A fővárosi épített örökség elmúlt években történt változásai tucatnyi botrányt, vitát és állóháborút okoztak a különböző szakmai és civil fórumokon, egy ügy azonban több mint egy évtizeden át foglalkoztatta a közvéleményt: a Bem téri Radetzky-laktanyáé, aminek az elmúlt hónapokban folyt részleges bontása után rövidesen megkezdődik a szállodává és irodaházzá alakítása.
Az épület történetének elmúlt bő száznyolcvan éve nem volt mentes a furcsa fordulatoktól: a reformkor utolsó évtizedében, 1842-re megszületett, néhány évvel később kincstári sütődével bővített gabonaraktár már az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc alatt látott harcoló katonákat, hiszen rövid időre császári lőszerraktárrá vált, majd fél évszázaddal később magok helyett már katonáknak adott otthont, miután egy 1897-es, Benedicty József tervei szerinti nagy átépítés után kaszárnyává vált.
Az épület ekkor vette fel a végleges nevét:
A mai Hadtörténeti Múzeum akkor Nádor- (eredetileg Ferdinánd-) laktanyaként emlegetett épületéből leköltöző katonák nem a századforduló katonai épületeiben megszokott terekkel szembesültek, hiszen sem míves főlépcsőházat, sem reprezentatív tereket – köztük báltermet – nem találhattak az óriásban, ami az első világháború éveiben hadikórháznak, a Tanácsköztársaság bukása után pedig egy rövid életű börtönnek is otthont adott.
A falak közt épp száz évvel ezelőtt tűz is pusztított, aminek megfékezése több tűzoltó életébe került, a laktanya azonban nem szenvedett súlyos sérüléseket.
Budapest német megszállása alatt a Gestapo, azt követően pedig a Nyilaskeresztes Párt önkéntesekből álló paramilitáris alakulata, a Halálfejes Légió fészkelte be magát ide. Mindkét csoport kihallgatásokra, illetve börtönként használta az épületet, a nyilasok azonban zsidókat és zsidómentőket is beszállítottak – Raoul Wallenberg is többször járt itt –, akik közül sokan már sosem térhettek vissza a szabadságba.
Békét a kommunista hatalomátvételt követő évek sem hoztak, hiszen 1949-től az Államvédelmi Hatóság, 1957-től pedig a Munkásőrség költözött a falak közé. A forradalmi események egyik fontos helyszínének számító Bem térre néző, a Kádár-korban részben általános iskolaként hasznosított épület 1991-ben a Magyar Demokrata Fórum (MDF) fővárosi központja lett, pénzügyi problémák miatt négy évvel később azonban már csak bérlőként használhatták azt – írja az épület történetét összefoglaló HVG.
A párt 2001-es kiköltözése után a ház részben irodaépületté vált, tizenöt évvel ezelőtt azonban magántulajdonba került, és ezzel párhuzamosan megindult a védetté nyilvánítása.
Az egykori laktanya állapota ekkor már szörnyű volt – átfogó felújításokra hosszú ideje került sor –, jövője pedig épp ezért bizonytalanná vált. Erre a Verseny Ingatlanforgalmazó Kft., majd az Európa Ingatlan Alap által megvalósítani kívánt, a 2007-ben kiírt tervpályázaton győztes terv is ráerősített, ami nem tartotta szem előtt az akkorra már ideiglenes védettséget kapott épületegyüttes legfontosabb értékét: a városszövetbe simulást, illetve a Duna felé néző főhomlokzatot.
Az egy évvel ezelőtt elhunyt Turányi Gábor és fia, Turányi Bence (T2.a Architects) jegyezte munkák a már álló épületek egy részének – így a tér felé néző főhomlokzat, illetve az egykori magtár arcának – megtartásával, üveg- és aranyozott fémfelületekkel a járókelők felé néző irodaterekkel, illetve négyszintes mélygarázzsal számoltak:
A terveken jól látszott, hogy az alkotók a lehető legtöbb funkciót, illetve hasznos területet próbálták a patkó alakú belső udvar köré rendezni, a megmaradó részek pedig csak azt az érzést lettek volna hivatottak elősegíteni, hogy az emberek ne érezzék úgy: elveszett a városkép egy, annak régóta fontos részét képező darabja.
A 2011-ben megszerzett műemléki státusz, valamint a sajtóban megjelent tervek okozta vita végül olyan hullámot generált, ami elsöpörte a projektet, az pedig az Európa Ingatlan Alap kezében – köszönhetően talán a gazdasági válságnak – nem is támadt fel többé.
2016-ban a szlovák gyökerű HB Reavis csoport lett a tulajdonos, ami szintén a Turányi-féle tervek megvalósítását tűzte ki célul, sőt, a műemléki státusz ellenére bontási és építési engedélyt is kapott. A munkák rövidesen elindultak, a szakma, illetve a civilek tiltakozása azonban itt is elérte a célját – olyannyira, hogy a Kormányhivatal az eredeti állapot visszaállítására kötelezte a befektetőt, aki ezt nem kívánta megtenni, így az ügy egyre magasabb szintű bírósági fórumok elé került, majd 2018-ban megegyezéssel zárult.
