épület 2006 óta egy szupermarketnek, könyvesboltnak, illetve egy kínai érdekeltségű áruháznak ad otthont, a hátsó traktusba, illetve az üresen maradt térrészekbe pedig sorra költöztek be a különböző kulturális és közösségi központok, így a Corvin Club (korábban Corvintető) civil szervezeteknek, művészeknek és tervezőknek is otthont adó MÜSZI (Művelődési Szint), akiknek szeptember végéig sajnos el kell hagyniuk az épületet, hiszen az általuk elfoglalt hely irodákként születik majd újjá.
Az épület teljes megújulására, illetve a 2003 óta védett épületet óriási szardellakonzervvé változtató alumíniumburkolat eltávolítására viszont láthatóan továbbra sincs túl sok esély, bár az elmúlt huszonöt évben többször is nekirugaszkodtak a feladatnak – a Skála először 1999-ben tett ígéretet az átépítésre, valamint a Lux-flex eltüntetésére, tett azonban sosem követte az elhatározást. 2003-ban a Corvin kis híján gazdát cserélt, a potenciális vásárló pénzügyi befektetőcsoport viszont lebontatta volna az egészet, hogy aztán visszaépítse az eredeti homlokzatot – az építésügyi hatóság azonban ebbe nem egyezett bele, sőt, ragaszkodtak az eredeti falak megtartásához. Az üzlet végül nem ért révbe – szerencsére, így legalább van még némi remény arra, hogy egyszer még régi fényében láthatjuk az épületet, akár egy funkcióváltás után is.
Fotók és információk: Ludbriko, egykor, Népszava, 1925. december 8., Huszadik Század, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Budapest Múzeum, Magyar Iparművészet, XXIX. évf. 1-2.szám, p.3, 8 Órai Újság, 1925. június 11., Fortepan/UVATERV
