Ha a horrorfilm egyik, talán a legfontosabb rituális funkciója, hogy szembesítsen saját mulandóságunkkal, akkor M. Night Shyamalan turbóhorrort készített, ami nem szól másról, csakis erről a szembesítésről. Van egy csodaszép, eldugott strand a Mexikói-öböl vagy a Karib-tenger, esetleg a Csendes-óceán partján, ahol nem úgy telik az idő, mint máshol. Fél óra alatt nagyjából egy évet öregszik mindenki, aki odakeveredik. Az Idő című filmben egy négytagú család meg néhány, hozzájuk csapódó turista megy strandolni, mit sem sejtve arról, hogy mire lebukik a nap, a gyerekekből felnőttek, a felnőttekből vaksi öregek lesznek, az idősek pedig már nem lesznek sehol.
Pofon egyszerű, de hátborzongató ötlet.
Azért is, mert nem érdekes, miért viszik oda a nyaralókat a borzalmas strandra. Az Idő emlékezetes jelenetei azok, amelyekben a hősök a felgyorsult öregedés jeleivel találkoznak, és amelyekben kiütközik a külsejük és a valódi életkoruk közötti ellentét.
M. Night Shyamalanról rutinszerűen le szokták írni, hogy évtizedek óta túl van nagy sikerein, bukást bukásra halmozott, aztán eltűnt, majd visszatért, de már nem a régi. Ritkábban teszik hozzá, hogy kivételes érzéke van hozzá, hogyan csupaszítsa le egy-egy képre történetei alapkoncepcióját. Ahogyan Bruce Willis és Toni Collette ülnek egy szobában a Hatodik érzékben, de nem néznek egymásra, vagy ahogy Haley Joel Osment mögött ott várakoznak a szellemek. Megint Willis, már A sebezhetetlenből, ahogy szuperhősi esőköpenyében áll a kavargó embertömeg közepén. A tévében tükröződő ufó a Jelekben. Néhány ilyen kép az Időben is akad, például, amikor először jövünk rá az anyával együtt, hogy lakli kamasz lett a hatéves kisfiúból („anya, szorít a fürdőnadrágom”), vagy a snitt egy terhességről és egy kisbaba villámgyors megszületéséről. Ezek miatt érdemes megnézni a filmet.
Ugyanakkor az Időre kihagyott lehetőségként is tekinthetünk. Az alaktalan fenyegetés sugalmazásában a rendező sokkal ügyesebb, mint a bekövetkező rémségek – egymásra támadó vagy szörnnyé torzult emberek – megmutatásában. Ilyenkor egyszerűbb, sablonosabb megoldásokhoz folyamodik, esetleg lenyúlja az utóbbi évek horrorsikere, a Valami követ leghíresebb képét.
Vagyis ugyanaz a gond az Idővel, mint Shyamalan legtöbb filmjével: a nagyszerű alapötletek hollywoodi klisék és a hibás arányérzék áldozataivá válnak. Pompás gondolat a számtalan különböző személyiséggel rendelkező elmebeteg karaktere a Széttörvében, de biztosan szükség van rá, hogy James McAvoy tíz különböző figuraként ripacskodjon? Nem lett volna elég öt? A sebezhetetlen egyenesen remekmű – szerintünk Shyamalan legjobbja –, de teljesen fölösleges volt folytatni. És az említettek, a Széttörve meg az Üveg már a rendező örömteli visszatérésének gyümölcsei, a gödör alján forgatott filmjeiről (Az utolsó léghajlító, A Föld után) szó se essék.
Ma már nehéz elhinni, hogy az ezredfordulón az akkor harmincéves Shyamalant az új Spielbergnek mondták, és úgy ünnepelték, mint aki kisvártatva Hollywood legbefolyásosabb rendezőjévé emelkedhet. A filmvégi nagy fordulatokra kihegyezett high-concept történetein azonban egy idő után, érthető módon, képtelen volt egyre nagyobbakat csavarni, és valahol Az esemény környékén – hogy mi volt a címbeli esemény, már akkor sem jöttünk rá – Shyamalant elhantolták a filmkritikusok. Kis léptékű, szerény horrorfilmmel tért vissza, és A látogatás egyszerűsége, egyenessége az Időnek is jót tett volna.
Mindazonáltal Shyamalan akkor is rokonszenves maradt, amikor csapnivaló filmeket készített, és az Idő, ha legvérmesebb reményeinket nem is teljesíti be, újra eszünkbe juttatja, mit szeretünk a rendezőn. Például a rögeszméit: mindig családokról mesél. Aki egyedül van, biztosan elbukik, de aki képes rá, hogy őszintén megnyíljon a férjének, feleségének, szüleinek, annak van esélye a túlélésre, vagy legalább a halál gondolatának elfogadására.
A bizalom e megnyilvánulásait is értékeljük a rendezőben a csavaros történeteket összefoglaló képek meg a félelemkeltéshez mutatott tehetsége mellett. Ezúttal alapanyagot is jól választott: Pierre Oscar Lévy és Frederik Peeters képregénye, a Château de sable (angol címén Sandcastle) az erős alaphelyzetből ugyanúgy a kényszerűségből radikálisan megváltozó családi viszonyok történetét bontotta ki, ahogyan az Shyamalannak is illik a stílusához.
Ám az eredeti mű több kérdést hagyott nyitva, mint az Idő, és talán jobb is volt úgy. A film befejezéséhez közeledve Shyamalan szükségét érzi a magyarázkodásnak, így csak idegesítőbbé válik az, amit nem magyaráz meg. Kár érte, hogy arányérzéke ezúttal is cserben hagyta, de az Idő olyan különlegesen rémisztő, hogy egyértelmű hibái ellenére is látni érdemes.
Idő (Old), 2021, 108 perc. 24.hu értékelés: 7/10.