A HB Reavis végül nem folytatta a bontást és építést, sőt, eladta a tömböt a Blue Urban Elegantnak, ami mögött a HVG információi szerint akkor Wáberer György, illetve a Market Zrt. alapítója, Scheer Sándor állt. A változást a műemléki védelem eltörlése – erről egy héttel 2018 karácsonya előtt a Magyar Közlöny adott hírt –, majd egy új terv megjelenése követte:
A Property Market által egy évvel ezelőtt megkezdett munkákat egy 2020. augusztusi, szűkszavú kormányrendelettel nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházássá nyilvánították, számtalan ponton megkönnyítve a megvalósulás útját – ez pedig egyáltalán nem tett jót a projektnek.
A védettség hiánya miatt akár az egész épület is bontható lehetett volna, a homlokzat azonban az 1956-os események során annyira fontos háttérré vált, hogy ennek, illetve az eredeti épület egy rövid szakaszának megőrzését a két tervező, Gunther Zsolt és Csillag Katalin fontosnak tartotta.
A dunai látkép azonban jócskán megváltozik, sőt a változás a pesti és a budai oldalról nézve egyaránt színpadi kulisszává degradálja az egykori laktanyát:
Öröm, hogy egy csupasz homlokzatnál jóval több marad meg az eredeti struktúrából, az első öt tengely mögött azonban attól, illetve környezetétől egyaránt erősen elütő modern iroda- és szállodatér születik.
A projektnek persze vannak jó részei: a Market Property vezetője, Dr. Schranz Mihály az Építészfórumnak arról beszélt, hogy
ezt pedig boltokkal és vendéglátóhelyekkel szeretnék megtölteni.
Ez kitűnő ötlet, hiszen égető szükség van arra, hogy az elmúlt száznyolcvan évben a környékbe funkcióját tekintve szervesen beépülni nem képes, szabadon járható átjáróval sosem rendelkező épületet valamilyen módon végre bekapcsolják a város vérkeringésébe, a közel három évnyi tervezés után megszületett, harsogó arcú, fénylő új struktúra azonban – a Turányi-féle látványtervekhez hasonlóan – itt is elidegenítően hat, és meg sem próbál kommunikálni a két világháború közti épületeket egymás mellett felsorakoztató, keskeny Bem József utcával, illetve a Fekete Sas utcai modern iroda- és lakóházakkal, sőt optikailag megpróbál föléjük emelkedni.
A középfolyosós alaprajzú, kis alapterületű helyiségekkel teli, mára eltűnt épületrész, illetve az egykori magtár a XXI. században persze nem lett volna jól hasznosítható, teljes eltűnése, illetve egy, a lehetőségeket maximálisan kihasználó, háromszintes, négyszáz autót befogadni képes mélygarázsra épülő monstrummal való helyettesítése azonban egyértelműen túllő a célon.
Az Építészfórum vonatkozó interjújából kiderül, hogy Gunther szerint
a jelen kornak is meg kell jelennie a felújításokban, és ehhez Pannonhalma esete is jelentősen hozzájárulhatott Magyarországon,
a két projekt közt azonban óriási a különbség, hiszen amíg a John Pawson által tervezett, Gunther által irányított pannonhalmi munkálatok elsőrangú, értő és érzékeny modernizációt hajtottak végre a belső terekben, addig a Duna-parti beruházás szinte ráerőszakolja magát a környékre.
A tervező hozzátette: a megmozgatott homlokzat célja a szomszéd épületek egymástól elütő léptékére való reflektálás volt, de egy ponton a lebontott részek ablakainak ritmusát is felveszik, emlékeztetve a több mint százhúsz évig változatlan állapotra – ezt a visszakacsintást, a kommunikációra való vágyat a látványtervek ugyanakkor nem tükrözik, ellentétben több, a területre korábban született pályaművel, köztük a 2007-2008-as, Turányi Gábor és Bence győzelmével zárult meghívásos tervpályázaton II. díjjal elismert munkával.
Az akkor még az MCXVI Építészműtermet erősítő Borsay Attila is a tér felé néző épület megtartásával, illetve a mögötte lévő területek teljes bontásával számolt, a zöldtetős, négy helyett két szintnyi mélygarázzsal tervezett utód azonban a bejutó fény mennyiségét maximálizáló szalagablakaival a lehető legkisebb hatást próbálta volna kifejteni a környékre úgy, hogy az A kategóriás irodaházak iránt támasztott elvárások is teljesüljenek.
A főhomlokzat magastetejének plusz két szintre, illetve lapostetőre való cseréje már a tér felől jelezte volna a mellékutcákba lépve feltáruló új, ötemeletes épületrészeket, amik két parkosított udvart zártak volna körbe, míg a tetőn az épületben dolgozók pihenőtereit alakította volna ki.
Az ideális megoldás persze a magtár, illetve az egykori laktanya megtartása lett volna, két jókora probléma azonban gátját szabta volna a törekvésnek: a felújítás gazdasági szempontból soha meg nem térülő vállalkozássá tette volna a projektet, élettel való megtöltése pedig jóval nagyobb küzdelmet kívánt volna meg a tulajdonostól.
