A lassan száznegyven évvel ezelőtt, 1873-ban Buda, Pest, és Óbuda egyesítésével megszületett Budapest mai méretét csak 1950-ben, hét megyei város, illetve tizenhat nagyközség hozzácsatolásával érte el. Az ekkor csatlakozó települések egyike volt az 1923 óta önállóan létező Sashalom, ami előbb HÉV-vel (1888), majd a budapesti vasútvonalakat és pályaudvarokat összekötő, az első évtizedekben csak teherforgalmat lebonyolító Körvasúttal (1889) kapcsolódott a fővároshoz.
A ma a XVI. kerület részét képező, sokszor teljes egészében Ehmann-telepként emlegetett terület fejlődése a századforduló után hirtelen felgyorsult: területét felparcellázták, megszületett az első iskola-, templom-, és postaépület, lassan pedig az ipari üzemek is megtalálták maguknak a területet – ilyen volt az 1918-ban alapított, filmeket és fotóvegyszereket gyártott Continental Film (1936-tól Rex Első Magyar Filmtekercs és Lemezgyár), ami egészen az államosításokig tartotta a frontot.
A fővároshoz való ragasztás után az iparosodás, illetve a fejlődés is tovább folytatódott: 1954-től 1995-ig itt működött például az egyetlen teljes egészében hazai fejlesztésű számítógépet, az EMG 830-at is életre hívó Elektronikus Mérőkészülékek Gyára (EMG), miközben a Veres Péter út által kettészelt városrészben lakások tömegei emelkedtek ki a földből.
Ezek egyike volt az 1976-1986 közt létrejött, hatszázharminckét lakást magában foglaló, négyemeletes társasházakból álló Egyenes utcai lakótelep, aminek szélén egy szokatlan köztéri díszre akadhatunk:
A negyedik ágát elveszített, hagyományosan acélból készülő hajózási kelléknek nyilvánvalóan semmiféle keresnivalója sincs a környéken, hiszen az Újpesti-öbölben lévő Téli kikötőtől tizenkét, a legközelebbi hídtól – az Erzsébet hídtól – pedig nyolc kilométerre áll, jelenléte mégsem teljesen alaptalan.
A miértre egy, a környéken széles körben ismert városi legenda próbál meg választ adni:
Állítólag élt a házban egy hajóskapitány, akit zavart, hogy a szobája falának rugdossák a labdát a placcon egyérintőző gyerekek. Ezért hozatott egy kidobott öreg vasmacskát, és egyik éjjel lepakoltatta a ház mellé. A horgonytól nem lehet rendesen focizni, így csend van állítólag azóta is.
– olvasható Lantos Antal és Széman Richárd Őrzendő emlékeink című, a Kertvárosi Helytörténeti és Emlékezet Központ által kiadott 2014-es kötetében. A sztorit a közel hétezres XVI. kerület régi képeken nevet viselő Facebook-csoport általunk megkérdezett követői, illetve a kerületben élő forrásaink által elmondottak még tovább bonyolítják.
A szájhagyomány útján terjedő történetek az évek során nyilvánvalóan torzulnak, a horgony megjelenése után a környékről elköltözöttek pedig nehezen, vagy egyáltalán nem elérhetők, így az információfoszlányok igazságtartalmának eldöntéséhez, illetve az egymásnak ellentmondó mozaikdarabok összeillesztéséhez minimum Sherlock Holmes-ra lenne szükség.
Biztos pontokból nincs túl sok a történetben, az azonban egyértelműnek látszik, hogy a szokatlan dísz 1984 előtt jelent meg, és korábban nem a talpán állt, hanem erősen a vasút felé dőlt.
Később aztán felállították, beton alap került alá, mellette pedig egy gyerekek számára megfejthetetlenül bonyolult feliratot viselő, egyelőre ismeretlen tartalmú tábla jelent meg:
Az száz százalék, hogy fura írás volt rajta, gyerekként nem is értettem. Az is biztos, hogy leírtam egy papírra, hogy megfejthesse a család.
– mesélte a Facebook-csoport egyik tagja, aki hozzátette:
Már akkor, amikor odakerült, azt mondták nekünk, hogy azért lett oda rakva, mert mi ott focizunk. […] Tény annyi, hogy mi ott fociztunk előtte is, és utána is.
A ma már középkorú férfi mindemellett úgy emlékezett, hogy az egyérintőzéshez használt falfelület mögött, a Kerepesi út 164. harmadik emeletén tényleg lakott egy hajóskapitány. Nem ő vitette azonban oda a horgonyt, hanem egy másik, egy szinttel lejjebb élő lakó, aki azt remélte, hogy így a gyerekek is távol maradnak a ház falától. Nem így történt.
A hajósok által macskaként – de sosem vasmacskaként –, vagy ankerként emlegetett horgonynak ideális esetben mesélnie kellene a származásáról, hiszen a szárán viselnie kellene a származási helyének adatait. Ezt persze pillanatok alatt ki lehet belőle köszörülni – talán jelen esetben is ez történt, ami érthető is lenne, hiszen az eszköz jó eséllyel nem törvényes úton került a X. és XVI. kerület határára.
A kerület egyik helytörténésze, a Kertvárosi Időutazó néven városi túrákat is szervező Benedek Ágnes által elért magyar hajósok megerősítették ezt az információt, sőt egyikük kijelentette: egy ilyen, vagy akár még nagyobb értéket képviselő, egy javításra váró hajóhoz, vagy egy roncshoz tartozó horgonyhoz egy-két láda sörért anno bárki hozzájuthatott, sőt az sem biztos, hogy az valaha viselt magán azonosítót hiszen, akkor még nem voltak regisztrációhoz kötve az ankerek.
A származási helyről is megoszlanak a vélemények: a karcsú kialakítás, illetve alacsonynak tűnő súlya miatt talán
Az igazság talán sosem fog kiderülni, az eset azonban jó példája annak, hogy a városi legendák mögött néha azért rejtőzik némi igazság.
